A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-01 / 9. szám
KONSZTANTYIN SZÍ MO NOV Po liny in ezredes 1. szerelme Polinyin még néhány másodpercig látta Gricko magas alakját amint fölemelt kézzel integet, aztán ő is eltűnt a szeme elől a kavargó hó ködében. Polinyin bement a kocsiba, levetette bőrkabátját, könnyedén fölrántotta magát a felső polcra, végigfeküdt, feje alá téve csomagját, és betakarózva a bőrkabátjával. Az, hogy Galina Petrovna mégsem jött el a búcsúztatásra, egy kicsit elszomorította, de nem sértődött meg miatta: nem tudott eljönni, mert dolgozott. Bár abban, hogy Galina Petrovna színésznő, változatlanul maradt valami nyugtalanító, de másrészről Polinyinnak tetszett az, hogy van foglalkozása, nem egyszerűen csak szépasszony. Néhány percig csukott szemmel feküdt, majd a sarokban égő háromszögletű lámpa fényénél széthajtotta és elolvasta Galina Petrovna levelét. Amikor búcsúzkodtak egymástól, tegeződtek, de a levélben Galina Petrovna magázta Polinyint. „Csak egyre kérem nagyon: vigyázzon magára, vigyázzon, nagyon vigyázzon magára ! Azt ígérték, hogy december 20-án visszautazunk Moszkvába, még aznap hívjon fel telefonon.“ — És folytatódott a cédula a telefonszámmal. „K“ volt a betű, tehát valahol a belvárosban lakik... Polinyin összehajtotta a cédulát, és betette a zubbonya zsebébe. Aztán eszébe jutott a levél, amelyet az utolsó percben nyomott a kezébe Galina Petrovna barátnője, hogy dobja be Moszkvában. A biztonság kedvéért azt is áttette bőrkabátja zsebéből a zubbony zsebébe. A levélen ez volt a címzés: „Moszkva, Plotnyikov utca 11., 4. sz. ajtó, Viktor Vasziljevics Balakirjevnek. Feladó: Prokofjeva, Murmanszk, Arktika Szálló.“ Bélyeg nem volt a levélen. „Csak el ne felejtsem, hogy mielőtt bedobom, bélyeget is ragasszak rá“ — gondolta Polinyin, amíg összehajtotta a levelet, és betette ugyanabba a zsebébe, amelyikben Galina Petrovna üzenete volt. A vendégek nemrégen mentek el. Vaszilij Vasziljevics Balakirjev és Nagy József rajza Vityenka, a fia, egymással, szemben ült a születésnapi asztal mellett, amelyen még ott voltak a maradékok. Vitatkoztak. Vaszilij Vasziljevics erős teát szürcsölgetett, poharát súlyos aranyozott pohártartóban fogta. Színészeitől kapta valamikor ajándékba, úgy adták össze a pénzt rá. Vityenka meltóságteljesen beszélt fölbuzdulva a vodkától, gyorsan és hangosan. Azon vitatkoztak, vajon Lihacsov, a köztársaság érdemes művésze készakarva vagy véletlenül utazott-e három nappal ezelőtt, szombaton a zsavaronki nyaralójába — a dimitrovói úton —, amelyet a következő napon elfoglaltak a németek. Vaszilij Vasziljevics azt állította, hogy véletlenül, Vityenka ordította, hogy készakarva. A vita már a vendégek előtt elkezdődött, és mindketten elmondták álláspontjukat, de akkor, a vendégek előtt, Vaszilij Vasziljevics egyre csak azt hajtogatta: lehetetlen, hiszen Lihacsov, akárhogy is nézzük, mégiscsak szovjet ember, Vityenka pedig állította, hogy igenis lehetséges, mert Lihacsov mindig szovjetellenes beállítottságú volt. Most, hogy a vendégek elmentek, és ők ketten maradtak, a vita más színezetet kapott. Vaszilij Vasziljevics arról beszélt, hogy Lihacsov gyáva, és még ha szeretett volna is átjutni a németekhez, sohasem határozta volna el magát, arra, hogy elinduljon a front irányába, és valahol egy pincében kivárja, amíg az egyik fél kiüríti, a másik pedig elfoglalja Zsavoronkit. Lihacsov azért utazott oda, mert félt, hogy az ott állomásozó katonák felgyújtják villáját, arról pedig, hogy a front ott van közvetlen közel — veleszületett ostobaságánál fogva —, valószínűleg nem is adott számot magának. Vityenka azt állította, hogy bár Lihacsov valóban gyáva, de ez nem akadályozta abban, hogy elutazzék a nyaralójába, és ott várja a németeket. — A-leggyávább ember is kész egyszer az életben megütni a bankot — mondta Vityenka. — És mi van abban a bankban, mi itt a bank, mennyi a tét? — ellenkezett. Vaszilij Vasziljevics, és dagadt fehér ujjaival a kártyajátékosok szokásos mozdulatát utánozta. — Bank! — indulatoskodott Vityenka. — Tulajdonképpen ki az a Lihacsov? Egy közepes képességű, kaján figura. Ha a németek elfoglalják Moszkvát, és őt itt találják, ebből neki vajmi kevés haszna lgtt volna, de kockáztatott, elébük ment, bebizonyította a rokonszenvét irántuk — és ha most ide jönnének Moszkvába, az egyik legjelentősebb színházi személyiség lehetne belőle. — Szerinted arra gondolt, hogy idejönnek a németek? — kérdezte Vaszilij Vasziljevics, kis gondolkozás után. — Hát mi mást gondolhatott? Zsavoronki nem Minszk és nem Szmolenszk, onnan már csak hatvan kilométer Moszkva ... És a beszélgetés most már arról folyt, van-e valamilyen garancia rá, hogy a németek nem foglalják el Moszkvát. Az egymással szemben ülő apa és fiú hasonlított is egymásra, meg nem is. Vaszilij Vasziljevics jói megtermett, széles vállú férfi volt, s kétségtelenül jól öltözött: nyakkendőtűt, kikeményített kézelőjén arany mandzsettagombot viselt, s a kézelő elegánsan kivillant a jó minőségű zakó ujja alól. Nagy, szép, szelíd, ránctalan arcán már látszott az aggkor halvány rózsaszínű pírja. A haja teljesen ősz volt, azzal a hálás kékes árnyalattal, amelynek megőrzéséhez nem árt egy kis adag kékítő hajmosás közben. Nagy, fehér keze volt, ujján a bőrbe belesüppedő vastag karikagyűrű. Erős válla volt. Legalul hanyagul kigombolt mellénye eltakarta a már elég nagy, de termetéhez képest még nem visszataszító pocakját. Vityenka arcvonásai, akár az apjáé: Vaszilij Vasziljevics fiatal korában a megszólalásig hasonlított Vityenkára, de most nehéz volt elképzelni, hogy ez a szőke, haját szinte félrefésülő, soványkás jóvágású Vityenka valamikor ugyanilyen ősz, kissé gondterhelt, kényelmes ember lesz, és egyik kezében ugyanígy szorongatja majd a pohár teát, a másikban a füstölgő pipát. Vaszilij Vasziljevics ma töltötte be hatvanötödik életévét. Apja közismert volt, a forradalom előtt ő maga is nagy színházi ügynökséget tartott fenn, majd a NÉP éveiben féligmeddig impresszárió, félig-meddig színházi főtitkár volt, és végül különféle moszkvai színházak gazdasági igazgatója lett. A múlt színházi évad végén otthagyta az egyik legnagyobb moszkvai színházat, mivel nem tudott kijönni az új igazgatóval. Az igazgató nem akarta tudomásul venni, hogy Vaszilij Vasziljevics a második ember szerepében is a színház gazdájának érzi magát. Otthagyta tehát a színházat, és elhatározta, hogy egy évadra visszavonul, és kivár egy megfelelő új helyet, amelyet előbb vagy utóbb feltétlenül felajánlanak neki. Okos, ügyes, széles látókörű ember volt, aki egész életében a legnehezebb körülmények között is meg tudta őrizni önérzetét és a makulátlan becsületesség látszatát. Több színházi nemzedék emlékezete szerint még azok is tisztelték, akik jól tudták, hogy Vaszilij Vasziljevics sohasem élt, és az életmódja mellett nem is élhetett csupán a fizetéséből. Vaszilij Vasziljevics nagy, ötszobás szövetkezeti lakásban lakott, amelyet még a NÉP éveiben építtetett a saját pénzén. Ebben a lakásban ünnepelte ma a születésnapját. Nyaralója is volt, Zsavoronkiban, ahová szombaton előre megfontolt szándékkal vagy bárgyúságból elutazott Lihacsov, akiről most Vaszilij Vasziljevics a fiával vitatkozott. Vaszilij Vasziljevics nyaralója réges-régen lezárva állt, az értékesebb holmikat elhozták a moszkvai lakásba, amely lényegében nem volt más, mint egész életművének tárgyiasult megvalósulása. Voltak olyanfajta értékei is, amelyeket az ember nem tesz kirakatba. Ezek felesége ládikóiban, íróasztalokban, szekrényekben és a sublótokban rejtőztek. Mellesleg, az értékes tárgyakat rejtő, bútordarabok szintén szép summát értek. Vaszilij Vasziljevics évtizedeken át gyűjtötte össze lakásának Pál és Sándor-korabeli bútorait. Nem kis értéket képviselt a könyvtára sem, amelyben nagyon sok könyvritkaságot és kéziratot őrzött; csodálatos festményei, tanulmányai, vázlatai voltak, amelyeket különböző időkben vásárolt vagy kapott. Birtokában voltak levelek és kéziratok a színházi világ és általában a művészeti élet korifeusaitól. Még a híres színészeknek a falakon függő képei is — Vaszilij Vasziljevicsnek dedikálva, saját kezű aláírással, némelyiken rendkívül drámai és megható ajánlással —, még ezek a képek is értéket képviseltek, nemcsak egy magánlakás, de még egy múzeum számára is. (Folytatjuk) MIT OLVASSUNK Fábry Zoltán kortársai szemével E kötet nemcsak tiszteletadás a nagy csehszlovákiai magyar gondolkodó, kritikus és publicista emlékének, hanem az eddiginél is teljesebb képet kíván adni az 1970-ben elhunyt Fábry Zoltánról. A csend, amely az író halála nyomán keletkezett, látszólagos: a nyugalom felszíne alatt már érnek azok az erők, amelyek majd felmérik, értékelik Fábry egyedülálló szellemi hagyatékát, és gondolatgazdag életműve előtt egyengetik az utat a tömegek felé. A nemzetközi összefogás gyümölcseként született gyűjtemény az első konkrét tett ezen a hosszabb távú úton, amelyen el kell jutnia Fábry Zoltán életművének Európa szellemi horizontjára, hogy a földrész kultúrája, melynek sorsáért írónk annyit aggódott, egyre fokozottabban vallhassa őt magáénak. A reprezentatív kötet anyagát Duba Gyula és E. Fehér Pál válogatta. Szerkesztette és gondolatébresztő előszóval elátta Duba Gyula. Frano Král': Csenkóné gyermekei. Janó. Két hosszabb elbeszélést tartalmaz ez a kötet. Frano Král' gyermekkorában a maga bőrén érezte, később mint falusi tanító a maga szemével tapasztalta azt az embertelen nyomort, amely városon vagy falun, a Tátrában vagy a déli határszélen — a szegény népet sújtotta. S ezért amikor tollat ragadott, nem a tündérmesék bűbájos, andalító világába vitte el olvasóit, hanem az igazságot kiáltotta bele a emberiség tudatába, a valóságról mondott „igazi meséivel" akarta felrázni a társadalom lelkiismeretét, s egyben elhintette a szenvedők között törhetetlen hitét, hogy más idők jönnek: szebbek és boldogabbak. Reméljük, hogy az újabb magyar kiadás új olvasóinak is úgy a szívéhez nő Kráf kis könyve, ahogy már sok nemzedék ifjúsága vallotta kedves, hű barátjának. Jókai Mór: Az aranyember Az aranyember, ez a népmesék tündén bájából, a romantika titokzatos varázsából s a kisrealizmus megannyi eleven mozzanatából összeszőtt remekmű, a meghasonlás klasszikus költeménye, amelyben az író saját korának ellentmondásos kérdéseire keres megnyugtató választ, s jut el a Senki szigetére, ahol a munka, a szerelem és kölcsönösség valódi értékeinek jegyében építi fel az elérhetetlen boldogság lakhelyét. Megjelentek továbbá: Sommerset Maugham: Catalina Szabó Magda: Pilátus
