A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-02-22 / 8. szám

KONSZTANTYIN SZIMONOV Polinyin ezreden 11. szerelme — Az isten áldjon meg! Miről be­szélsz? Galina Petrovnát szólították a szín­padra, fölugrott, és hosszú szoknyá­ját felfogva, gyorsan beszaladt a színházterembe. Polinyin, aki talán egy perccel később lépett be a folyo­sóra, már csak Mása Makarovát ta­lálta ott. Makarova teljes odaadással szívta a mahorkát, és szégyenkezett előbbi szavai miatt. Most, amikor már nem volt kivel megosztania élet­bölcsességét, és egyedül maradt, ő is érezte, hogy borzasztó volt, amit mondott. Amint megpillantotta a fo­lyosón Polinyint, gyorsan felugrott, és szinte szaladt elébe. Bűnösnek é­­rezte magát előtte amiatt, amit pár perccel előbb mondott. x — Gálját szeretné látni? — kér­dezte, odaérve Polinyinhoz, földigérő, bő szoknyájában, amelyen Polinyin elcsodálkozott, nem értve hirtelen, mit jelent ez a furcsa öltözék. — Igen — válaszolta Polinyin. Má­sa is ott volt náluk a koncerten, és Polinyin megismerte. — Szeretnék beszélni Galina Petrovnával, annál is inkább, mert el kell utaznom. — Éppen most szólították színpad­ra, egyhamar nem szabadul. Polinyin rápillantott az órájára. Nem tudta, mit tegyen. — És hova utazik? Messzire? — Hát eléggé. Moszkvába. — Várjon csak ... Talán mégis ... megpróbálom... — És nem veszte­getve az időt hosszú magyarázatokra, Mása Makarova beszaladt a terem­be, otthagyva Polinyint az üres fo­lyosón, egyedül. Kis idő múlva zihálva jött Galina Petrovna. Magas sarkú cipőt, ugyan­olyan hosszú szoknyát viselt, mint barátnője, a vállán gyapjúkendő, a­­melynek két sarkát ugyanúgy fogta össze kezével, mint azon a fényké­pen, amit Polinyinnak ajándékozott. Nagy József rajza — Mi történt? — kérdezte elen­gedve a kendő sarkát, és megragadta a két hideg kezével Polinyin két ke­zét. — Elutazik? Mikor? Miért? Hosszú időre? Polinyin, akit Galina Petrovna még nem engedett el, és ezért valahogy nehéz volt beszélnie, elmondta, hogy Moszkvába utazik, úgy látszik, vég­leg, ott teljesít majd szolgálatot, és ma este már indul, vonattal. Galina Petrovna hallgatott. Ügy le­taglózta a váratlan hír, hogy még ar­ra sem volt ideje, hogy elgondolkoz­zon: jó-e neki az, hogy Polinyin nem Murmanszkban, hanem Moszkvában teljesít majd szolgálatot vagy rossz? Egyelőre csak azt tudta: ma elveszíti Polinyint. Hogy aztán mi lesz a to­vábbiakban, azt senki sem tudhatja. Megremegett a válla, és egyik ke­zével eleresztve Polinyint, gyors mozdulattal letörölte könnyeit a ken­dő sarkával. — Tudod mit, Gálja — szólt Poli­nyin, aki látva, hogy Galina Petrov­na elsírja magát, váratlanul áttért a tegezésre és kiszabadítva másik ke­zét is, átölelte őt, megérezve a vállát takaró gyapjúkendő melegét —, gye­re Moszkvába, amint itt befejezitek a fellépést, és legyél a feleségem ... Persze, ha nincs ellenvetésed. Galina Petrovna nem válaszolt semmit, csak ráborult Polinyin mel­lére, és néhány percig hozzábújva állt, és zokogott, úgy meghatották az egyszerű, kedves szavak. És amíg könnyes arcát odaszorította Polinyin melléhez, nem tudta kiverni fejéből Mása hátborzongató szavait: „Holnap férjhez mégy, és holnapután akár már özvegy is lehetsz.“ Végül Galina Petrovna mélyet só­hajtott, elhúzta az arcát Polinyintól, benyúlt hosszú színházi szoknyájá­nak zsebébe, elővett egy zsebkendőt, szipogva, sokáig törölgette arcát, majd fölemelte tekintetét Polinyinra, ugyanolyan egyszerűen, mint Poli­nyin, mert a szavaira nem is lehetett másképp válaszolni, azt mondta: — Jól van, utánad megyek. Mikor indul a vonatod? — Pontosan huszonegy órakor. — Eljövök, addigra végzek — mondta kis gondolkodás után. — Megkérem, hogy cseréljék meg a szá­mokat, akkor odaérek. — Prokofjevát kérik a színpadra — kiáltotta a segédrendező, kilépve a nézőtér ajtaján, és körülnézve a folyosón. — Várják a színpadon. — Mennem kell — mondta Galina Petrovna —, félbeszakították miat­tam a próbát. Galina Petrovna megfordult, és el­szaladt. Polinyin pedig, lassan lép­kedve lefelé a lépcsőn, arra gondolt, hogy lám, mik történnek, megnősül, és ráadásul mikor javában dúl a há­ború, hogyan is lesz ez az egész... A vonat indulásáig mindössze hét perc maradt, de Galina Petrovna csak nem jött. Polinyin és akik ki­kísérték: Gricko, Levikin és vagy tíz pilóta, a vagon mellett álltak. Vala­mennyien ittak az ezredparancsnok búcsúztatása alkalmából, és Gricko, aki soha sem csípett be, nem tudni miért, attól-e, hogy mindenkinél töb­bet ivott, vagy attól, hogy minden­kinél jobban elkeseredett, mámoros, komor hangulatban volt. Egyáltalán nem javította hangulatát az, hogy Polinyin elutazása után ő lett az ez­redparancsnok. — Szolgált két jó barát egy ezred­ben, és pont...! Volt Gricko — nincs Gricko ... Valahogy így, nem igaz? Ha Gricko nem ivott volna olyan sokat, sohasem mondta volna ki eze­ket a szavakat, ez ellentétben volt természetével. De ivott, és nem akar­ta titkolni elkeseredését. Mit válaszolhatott erre Polinyin? Talán az egyetlen volt az egész tár­saságban, aki jóformán egy kortyot sem ivott az utolsó baráti vacsorán. Tudta, hogy Galina Petrovna kikí­séri majd, és nem akarta megsérte­ni. Most viszont, hogy nem volt itt, és talán el sem jön, már sajnálta, hogy nem ivott eleget a fiúkkal; ök se sértődtek volna meg amiatt a semmiség miatt, meg aztán jobban is aludna a polcon, Kandalakiig. A pilóták egymás szavába vágva szó­­lítgatták, beszéltek hozzá, de ő állan­dóan a peront kutatta a szemével. — Mit nézel? — kérdezte hirtelen Gricko. — Űgysem jön. Ez így van rendjén, te elfelejtesz minket, ő meg téged. Ennek így kell lennie! — És bármennyire részeg volt is, érezte, hogy a szavai kegyetlen szavak, és rátette súlyos tenyerét Polinyin vál­lára. — Hülye vagyok, ne törődj ve­lem! Két perccel a vonat indulása előtt, amikor Polinyin már föllépett a lép­csőre, és sorra kezet szorított a baj­társaival, a vagonhoz odaszaladt Má­sa Makarova, kipingálva, feketére festett szemöldökkel, csillogó arccal. — Jaj, mégiscsak itt értem — mondta kifulladva. — Először ünne­pi gyűlés volt, elúsztatták a műsort, Galina Petrovna csak most került a színpadra, rengeteget izgultam miat­ta ... Itt van egy üzenet. Mása átnyújtott Polinyinnak egy kis összegyűrt cédulát: — Galina Petrovna meghagyta, hogy csókoljam meg. Nem tudom, akarja-e. vagy sem, de én megcsókolom! — Átölelte Polinyint, és kifestett ajkát hozzászo­rította az arcához. — Mit nevetnek, ne féljenek, magukat nem csókolom meg — mondta a pilótáknak, és elő­véve zsebéből valami levelet, át­nyújtotta Polinyinnak. — Majdnem elfelejtettem. Gálja kéri, hogy ezt a levelet dobja be Moszkvában. Egy rendezőnek szól, hivatalos ügy, jó lenne, ha minél hamarabb megkap­ná ... — Parancsnok elvtársak... — mondta az ügyeletes, elhárítva a Po­linyin felé nyúló kezeket, amikor már a vonat elindult. — Bocsánat, pa­rancsnok elvtársak. — Galina Petrovna kérte, hogy adja meg a címét, majd ír magának! — kiáltott a pilóták feje fölött Má­sa Makarova Polinyinnak. Polinyin visszakiáltotta az anyja címét: „Bikovo, Turgenyevszkaja 7. földszint négy“, de Mása Makarova úgy hallotta, hogy Polinyin nem Bi­­kovót, hanem Kuszkovót mondott, így gyorsan ezt a címet írta föl fes­ték-ceruzájával a zsebéből előkotort szerepszövegre. Mása és a pilóták ottmaradtak, de Gricko még mindig ott állt a vagon lépcsőjén fogózkodva. Nem akart semmit sem hozzátenni, ahhoz, amit Polinyinnak mondott, csak egyszerű­en sehogysem tudott elválni tőle. Itt álltak, egymással szemben a vagon lépcsőjén, és mosolyogtak egymásra — Gricko széles képpel, Polinyin pe­dig megszeppenve: nyugtalanította a vonat egyre gyorsuló tempója. — Add a kezedet! — szólt végül Gricko józan hangon és elszakítva jobb kezét a fogózkodótól, erősen megszorította Polinyin kezét. Majd elfordult, és térdét behajlítva, ügye­sen leugrott a felgyorsuló vonatról. (Folytatjuk) GYŰRY DEZSŐ (1900—1974) Budapesten, 74 éves korában, hosszú szenvedés után elhunyt Győry Dezső, József Attila dí­jas író. Rimaszombatban szüle­tett. Festőnek készült, de bölcsész­­hallgató lett. Első versei 1917-ben jelentek meg. 1919-ben tagja volt a Gömöri munkás szerkesztőségé­nek, rövid ideig a Vörös Hadse­regben is szolgált. Haladó néze­teiért többször veszítette ei ál­lását. 1928-ban részt vett a Sarló megalapításában és a csehszlová­kiai haladó szellemű ifjúság egyik szellemi vezérévé vált. A fiatal­ság lendületes hite, elszántsága érződik verseiből. Űj arcú ma­gyarok című verskötetét Móricz Zsigmond is meleg szeretettel üd­vözölte. A Zengő Dunatáj című kötetében pedig a magyar-szláv­­román összefogást, a kis népek ösz­­szetartozását hirdette a kelet-euró­pai és hitleri faszizmus retteneté­nek ellenében. 1940-ben Magyaror­szágra költözött, majd 1945-től 1949-ig Beregszászon, Kárpát-Uk­­rajnában élt. 1949-től ismét Buda­pesten dolgozik, mint újságíró és író. Két ízben kapott József Attila díjat. Az utóbbi években nagy si­kert arattak romantikus olvasmá­nyos történelmi regényei. Könyvei­nek lapjairól a szülőföld , a haza, a szabadság szeretete, a dolgos, te­remtő élet nagyszerűsége árad. A haladó eszmékhez és az ifjúság­hoz kötődött élete elválaszthatat­lan tőlünk is, és örökké megőriz­zük emlékét. KÖZÉP-EURÓPAI EMBER Mentémnek egyik ujja hímes érzelgős, forró: ez Kelet, az ész szaván agyafúrt hűvös Nyugat varrta a más felet. S míg borzongok itt két kultúrát osztó Kiskárpát-dombokon ezüst Dunám a mentém csattja: s a kettjjt összegombolom. « HEGYVIDÉK Dicsérje más a lomha síkot mely mint az árvíz tagba széled Húz a vaderő s a hegyek árnyékban különb az élet ártány csörtet: a képzelet hág rigó surran: sikolt a nőszés óvatos őz fut: ösztönöd s halált szólong a szarvasbőgés. Felhők mossák, nap szárogatja vihar sulykolja s nincs ki ójja Ez a föld átkom és szerelmem tájak s népek találkozója.

Next

/
Thumbnails
Contents