A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-02-15 / 7. szám

KONSZTANTYIN SZ IMP NOV

Polinyin ezredes ÍO. szerelme

Amikor három héttel ezelőtt Polinyin beadta a jelentést, Turkov szó nélkül összehajtotta, mert nem akart megválni Polinyintól, az viszont a rá jellemző makacssággal ragaszkodott ahhoz, hogy a jelentést szolgálati úton továbbítsák. Turkov kénytelen volt megtenni, és végül úgy alakult a dolog, ahogy Polinyin szerette volna, nem pedig úgy, ahogy Turkov tartotta fontosnak.

Turkov úgy fogta fel, hogy az újságcikk döntötte el a dolgot. Moszkva alatt már végrehajtottak néhány rárepülést, és az újságírók néha úgy írtak erről, mint a légiharc legjobb manőveréről általában. Azoktól, akik képesek voltak elszánni magukat a rárepülésre, senki sem akarta elvitatni a hősiességet, de a túlzott lárma ezek körül a rárepülések körül — Turkov véleménye szerint — mégis csak átmeneti jelenség volt. Aztán — átmeneti ide, átmeneti oda, elvitték az egyik legjobb ezredparancsnokát.

— És mi a helyzet Gricko jelentésével, vezérőrnagy elvtárs? — kérdezte Polinyin.

Turkov elnevette magát, nem titkolva saját — ahogy ő gondolta — jogos kárörömét, és közölte, hogy Gricko őrnagy átveszi az ezredet Polinyintól. Ha viszont Grickót is el akarják vinni innen, akkor ő, Turkov is beadja a maga jelentését, amelyben az átvezényelést kéri, ő is ért annyit a dolgokhoz, mint Polinyin.

Polinyin nem válaszolt semmit, csak mélyen sóhajtott.

Grickóval együtt adták be a kérésüket, Mindketten szerettek volna a Moszkva alatti vadászrepülőkhöz kerülni, habár nem nagyon hitték, hogy sikerül. Most, hogy neki sikerült, Grickónak meg nem, kellemetlen helyzetbe került Gricko előtt. Természetesen a parancs, az parancs, de azért mégis ...

— Mikor kell átadnom az ezredet? És mikor kell utaznom?

— Az ezredet add át ma — mondta Turkov —, hiszen lényegében még át sem vetted a kórház óta. Az, hogy

mikor utazol el, attól függ, hogy mennyire sietsz.

— Lehet ez vitás egy pillanatig is?

— Ha meg sietsz, akkor én a te helyedben lemondanék a repülésről; reménytelen ügy. A meteorológusok szerint a ciklon minimum háromnégy napig tart. Turkov ismét elnevette magát, de most már komolyan hozzátette, hogy parancsot adott az utazási lehetőségek kiderítésére. Az látszik a legmegbízhatóbbnak, ha Polinyin még az éjszaka vonattal elutazik Kandalakiig, onnan holnap fát szállítanak Arhangelszkbe, ott majd meglátja, az időtől függően, hogy repülőgépen vagy vonattal mehet tovább Moszkvába. Így hat nap az út, de ez legalább biztos!

Polinyin megköszönte a tanácsot, és elment, hogy elintézze az iratokat.

Végzett az ügyeivel a törzsnél, azután beült a tehergépkocsiba, és az Arktika Szállóhoz ment, ahol a frontbrigád színészei laktak. Belépett a szálloda harmincas években épített kockaszerű épületébe, és zavarát leküzdve megkérdezte a kitömött mackó tövében ülő portástól, hogy melyik szobában lakik Prokofjeva színésznő. A portás arcán mosoly villant át, amely nem tetszett Polinyinnak, és azt felelte, hogy Prokofjeva művésznő az első emeleten lakik a 16-os szobában, de azt hiszi, nincs otthon, bár egyébként győződjék meg erről saját maga.

Polinyin felsántikált az emeletre, be-, kopogott a 16-os szoba ajtaján, de senki sem válaszolt.

„Talán ilyen sokáig ott maradt nálunk?“ — gondolta, de a kopogásra kinyílt a szomszéd szoba ajtaja, ahonnan kilépett egy öregember hálóingban, szőrcsizmában, a derekára csavar törülközővel és beszappanozott arccal — valószínűleg ő is színész volt —, és közölte, hogy Prokofjeva és Makarova a színházban próbál.

Polinyin izgatottan nézett az órájára. Vissza kell mennie a repülőtérre, átadni gz ezredet. Jóformán már semmi ideje sem maradt.

Galina Petrovna és Mása Makarova

Nagy József rajza

az egyenruha fölé felvett hosszú, földig érő szoknyában (a frontbrigád egy régi komédiát, a „Lev Gurics Szinyicskin“-t próbálta) egy sötét folyosó sarkában ült, a bundájuk a vállukra terítve, Galina Petrovna két kezét a mellén keresztbe téve ült, Mása Makarova pedig szokása szerint mahorkát szívott, sűrű szippantásokkal és köhécselve. Mindketten várták, mikor szólítják őket színpadra, és Polinyinról beszélgettek.

— Na, jó — mondta fontoskodóan ráncolva homlokát Mása Makarova, ez az alacsony, fiús frizurát viselő nő, aki szinte már komikus volt, annyira nem tudta rendezni saját életét, de ennek ellenére jó szívvel osztogatta a tanácsait mindig és mindenkinek —, tegyük fel, hogy azt mondja neked, legyél a felesége, és te azt feleled, rendben van, de mi lesz tovább? Hol lesz ő?Murmanszkban vagy Vlagyivosztokban, vagy valahol másutt? És te utazol vele?

— Mi köze ehhez Vlagyivosztoknak? — kérdezte Galina Petrovna. — Egyáltalán, miről beszélsz? Amíg tart a háború, ott lesz, ahol lennie kell.

— És te?

— Én is.

— Várj csak! Először is, egy hónap múlva visszaküldenek bennünket Moszkvába, aztán újból a frontra, de már nem ide. Te eljössz velünk, vagy nem jössz?

— Persze, hogy megyek — mondta tétovázva Galina Petrovna.

— Na jó, még kétszer-háromszor eljössz velünk, és aztán? Adja isten, a fronton jól mennek majd a dolgok, és a színház visszamegy Moszkvába. Mi lesz akkor? Te Moszkvában leszel, ő meg itt? Vagy otthagyod a színházat, és eljössz ide a murmanszki színházhoz? Mellesleg itt nincs valami jó együttes. — Mása Makarova-mélyet sóhajtott, mintha Galina Petrovna azzal, hogy férjhez megy, már le is szerződött volna ehhez a nem valami jó murmanszki társulathoz.

— Semmit sem tudok — mondta ugyanolyan mélyet sóhajtva Galina Petrovna.

És valóban nem tudott semmit. Nem szívesen hagyta volna ott a frontbrigádot, amelyben sokkal barátibb volt a légkör, ahol sokkal jobban érezte magát, mint a háború előtt a színházban. De amikor a jövőre gondolt, eszébe jutott a színház is, amelyet evakuáltak Közép-Ázsiába. Ma reggel viszont, amikor a repülőtérről megérkezett a szállodába, teljesen fölkavarta Vityenka levele, amit egy Moszkvából idevezényelt zenésszel küldött. Vityenka megírta, hogy egy új színház igazgatóhelyettese lett. Az együttest különböző, színházak Moszkvában maradt művészeiből szervezték, és a levélben ígéretet tett arra, hogy ha Galina Petrovna visszajön Moszkvába, nemcsak hogy felveszik a társulatba, de mindjárt nagyszerű szerepet is kap. Mindaz, amit Vityenka a levélben korábbi viszonyukról írt, most nem jelentett számára semmit. De az za ígérete, hogy felvéteti az új színházba, felizgatta. Nem szeretett volna az evakuált színházhoz utazni, és azért minden rossz eszébe jutott a régi színházról, amit már nem szeretett, mert már régóta fölöslegesnek érezte ott magát. Moszkva és ez az új színház csábította, szerette volna., hogy ha valóban felveszik, és végre valóban olyan szerepet adnak neki, amilyent még sohasem kapott.

Amíg Vityenka levelének ezt a részét olvasta, márpedig néhányszor átolvasta, a Polinyinnal kapcsolatos gondolatai is elszálltak valahová messze, és nem is tértek mindjárt vissza.

— Semmit sem tudok — ismételte Galina Petrovna, miközben felállt, odament a nézőtér ajtajához, benézett, hogy nem kerül-e még rájuk a sor, majd visszament, leült, megigazítva vállán a bundáját.

— Hát persze, nem is tudhatsz semmit — mondta Mása Makarova. — Háború van, és ő repülős: holnap férjhez mégy, holnapután akár már özvegy is lehetsz. És még azt sem tudja az ember, hogy ilyen esetben jár-e nyugdíj, amikor ilyen hirtelenül özvegy lesz valaki, és még nincs gyerek.

Mása Makarova a világ legönzetlenebb lénye volt, de az a szenvedélye, hogy másoknak a mindennapi életre vonatkozó tanácsokat adjon, erősebb volt nálánál.

Amikor Mása szavai a nyugdíjról eljutottak a tudatáig, Galina Petrovna annyira megrökönyödött, hogy hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon.

(Folytatjuk)

Tizenöt sportriport

Batta György riportkönyve

tizenöt BATTA GYÖRGY

sportriport

MADÁCH

Ritka jelenség: költő és sportriporter egy személyben. Ezért, mint minden, ami ritka, átlagon felüli értékek hardozója és megteremtője. Ezekkel a gondolatokkal fogtam hozzá Batta György most megjelent könyvének, a Tizenöt sportriport-nak az olvasásához. S már most, a bevezetőben elmondhatom: nem csalódtam.

A sportriporter Batta György a költő Batta szemével lát és érzékel, s annak a tollával fogalmaz. S ez adja azt a többletet könyvében, amely a szokványos sportriportokban ilányzik. A könyv első fele labdarúgásról és labdarúgókról szól. S már ezekből a — sok esetben — „riportvázak“-ból is minduntalan előbukkan a költő. Azért tettem idézőjelbe

a „riportvázakat“, mert érzésem szerint néhány esetben valóban csak a váza maradt meg a korábban már újságban közölt riportoknak. Azokra az írásokra utalnék, amelyek alig haladják meg a másfél-két oldalt; elsősorban a labdarúgókról — Hidegkútiról, Bozsikról, Grosicsról, Di Stefanóról, Masopustról, KvaSflákról és másokról — készült portrékra gondolok. Tulajdonképpen a könyv első felét a zöld gy^p bűvészeinek szenteli a szerző, s talán — törvényszerűen — itt tud a legkevesebb újat mondani, A könyv ott kezd igazán „több“ lenni az átlagosan ismert sportriport könyveknél, amikor a szerző a maratoni futókat kezdi vallatni. Claytont, Tóth Gyulát, Kimiharát. „ ... a negyvenkét kilométer negyvenkét szög a testükben, én legalábbis így látom, de az is lehet, hogy semmit se tudok a maratoni futókról.“ Vajon így igaz-e? Mit válaszol Clayton? „Mindenki képes valami jóra."

S ott a müncheni olimpia, amit Batta nagyon találóan a „béke atomrobbanásának“ nevez.

Ezután következik a Balczó — Plachy párhuzam, amelyet szerkesztését és megírását tekintve a könyv két legérdekfeszítőbb. és legszínvonalasabb írásának tartok.

Győzelmek és vereségek sorakoznak Batta György sportriportkönyvébe egymás mellé. Ahogy Batta a bevezetőben írja: „ötévi, pályák körüli vándorlás után szedem elő a tarisznyámból a legérdekesebb szerzeményeket.“ Valóban érdekesek ezek a szerzemények. Sportpublicisztikánk

— s hadd tegyem hozzá: irodalmunk

— gazdagodását jelzik. Azt, hogy életünknek erről a területéről is van mit mondanunk. S egyáltalán nem lényegtelen.

A szép kiállítású könyv bizonyára felkelti a sportrajongók érdeklődését.

— fls —