A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-15 / 7. szám
Hton - útfélen következik, és az újonnan épült folyami vagy folyam-tengerjáró hajó véglegesen elhagyhatja a Steiner Gábor Hajógyár kikötőjét. Az útirány? Mondjuk a Volga, a Néva, esetleg épp az Amur, ahová 34 000 kilométernyi hajózás megtétele után, az Északi-Jeges-tengert átszelve jut el... A csarnokban nemigen válthattunk szót a művezetővel, hiszen az ércesen csengő lármában még ■ a saját szavát is alig hallja az ember. De Németh Sándor annál többet magyaráz most az RMNL 2700-as teherszállító hajó fedélzetén. Beinvitál a kényelmesen fölszerelt kabinokba, a tisztaságtól ragyogó konyhába, ahol hideg-meleg víz csobog a csapokból, a kicsempézett fürdőszobákba, megmutatja a gőzelszívó berendezést. . . A riporternek bizony gondot okoz, hogy mit Is csodáljon meg előbb... Elértheti bámész ámulatom, mert derűsen, szinte egy szuszra a komáromi hajógyár legújabb tervébe is beavat. — A szerelőcsarnokban már javában folyik a munka eddigi legnagyobb, legkomolyabb vállalkozásunkon. — Éspedig? — Szovjet megrendelésre egy összkomfortos, négyszáz személyes, folyami személyszállító hajót építünk. Minden kényelemmel fölszerelt, úszó szálloda lesz az OL—400-as, melynek hossza meghaladja a 130 métert és 380 utas számára nyújt majd üdülési lehetőséget. A kajütök két- és háromszemélyesek lesznek. A hajón klímaszabályzó A művezető berendezés is lesz, a gépház zaját pedig külön berendezés fogja tompítani. Az utasok kényelmét a kajütökhöz tartozó kis fürdőszobák, a felső fedélzeten napozók szolgálják majd. De lesz a haján mósfélszáz férőhelyes szabadtéri színpad és külön hangversenyterem, azaz zenei szalon is. Természetesen, az OL—400-as fedélzetén több étterem, kávéház, bár, emléktárgybolt, borbély- és fodrászműhely is lesz. A távolban hajókürt szól. A művezető először az órájára, aztán a távolba, a kikötő túlsó vége felé pillant. Hangjában öröm és szorongás. — Próbaútra indul valamelyik hajónk. . . Ezek a legizgalmasabb pillanatok — mondja. — Hány hajó építésében vett már részt? Váratlanul'érhette a kérdés, mert eltűnődik. Csak aztán válaszol. — Körülbelül háromszázébdn. .. — És ma is izgul még az ilyen pillanatokban? Arcán föloldódik a feszültség. — Egy-egy próbaútra induló hajó kürtjének hallatán mindannyian izgulunk. . . A hajó tervezőjétől a próbautat irányító kapitányig mindenki. . . És amíg leérünk a hatalmas teherszállító hajó fedélzetéről, ahonnan kiváló kilátás nyílik a kikötőre, tekintete még számtalanszor kutatólag a távolba suhan.. . BORSAI M. PÉTER Prandl Sándor felvételei Riportútról utaztam hazafelé. Ritkán fordul elő, hogy kevés az utas és egyedül birtokolja az ember a fülkét. Bár szeretek magányosan üldögélni, sok mindent meghányhatok-vethetek magamban, rendezgethetem a gondolataimat, az összegyűjtött anyagot. Most valahogy mégis unatkoztam, útitársra vágytam. Az egyik állomáson aztán hozzám vezérelt a sors egy bácsit. Egyik kezében ütöttkopott bőrönd, a másikban demizson. Olyan tizenötliteresnyi. Féltő óvatossággal eresztette le a padlóra. Teli volt. A bőrönd sem lehetett könnyű. Meg sem próbálta feltenni a polcra, biztonságosabbnak érezte maga mellett a padlón. Meg aztán súlyos is lehetett, s az ő korában — hetven év körüli volt — nem kifizetődő a cipekedés. Egyébként zömök, vastag csontú volt a bácsi, valamikor nagy erőt rejthettek az izmai. Télikabátját a fogasra akasztotta, báránybőr sapkáját a polcra vetette, majd nagyot sóhajtva leült. Zsebkendőjével megtörölgette izzadtságtól csillogó, redős homlokát, vastag, tömött bajszát is kétfelé simította. Jóféle illatokkal telt meg a fülke, amiből arra következtettem, hogy a bőröndben disznótoros kóstoló utazik fel a fővárosba, a demizsonban meg pecsenyeöblítő aránylik vagy vörösük. Elővette a pipáját, rátöltött, gyufát sercintett. A láng kis ideig bújócskázott a pipában, s füstfelhőket pöfögött a bajuszos száj. Mintha a tömött bajusz gyulladt volna be. — Szagos dohányt vettem — pislogott rám a bácsi —, városi la-» kásban nem büdösíthet az ember. De még ezt sem állhatja a menyem, azt mondja, nem győzi utánam kiszellőztetni a lakást. — Elmosolyodik. — Nem mondja, de én tudom, hogy mit gondol... Finnyás egy kicsit, tetszik tudni.: Mint aféle városi nő. Pedig ő is cigarettázik, húszat, harmincat is elszí naponta. A pipa füstjét meg nem állhatja. Van ez így... anynyi baj legyen. Majd türtőztetem magam, ha csak túlságosan nem esz a fene a füstért, nem gyújtok rá, nem igaz? Csend. Csak a kerekek kattogása hallik, meg az ablakon túl a telefonpóznák szaladnak sebesen visszafelé. A drótok íve alászáll meg felemelkedik egyenletesen, mértani pontossággal. — Nem zavarom a beszédemmel? — néz rám feleszmélve, hátha hibát követett el azzal, hogy rámerőszakolja a gondolatait. A DEMIZSON — A fiához utazik? — kérdem azzal a szándékkal, hogy megnyugtassam s egyben biztassam: beszélje ki magát kedvére, hiszen valósággal élvezem az ízes szavait. — Ahhoz, a fiamhoz ... Mérnök ember ... Vegyész, vagy mi a csuda. Akkora gyárban dolgozik, mint egy falu ... persze olyan kisebb fajta, mint a miénk: bele se ér az ember, máris kinn van belőle. Húsz arasz a hossza, tíz a szélessége. — Ismét elmosolyodik. — Azért valamivel nagyobb. Szép, helyre kis falu, tele akácfával. Május végén akkora az illat, hogy majd megfullad az ember. Bódító. Akárcsak a szőlőhegyünk leve. Hegy, fenéket hegy. Domb, dombocska, de igen príma talaj, szereti a szőlőt, vagy a szőlő őt. O- lyan a szőlő tavasztól őszig, mintha vízen állna. Haragoszőld, mind a bársony ... Nekem is van nyolc árnyi szőlőm. Fele leányka, fele meg olasz rizling. Jó a fekvése, tán legjobb az összes közt. Reggeltől estig éri a napfény. Pedig nem lábon áll, mint a napraforgó, ami mindig a nap felé fordítja a tányérját... — A demizsonra tekint, szinte ellágyul az arca. A szakember gondossága, a munka szeretete és a büszkeség arányos keveréke szépíti meg a markáns arcot. Olyan ez az arc, a pillanatba zárt és sűrített jellem, mint az igazi művész által kimunkált szoboré. — Tetszik tudni, ebben a demizsonban tűz van... a nyár tüze, a kezem tüze, az eszem tüze. — Félrenéz. — Bolondos vénembernek tart, ugye, pedig higgye el, így igaz, ahogy mondom. Még harmat sincs benne, nemhogy víz. Az én borom örömöt fakasztó, szépnótás, barátkoztató, békítő ... A gyufa lángját újra megbújócskáztatja a pipájában, kékes füstfelhő pöffen a bajsza alól, cinkosan ragyog a szeme. — A fiam nagyon szereti, a kisunokám is, a gézengúz. Ha olykor leruccannak hozzánk, húz a pincébe. Megtekerem a csapot, tartja a poharat, kortyint, nevet a szeme, persze nem bor, csak csinger, az én italom, szomjat oltó. A tiszta bort nem ihatom, fejembe hajtja a vért, aztán úgy van az ember, hogy szeretne még néhány évet élni, isten őrizzen a gutaütéstől. Hát vigyázok magamra... Mondom, a fiam nagyon szereti, de csak módjával, életében nem volt még részeg, aztán ez a demizson gyakran utazik Bratislavába, jobban ismeri az utat, mint én... A másik demizson meg Kassára. Mert a lányom meg oda ment férjhez. A főiskolán ismerkedett meg a vömmel, aztán a szerelem odavitte. Így van az ember: felneveli a gyerekét — másnak. Ha látni akarom, menjek én, vagy az asszony. Nekik ezer a dolguk, gondjuk, nem érnek rá, mindig szaladnak. Most is, hogy levágtuk a Csurit — kettő mázsa negyvenet nyomott —, mit csináljunk, mit csináljunk, hát amit szoktunk: én Bratislavába a pakkal, az asszony meg Kassára. Magára maradt a ház, igaz, nem egészen, mert a Bodri kutya vigyázza. .. Hát így van, minden éven vágunk disznót, de csak megszokásból. Mi már nem nagyon élvezzük, de azért elkopik. Egy bődön zsír ide, egy oda, húsvétkor egy sonka ide, a másik amoda, meg aztán az aprólék is szétfolyik. Hogy milyen egy gusztusa van ennek a városi népnek! Hogy még füstölt csülök babbal, hogy az ám az igazi eledel! Nekem meg a hátam közepe sem kívánja, tán a vérem is felforrna tőle. Nekünk véneknek már csak a halacska, tejecske, olykor csirke, de csak főtten. .. bezzeg valamikor... valamikor. .. tetszik tudni szegény ember voltam, nem is ölhettem minden télen, pedig akkoriban a csülköt csontostól is meg tudtam volna enni... Ha öltünk is, alig nagyobbat a bolhánál. Mikor perzseltem, feleségem elibe állt és széthúzta a kötényét firhang gyanánt, hogy ne lássák az utcán menők, milyen parányi állatból eresztettem ki a párát. Szégyellte az ember a szegénységét. Közben befutottunk a pályaudvarra. Segítettem a leszállásnál, a bácsi hálálkodott s bizonygatta, hogy bírja ő még a terhet, bár vigyázni kell, mert csúszós ez a rusnya, városi kövezet, a vén ember lába már bizonytalan a latyakban. A pályaudvar előtt elköszöntünk. Bár ne tettük volna. A bácsi megcsusszant, elvágódott s estében földhöz teremtette a demizsont. Az üvegcserepek közül bugyogva folyt szét a bor: a nyár tüze, a szépnótás... Szomorúan állt a demizson felett. Hozzáugrottam, hogy segítsek, hogy biztató szót mondjak, de hirtelen semmi sem jutott az eszembe. Rám emelte a szemét. — Ilyesmivel számolni kell, fiam, ha az ember hosszabb útra indul. .. — mondta önigazoló hangsúllyal, majd kezével lesuhintotta kabátjáról a latyakot, megragadta a bőröndöt és elindult a villamosok felé. LOVICSEK BÉLA
