A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-01 / 5. szám
az egykori karavánok és fegyverkovácsok városa tossá. A sűrű farács mögött néhanéha egy-egy árny lebben és gyakran éreztük, bár nem láttuk a bennünket követő szemek kutató pillantását. A magas falak mögött, egyegy felbukkanó pálmakorona látványa alapján csak sejteni lehetett a zárt udvarok nyugodt szépségét. Az illatos virágokat, a csobogó kutakat, az árnyas lugasok meghitt hangulatát. .. A házak az első pillanatra zord, rideg arcot mutatnak kifelé, az utca, az idegen felé, de a zordság, az egyhangú, szinte sivár, szürke falak mögött belül tisztaság, nyugalom, ezernyi szín rejtőzik. Ellentétben a Nílussal, a városban sok a krokodil. No ne ijedjünk meg, ezek a krokodilok hatalmas tátott szájukkal, éles fogaikkal már nem fenyegetik az embert. Egy-egy ház homlokzatára voltak kiszögezve. A gondosan kitömött, még így, merev mozdulatlanságukban is ijesztő négyöt méteres állatok egy-egy gazdagabb kereskedő vagy híresebb vadász házát díszítik, védik — hitük szerint — a rontástól. Furcsa átváltozás: az egykori embert, állatot gyilkoló dúvad dekorációvá alantasult az elmúlt évtizedek alatt. A század elején még gyakran lehetett látni a parti homokon sütkérező óriási hüllőket, ma már szenzációszámba megy egy-egy példány felbukkanása. EZERÉVES MECSET ' A múltnak egyik leghíresebb em- | léke, az El Amri mecset az óváros közepén áll. Kora tiszteletet párán- ;í csői: majdnem 1000 éves! Egyiptom egyik legöregebb mohamedán temp- ;j loma, egykor híres iskola működött a falai között. Kívülről jelentéktelen épület. Ami- ;; kor a főtérre érkezünk, csodálkozó szemmel néztünk körül: — Hol a híres mecset? Pedig ott állt előttünk. Kopott, sárgás falával, dísztelen, ablaktalan homlokzatával, keskeny kis ajtajával, amelyhez néhány kitaposott lépcső vezetett föl, raktárháznak néztük. .. Felmentünk a lépcsőn, levettük a csizmánkat, és átléptünk a csaknem fél méter magas küszöbön. A tér !; forrósága után kellemes, hűvös félhomály fogadott. Lábunk alatt illatos puha gyékény. Oszlopok sora — egész oszloperdő körben — és középütt a Nap vakító fényében fürdő ■ széles, négyszögletes udvar. A tér : zsivaja után kellemes volt a csend. ; Fecskék röpködtek cikázva az oszlopok között — talán éppen a Tisza ; partjáról érkeztek? Távolabb a félhomály határán néhány férfi beszél- j getett halkan, körben ülve. A vaskos oszlopok derekát ugyancsak megkoptatta az idő, a lehámló vakolat alól kibukkant az építőanyag: a vályog. Az oszlopok boltívbe hajoltak össze fenn, és a pillére- « két korhadt öreg pálmafagerendák támasztották. Felnéztünk. A mecsetnek nem volt mennyezete. Az oszlopsorokat gyékénytakaró fedte. Körbejártuk a templomot. Az El Amri mecset a legöregebb arab templomok formáját mutatja. Az udvart négy liván — oszlopcsarnok — fogja körül, három-négy oszlopsorral ékesen. A keleti csarnoknak — a mi fogalmain szerint a templom főhajójának — hat oszlopsora van. A mecset sarkán egy zömök, széles, vakító fehérre meszelt torony — a minaret emelkedik. A keleti csarnok mélyén áll a faiba bemélyesztve, márvánnyal, színes kövekkel gazdagon díszítve a mihráb — az imafülke. Ennek egyetlen szerepe van: a szent Kába kő, tehát Mekka irányát mutatni az igazhívőknek. Mellette egy gazdagon faragott emelvény. Hosszú lépcső vezet föl rá, ez előtt egy kis ajtó. Ez a minbár — a szószék —, ahonnan egykor a törzsek vezetői, ma általában a papok beszélnek a pénteki istentiszteleten a gyülekezethez. És semmi több. Se szobrok, se festmények — hiszen a vallás tiltja az ember és az állatok képi ábrázolását —, se ereklyék. A kijárat közelében találtuk meg a templomnak talán az egyetlen berendezési tárgyát, egy szúette, sok száz éves, vaskos faládát. Fedele nyitva. Bellepillantottunk: bőrkötéses, megkopott könyvek hevertek benne. Sétálgattunk, beszélgettünk, szó- i ba elegyedtünk két fiatalabb fiúval, akik egy árnyékos sarokban a Koránt olvasgatták. Leültünk törökülésbe a földre pihenni egyet. Senki sem szólt érte. A mohamedán templom szerepe más, mint az általunk megszokott templomoké. Érzésem szerint közelebb áll a mindennapokhoz. A főtérről, a templom közeléből egy rövid séta már a sivatag pereméhez, a karavánszerájhoz vezet. Őszintén szólva ezek a komor épületek csalódást okoztak. Az egri csilagokon és Jókai regényein nevelkedett magyarnak a valóságtól eltérő elképzelése van a karavánszerájokról. Valami széles, erős fallal körülkerített nagy térséget vártunk, alacsony tornácos épületet, istállókat. Helyette bérkaszárnyákra emlékeztető vaskos, több emeletes házak álltak előttünk. Az egyiket meglátogattuk. A sötét kaputorokból kilépve egy hosszú, téglalap alakú udvaron találtuk magunkat. Ott is félhomály és kellemes hűvös volt, az udvart széles gyékények védték a hőségtől. Körben fából ácsolt erkélyek és egymás mellett vaskos ajtókkal lezárt szobácskák. Az udvarban kőpadok, párnákkal borítva. Néhány vendég hevert rajtuk — kávéztak. Visszatérve láttuk a városból kivezető új utat. A fekete betonon gépkocsik száguldoztak a Vörös-tenger felé, és az öreg város mellett modern, csupa üveg műhelycsarnokot építettek. Kusz, a költők, a fegyverkovácsok és a karavánok középkori városa, újra éledőben van. Ma a fazekas szállítja áruját hagyományos módon a régi karavánúton va a városszéli kerteknek ajándékozta a vizét. A város, a Nílus-völgyének számunkra egyik legérdekesebb legkülönlegesebb városa ott állt előttünk. A VIRÁGZÁS IDEJE A város igazi virágzása a XII— XIII. században, a keresztes háborúk idején következett be. Akkor ugyanis a Szentföldön dúló háborúk megbénították az Ázsia és Afrika között, a Földközi-tenger mentén folyó kereskedelmet: a karavánutakat lezárták a keresztesek, és az arab hajókat velencei gályák támadása fenyegette szüntelen. Egyiptom és az Arab-félsziget között csak a Vörös-tengeren keresztül vezetett az út, így a Vádi el Hammamát és az északabbra vele párhuzamosan futó Vádi el Hammama Egyiptom legfontosabb útjai lettek. Egymást érték a karavánok a szikkadt völgyben, tevék, öszvérek ezrei hordták az árut: a selymet, az ezüstöt, az illaszereket, a drága fegyvereket. A város szélén hatalmas karavánszerájok épültek. Az idegenek, a kereskedők és a kalandorok szinte özönlöttek Kusz felé. Arabok, indiaiak, damaszkuszi kalmárok, szomáli négerek... Kusz gazdag és híres város lett. Üj mecsetek, új templomok épültek, tudósok, papok telepedtek ott le. Iskolákat, alapítottak. Följegyezték, hogy volt idő, amikor tizenhat iskola — persze mind egyházi iskola — működött a városban. Később, amint a Közel-Kelet gazdasági jelentősége háttérbe szorult az újonnan fölfedezett Amerika és az új indiai hajózóutak következtében, a középkori arab világ fényével együtt Kusz is hanyatlásnak indult. Ahogy beléptünk a szűk, hanyargós utcába, mintha a múltba léptünk volna vissza. Lábunk alatt a sok ezer vándortól taposott út pora, fölénk magasodva az öreg házak vályogfalai. .. Az utca felé zárt, komor arcot mutató kereskedőházak, magas kerítések, lőrésszerű keskeny ablakok. .. A házak homlokzatát farácsos balkonok — musrabijék — teszik változatossá és egyúttal titokzaA sok ezer kilométeres úton megfáradt Nílus az Asszuáni-gát habzó örvényei közt újjászületve szélesen hanyarog a tenger felé Egyiptomon át. Vize már csendes, és többnyire szelíden kitér a magasabb dombok, a sivatag komor sziklái elől. Csak néha száll harcba a parttal. Egy-egy 200—300 méteres hegy kedvéért hatalmas kerülőket tesz. Így a Théba környéki helyek — is — amelyeknek eldugott, szikkadt völgyei közt kerestek nyughelyét maguknak a sírrablóktól rettegő fáraók — eltérítik a szent folyót. A Nílus keletnek fordul, és egy hatalmas, csaknem 100 kilométer hosszú kanyarral körülfonja a sejtelmes vidéket. A folyó ezzel a kanyarral közelíti meg legjobban a Vörös-tengert, a távolság alig 140 kilométer, a fél földrészen átutazó folyó számára csupán egy lépés. De ezt a lépést a Nílus nem teszi meg. Ott, ennek a széles kanyarnak a keleti partján, óvatosan távolabb húzódva, a folyótól, mint általában a Nílus menti városok — hiszen az éltető víz közelében levő földek értékesebbek annál, semhogy házakat építsenek rájuk — áll egy város: Kusz. Amikor partra szálltunk egy hűvös januári reggelen, még köd ülte meg a Nílus völgyét. Egy keskeny csatorna vonalát követve indultunk a város felé. A távoli pálmaligetek mögött még csak sejteni lehetett a házak körvonalait, csak egy-egy magasabb épület teteje, kövérkés, hófehér kupola, zömök minaret emelkedett ki a felkelő nap sugaraitól élesen megvilágítva a háttérből. A környék lassan ébredezett, szamarak baktattak szorgalmasan a földek közötti keskeny ösvényeken, a csatornák mentén befogták a járomba a tevéket és csikorgással, zakatolva megindultak a szakijék — a vízemelc kerekek —, a Nílus éltető vize is megindult a szomjazó földekre. A kis csatorna elhagyott bennünket, elkanyarodott az első házsorok előtt, és tucatnyi apró ágra szakadBejárat a mecsetbe
