A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-12-28 / 52. szám

HA MEGHAL A TENGER,

halálos veszélybe kerül az ember is

gaim, sokat kell fáradoznom, hogy elérjek valamit ott, ahol mások rögtön sikert aratnak. Fiatal koromban sokféle érdeklődési terület között ingadoztam. Az egyik volt a tengerészet. A másik a film, rendező is akartam lenni. A harmadik az orvostudomány, amely ma is egyik nagy szenvedélyem.

— Miért választotta végül is a tengert?

— Nagyon súlyos autóbaleset ért. Azt mondták, örökre korlátolni fogja a mozgásomat. A vállammal volt baj. Én pedig vállalni akartam a kihívást. Gyermekkoromban például mindig tengeribeteg voltam. Elhatároztam, hogy legyőzöm a tengeribetegséget, és sikerült is. A béna vállammal mit sem törődve tovább álmodoztam a tengerről. Órák hosszat úsztam, erőltettem a sebesült vállamat, karomat. Közben unatkoztam. Néztem le a vízbe, és arra gondoltam: Kár hogy nem látok semmit. Kitaláltam egy szemüveges úszómaszkot, elég hasonlót ahhoz, amilyet ma minden gyerek használ. Csodálatosnak találtam, amit láttam. A tenger iránti barátságom ekkor változott lángoló szerelemmé. Később az volt a baj, hogy elsősorban tengerésztiszt voltam, óceánkutatóként peMi csak kísérletileg ellenőriztük, igazoltuk, vagy olykor megcáfoltuk az adatokat. Ismeretes volt például, hogy a víz nyomása minden 30 centiméternyi merülésnél négyzetcentiméterenként mintegy 100 grammal növekszik. Mi bebizonyítottuk, hogy az emberi test szövetei szinte összenyomhatatlanok. A nyomás növekedése úgyszólván semmi zavart nem okoz az emberi szervezetben. Minden védőburok nélkül lemerültünk olyan mélységekbe, mint addig csak a tengeralattjárók: az emberi testnek

megvan a belső nyomáskiegyenlítése. A leszállást csak a tüdő oxigéntartaléka korlátozza. (Szabad leszállásról beszélek, légzőkészülék nélkül.)

— Önök felállították a merülés mélységi és időrekordjait. Forradalmasították a víz alatt tölthető időről alkotott' nézeteket.

— Korábban azt hitték, hogy a mélységben végzett 1 órás munka után négy percig kell a vízfelszíntől 10 méterre tartózkodni, 26 percig 7 méterre a felszíntől, és ismét közel fél óráig 3 méterre a felszíntől. Csakis így érhető el a nyomáskülönbség kiegyenlítődése. Egyórás víz alatti munkát tehát csaknem ugyanilyen hosszú felszállás követett. Mi rájöttünk, hogy elég minden ha- Cousteau kapitány, az ön élete gyermekkorától fogva egyetlen hoszszú szerelem a tenger iránt. Beszélne erről?

— A tengerhez mindig érzelmi vonzalom fűzött, szinte érzéki vágy: meghódítani, magamévá tenni. És hozzá az a tudat, hogy ez sohasem valósulhat meg teljesen. Valahányszor újabb rejtett szépségét sikerült fölfedeznem, szinte olyasmit éreztem, mint amit egy férfi érez, ha elnyerte a nőt, akit szeret. Mindig hű maradtam a tengerhez. Amióta 1937- ben leküzdöttem a kétségeimet...

— Milyen kétségeit?

— Tudja, az az Igazság, hogy nekem nincsenek különösebb adottsádig dilettáns. Elhatároztam, hogy hivatásos leszek. Találtam egy gazdag angol mecénást, tőle kaptam ezt a hajót, amely ma is megvan. A Calypsót mi alakítottuk át a világ egyik óceánkutató hajójává.

— És mit kért cserébe a mecénás?

— Két feltétele volt: többé egy szót se szóljak hozzá (eleget beszéltem addig amíg meggyőztem .,.); és ne kérjek több pénzt. Mindkét feltételnek eleget tettem.

— ön és csoportja, Cousteau kapitány, fedezte fel a merülés tudományos törvényszerűségeit, a „mélységi részegséget“.

— Sok mindent már ismert a tudomány abból, amit tapasztaltunk.

rom lemerülés után egy rövid, 5 perces nyomáskiegyenlítő szünet 3 méterre a felszíntől.

— A gyakori felmerülés módszere hogyan egyeztethető össze az ön másik elvével, amely szerint az ember „korlátlan ideig“ víz alatt maradhat, persze, ha van levegője?

— A nyomáskülönbség problémái akkor jelentkeznek, amikor a búvár fel akar merülni a felszínre. Ha korlátlan ideig lent marad, egyáltalán nincs probléma. Ezt bizonyítottuk be a három „Precontinent“ kísérlettel a Vörös-tengeren és a Földközi-tengeren a hatvanas években. Egy hónapig éltünk egy „mesterséges állomáson“, száz méter mélyen a tenger

színe alatt. Nappal kijártunk az állomásról, 150 méter mélységbe is lemerültünk dolgozni. Semmiféle kárt nem szenvedett szervezetünk. Az ember fiziológiai szempontból még jobban élhet a víz alatt, mint a szárazföldön. Ilyen hosszú, folyamatos víz alatti tartózkodás után, persze, hosszú és fokozatos felemelkedésre van szükség.

— ön az elsők között tapasztalta a „mélységi részegséget“, és egyszer majdnem áldozatul is esett.

— Ez nem a tengerben történt, hanem egy föld alatti vízrendszer kutatása közben, Avignon közelében. Általában a mélységi részegség az edzett búvár szervezetében 75 méter mélységben lép fel. A nagy nyomás nitrogéntúltengést idéz elő. Első szakasza könnyű mámor, minden remekül megy és a búvár tökéletesen boldog. A második szakaszban már istennek érzi magát, és ez a veszélyes pillanat: előfordult, hogy ilyenkor a búvár letépte magáról az álarcot, mert úgy érezte, nincs többé szüksége rá. Senki ne merüljön tehát mélyre egyedül, mindig párosán kell dolgozni, és állandóan figyelni a másikat. Tapasztalatom szerint a neurasztériásoknál a leggyakoribb ez a részegség. A robusztusabb alkatúak későbben kapják meg, de tovább érzik a hatását.

— ön az emberekről olykor kajánul nyilatkozik, de a halakat mindig dicséri. Mit kedvel bennük?

— Az intelligenciájukat, amelyet az emberek mindig tagadnak. Ma már tudjuk, hogy nem egy tengeri állat, például a delfin, különösen fejlett aggyal rendelkezik. A Calypso is hozzájárult, hogy csökkentek a halak butaságával kapcsolatos előítéltek. Én már a harmincas és negyvenes években tapasztaltam: amikor a víz alatti szigonyos vadászat divatba jött, a nagy halak rögtön megtanulták, hogy távol kell tartaniuk magukat ezektől a fegyverektől. A vízipuska hatósugara másfél méter volt, és a halak egész rajai kényelmesen úszkáltak a 2—3 méteres biztonságos távolságban.

— ön azt szokta mondani, hogy a halak nemcsak intelligensek hanem még „jók“ is.

— Mert valóban azok, legalábbis biológiai értelemben: nem tesznek rosszat, ha nem szükséges. A delfin vagy a polip kifejezetten megkedveli az embert. Igazak a történetek: a delfinek az akváriumokban bánatukban éhen halnak szeretett ápolójuk halála után.

— ön évek óta harcol a tenger szennyezése, pusztítása ellen. Azt mondja: 50 éven belül az ember teljesen megmérgezi a tengert. A tengeri állatok ezer faja kihalt, húszezer veszélyben van. Ha meghal a tenger, halálos veszélybe kerül az ember is.

— Csoportom különböző országokban felmérést végez, az eredményt számítógép fogja értékelni. Arra keresünk Választ, hogy hajlamos-e az ember egy „érdekmentes“ gesztusra: megmenteni ezt a bolygót a Jövendő nemzedékek számára. Sok jel arra mutat, hogy a válasz igenlő lesz. Akkor konkrétabb programmal állunk majd elő annak érdekében, hogy megmentsük a tengert, vele a szárazföldet, vagyis az ember holnapját.