A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-12-28 / 52. szám

Azóta sokat változott a város képe azonban felújítottuk a szervezet szét­zilált, összekuszált hálózatát. Szabó­­műhiclyek, magánlakások Igen alkal­masak voltak arra, hogy két-három ember találkozhasson, hogy segíthes­se egymást. Sikerült Is, csomagot küldeni Háber Zolinak és más több bebörtönzött internált elvtársak is. A sztálingrádi csata, a doni ütközet után, amikor a szovjet hadsereg győ­zelmet győzelemre halmozott, mi is fellélegeztünk. Felvettük a kapcsola­tot a szlovákiai elvtársakkal is. A Szlovák Nemzeti Felkelés ideje alatt, 1944. szeptember 23-án részt vettem a Forradalmi Nemzeti Bizottság ülé­sén Banská Stlavnlcában, ahol azt a megbízatást kaptuk, hogy folytassuk munkánkat és Jelentsük a német fa­siszták csapatmozdulatait. A kapcso­latot Stamm elvtárson, a kríkanyi csendőrparancsnokon keresztül tar­tottuk fenn. Amikor Szálas! és pri­békjei vették át a hatalmat, helyze­tünk még veszélyesebbé vált. A Ges­tapo a nyilasok feljelentésére — is­meretlen helyre hurcolta és kivégez­te Marié, Harkányi és Horn elvtár­sakat. Csoportunk Illegalitásba vo­nult, Hóiba István lakásában bújt meg. Még a nehéz körülmények kö­zött Is sikerült kapcsolatot teremte­nünk a város déli részén elhelyez­kedett tüzérség katonáinak egy cso­portjával. 1944 december első napjaiban már távolról hallatszott az úgyúk dörgé­se, tompa, mély morajlása. A Siklós­­begy mögött biztató villámok cikáz­tak. Amikor már az ablakok is meg­zördültek az ágyúdörgéstől, az éj sö­tétjében elmentünk Nelner Gyula házának padlására. A kémény mö­gül öreg lim-lomok közül szedtük elő a zsírpapírba gondosan becso­magolt vörös zászlót, amelyet hét év előtt rejtettünk oda. 1944. december húszadika volt. Hóiba Gyuláék házának padlásán szorongtunk. Körülbelül fél három lehetett, amikor tankok közeledésére figyeltünk fel. Nem német tigrisek voltak. Leszaladtunk a többiekhez az utcára és torkunk szakadtából kiál­toztunk: Szabadok vagyunk! Szaba­dok! Alig telt el egy pár perc, nagy csörtetéssel megérkeztek az első tan­kok. Megálltak. A tankok tétjéről le­ugráltak a katonák és hurrá kiáltá­sokkal körülfogták kis csoportunkat. Foglyok lettünk. A szabadság boldog foglyai. Kis csoportunk két tank közé so­rakozott, katonás lépésben indultunk meg a város központja felé. Hét év után újra a mi zászlónk alatt me­neteltünk. A városban megmutattuk a katonáknak a középületeket, a vasútállomást, a csendőrlaktanyát, a nyilas pártházat, postát és mindent, amit hadászati szempontból fontos­nak tartottunk. 1944. december 29- án, tizenhat óra tíz perckor tűztük ki vörös zászlónkat a városháza er­kélyére. Még ugyanaz nap este találkoz­tunk a várost felszabadító hadsereg parancsnokával. Csernák Gyulával az illegális pártszervezet Jeles har­cosával, a város egykori kommunista városbírájával látogattuk meg a vá­rosparancsnokot. Megmutattuk 1921- ben kiállított párttagsági könyvün­ket. Azt a napot, a szabadság «első nap­ját nem felejtem el soha. Hatvan­nyolcban is emlékeztem rá. POVA2SKY NORBERT M. ONDIK felvétele ESTÉTŐL REGGELIG Ápolónőnek lenni hivatás és sorsvál­­lalás. Azonkívül megtiszteltetés is, mert az ápolónő élet és halál beava­tottja, mély titkok őre ... Olyan, mint az anya, aki előtt minden fájdalmá­val kitárulkozik a gyermek. Az ápo­lónő füle is befogad minden jajszót, sóhajt. Segít, vigasztal. A gyógyult betegre pedig úgy néz, mintha soha­sem látta volna elesett állapotában. Ilyen BEREK RUDOLFNE is, aki 'a ieliezovcei (zselízi) kórház belgyó­gyászati osztályán éjszakai ügyeletes volt, amikor meglátogattam, hogy bepillantsak egy ápolónő életébe. Csak egy villanásnyira. Csak egyet­len egyszer, estétől reggelig. Hogyan is volt? Az ügyeletes ápolónő szolgálata es­te 10 órakor kezdődne, de ő már 7 urára megérkezik. A közlekedés, a menetrend ugyanis néha nagyon kö­nyörtelenül beleszól egy-egy ember életébe, ö már hetedik éve érzi ezt. Nagyölvedről jár munkába, s ilyen­kor, este így közlekedik az autóbusz. Megérkezik. Átöltözik. A délutá­­nos nővér már előkészítette a gyógy­szereket, de 6 azért saját lelkiisme­retének megnyugtatása céljából sor­ra veszi, sorra átnézi valamennyit. A szolgálat megkezdésekor még senki sem zavarja, senki sem kopogtat aj­taján. Előkerül táskája mélyéről a kézimunka, s míg betegei a tv mel­lett szórakoznak el is készíti a ke­­resztöltéses terítő azsúrozott szélét. Kilenc és tíz óra között már alud­ni készülnek a betegek. Egyik-másik altatót kér. Benéz a szobákba. Ha alaki jó éjszakát köszön neki, 6 iga­­án, szívből kíván valamennyi be­tegnek és önmagának nyugodalmas jó éjszakát. Azután csend borul az osztályra, ahol harminc beteg fek­szik. A falióra lomhán rója a perceket. Tökéletes a csend, csak a vízcsap csöpögése halllk. Tekintete a távol­ba réved. Gondolatban otthon jár, megsimogatja két kisgyermekét, a hétéves Otilkát, a négyéves Rudi­két ... De felriad, mert kintről neszt hall. Kinéz. Jól van. Csak az a kedves, öreg néni ment ki az ötvenkilencesből. Nem árt azonban figyelni. Idős már a néni, a hetvenkilencedik évét ta­possa, elég egy kis szédülés . .. Fi­gyelni kell! Amikor hallja, hogy halk katta­nással becsukódik a néni mögött az ajtó, fellélegzik: Nincs semmi baj.. .1 Nesztelen léptekkel végigmegy a folyosón. Egy-egy szoba ajta­ja előtt megáll. Különösebb, za­varó neszt nem hall. Minden rend­ben van. Mit csináljon? ül és figyel. Néha felrezzen. A szomszédos szü­lészetről áthallani a hangokat. Cér­navékony hangocska jelzi, hogy új ember érkezett s helyet kér a világ­ban. Visszagondol arra a hét szép évre, amit a szülészeten töltött. Na­gyon fájó volt onnan eljönni, bár már megszokta itt is. Talán majd egyszer megszerzi a szülésznői ké­pesítést. Gondolkodik, gondolkodik, de köz­ben figyeli az órát, mert számára hajnali négykor már vége van az éj­szakának. Ideje is készülődni. Ki­főzi az injekcióstüket, előkészíti a gyógyszereket. Háromnegyed hétig nincs megállás. Hőmérőzés, vizelet­vétel, s számtalan más apró-cseprő tennivaló következik. Hét óra előtt gyorsan átöltözik. Azután rohanás az autóbuszhoz, bár ha késne is egy-két percet, megvár­nák. Hét éve utazik, már ismerik. Még azon sem csodálkoznak, ha az autóbusz rázása álomba ringatja. Ilyenkor rápisszennek a hangosko­­dóra, s felé mutatva tisztelettel mondják: — Ügyeletes volt, éjjeli szolgálat­ban! BENYÁK MARIA ■■■■■■■■■■■■■■■■■■ Egy 18 hektáros üveghóz-rendszer építésének az első szakaszát kezdték el az említett napon, ennek rakták le az alapkövét. Már csak- a minisz­térium meghívott dolgozója hiány­zott, hogy az aktust elvégezze. Azon­ban ő is megérkezett, sőt a főagro­­nómus is megérkezett. Az ünnepség után beszélgettem velük. Megtudtam, hogy körülbelül há­rom évvel ezelőtt kezdték szorgal­mazni a dolgot. Mindenekelőtt pénz­re volt szükségük. S hogy ezt sike­rült „összehozniok“, főleg Bálint mérnök érdeme, aki rengeteget járt utána, és végül sikerült mindenkit meggyőznie az üvegházak fontossá­gáról, Az első rész felépítéséhez szüksé­ges 52 349 000 koronát sikerült elő­teremtenie. De lássuk hát, milyen is lesz ez az üvegház-rendszer. Az üvegházakat a teljes berende­zéssel együtt a Bolgár Népköztársa­ságból. hozzák be. A rendszer 12 ü­­vegházból áll, termőterületük 50 208 négyzetméter. Az üvegházakat föld­gázzal fűtik majd, a hőszabályozás teljesen automatizált lesz, a külső hőmérséklet és a belső páratartalom szerint. Hasonlóan automatikusan működik majd az öntözőberendezés is. Az üvegház-rendszerhez tartozik még egy aklimatlzált raktár, egy lakás az alkalmazottak s irodahelyi­ség a vezetők részére, valamint több terem a zöldség feldolgozására és a csomagoló. Az alapkövet már lerakták, örül­tek a szövetkezet dolgozói, örült Bá­lint mérnök, aki majd az építkezést vezeti, örült a vezetőség és a tagság. Mi pedig bízunk abban, hogy az öröm nem volt korai, az üvegházak a kitűzött határidőre elkészülnek, s évente 68 vagon friss zöldséggel ke­rül több a főváros boltjaiba. S mint­hogy virágszerető emberek vagyunk, azt is örömmel vesszük tudomásul, hogy az üvegházakban egyéb virág mellett 1 690 000 szál szegfű termelé­sét is tervezik. —zsélyl— Prandl Sándor felvételei Az ttvegházban télen Is nyílik a szegfű

Next

/
Thumbnails
Contents