A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-20 / 29. szám
ALBERT MALTZ Hajnal az utcán — Es akkor a káréhoz ugrok ... — Megfeledkeztél valamiről! — Miről? Semmiről! — De meg — mondta a férfi. — Mi van veled? A fiú összevonta a szemöldökét. Fiatal volt, tíz év körül járhatott. Sovány, foltos arca enyhén elkékült a hidegtől. Pislantott néhányat, hogy kiűzze az álmot a szeméből. — No mondd már! — Nem emlékszem. — Te kis buta, azt akarod, hogy rajtakapjanak? — Nem, azt nem. Az istenért is, volt már ilyen ügyem. Meg tudom csinálni. — Hogyan? Hisz még azt se tudod megmondani, mit köll tenned. — Hát majd figyeljen meg. — Nem figyelek. Most pedig hazamegyünk, ezt tesszük. — Az istenbe is! — Mit káromkodsz? Ez nem segít emlékezni. Mondtam már ezerszer, nem akarom hallani, hogy káromkodsz. Naplopó, az lesz belőled, ha felnősz. Csend szállt közéjük. A férfi felsóhajtott. — Ilyenkor szoktam fölkelni — gondolta magában. — Ilyenkor szoktam fölkelni a meleg reggelihez, lesétálni a trolihoz, kezemben a himbálózó ételhordóval. — Lesöpörte a havat vékony fekete bajuszáról. Szegény kis majom — gondolta —, neked se könnyű. Ágyban lenne a helyed. — No — szólt oda a fiúnak —, eszedbe jutott már? A fiú megrázta a fejét. Arca komor kis ponttá zsugorodott. — Most mit fogsz csinálni, ríni? — Nem rívok — felelte a fiú. — Mit gondol, mi vagyok, pólyás? — Ügy viselkedsz, mint az. Arra se emlékszel, amit mondok. — Eh ... A fiú kilépett a kapualjból, és felmarkolt egy marék havat. — Hát ez meg mire jó? — Hozok egy kis havat. — Nem vagyok vak. Nem köll mondanod. Minek hozod? — Hógolyót akartam gyúrni. — Ez minden, amire gondolni tudsz? Vártam, azt mondod, hogy a nővéreden akarsz segíteni. — No, hát akarok, nem? — Nem, nem akarsz. Nem, ha mindenen jár az eszed, kivéve amit majd tenned kell. Gyere már ide! Durván karon ragadta a fiút, és a kapualjba húzta őt. — Megfeledkezel a zacskóról. Megfeledkezel a legfontosabbról! Miként is bízhatok, hogy jól végzed a dolgot, ha megfeledkezel a zacskóról! — Nem feledkezem meg, apus — mondta a fiú. — Itt van a zsebemben, nincs? Nem gondoltam, hogy azt várja, a zacskóról beszéljek. — Mindenről beszélned köll. Biztosra köll venned, hogy mindent tudsz. Vedd már elő azt a zacskót. Azt akarom, hogy készenlétben tartsd. A fiú egy gyűrött papírzacskót húzott elő a zsebéből. Belefújt, hogy szétnyitódjék, — S utána* mit csinálsz? — Megvárom, míg a tejes átmegy a ház túloldalára. — Melyikére? — Az amottiéra. — A zöldére? — Nem, a következőére. — Miért nem a zöldére? — Az istenért, tudom én azt apus, — mondta a fiú. — Nem köll átismételnem. — Ha nem mondod meg, azonnal hazamegyünk. — Mert a zöld háznak csak az oldalkapujához megy, aztán egész úton a másik hátulja felé tart. Az istenbe is, nem köll félni, meg tudom csinálni, apus. — Tudom, hogy meg — felelte a férfi —, de olyan biztosra köll mennünk, amilyenre csak lehet. Fázik a kezed? — Nem nagyon. — Vedd a zpcskót a hónod alá. A férfi inas, vörös tenyerébe vette a fiú kis fehér kezét és lassacskán dörzsölgette. — És azután? — Amikor a sarkon a ház hátulja felé fordul, kifutok a kapualjból, és fölkapok egy üveget. Rögtön a zacskóba teszem, osztán az ellenkező irányba indulok. — Szaladsz? — Nem, csak megyek. — S ha meglát és utánad fut, akkor szaladsz, nem? — Nem, továbbra is csak megyek. Hagyom, hogy elkapjon, osztán ríni kezdek. — Biztos vagy benne, hogy képes leszel ríni? — Biztos. Gyakoroltam, Jennivel elhitettem, hogy igazánból rívok. — A fiú fölnevetett. — Elhitettem, hogy bőgök. — Pszt! Ne csapj ilyen lármát. — Most már rendben a kezem, apus. — Dugd zsebre. Majd én tartom a zacskót. És mi történik azután, ha elkap ? — Tovább rívok, maga meg odajön, s azt mondja, ismer engem, meg hogy szegény fiú vagyok . . . — Egyre jobban hull — sóhajtotta a fiú. — A tejes meg se lát majd a túloldalról. Többet hozhatnék egy üvegnél. — Egy elég! S miután megmondom neki, hogy ismerlek, mi lesz? — Akkor maga aszonja, szegény fiú vagyok, beteg az anyám, a tejet is neki viszem, és ha most elenged, maga majd utánanéz, többet ne tegyek ilyet... Így köl, nem, apus? — Így. A férfi felsóhajtott, és a bajuszát simogatta. — Éhes vagy? — Egy kicsit... A férfi megragadta a fiú kezét. — Jól van no. Én is az vagyok. Tudod, mit köl tenni? Köpni egyet, meg a hasadat simogatni. — Kiköpött a hóra, majd megveregette a hasát. — Na te is! A fiú is így tett. Mindketten nevettek. — Ez azt bizonyítja, hogy most fejezted be az evést és teli a bendőd — mondta neki a férfi. — Bizony, épp most ettem meg két tojást és egy kis kását — szólt a fiú. Nevettek újra. — Majd kerül harapnivaló, ha hazavetődünk. A férfi megmerevedett. Nagy teste összegörnyedt. — Itt a tejeskáré. Vedd a zacskót. Ne menj, míg nem szólok. — Nem. — A fiú arca kipirult az izgalomtól. — Várjon, míg meglátja. Jól fogom csinálni. Loptam már almát is. — Most mást is észben köll tartanod. Ha rosszul megy a dolog, ahhoz tartsd magad, amit kiáltok. Ha azt kiáltom „fuss“, hát fuss. Futsz, nem számít, hogy mit csinálok én, hallod? — Jó. — Megígéred? — Meg. — Nem számít velem mi lesz, érte«?! —JÉrtem. A tejeskáré lassacskán közeledett az utcán. A férfi és a fiú a kapualjban guggoltak. — Mikor a csővezetékhez ér. Most ne légy ideges! Jól van, kölyök. Jól van! Most eredj. A fiú kilépett a kapualjból. Lassan ment lefelé az utcán, magasra emelve lábát a puha hóban. Meg köllött volna mondanom, hogy húzza lejjebb a sapkáját. A szemébe fQg hullni a hó — gondolta a férfi. A száján, kerekre nyílt száján keresztül lélegzett. Melle zihált, s minden lélegzetvétel furcsa fájdalmat okozott. A tejes eltűnt a ház túloldalán. A fiú teste, úgy tűnt, előrelódul. A káré elejére ugrott, és a belsejébe hajolt. — Túl soká tart — gondolta a férfi. — Az isten szerelmére, túl soká tart neki. A fiú a puha hóba ugrott. A zacskóba süllyesztette a tejesüveget, majd gyorsan lefelé indult az utcán. A tejes éppen közeledett a fasorban. A férfi figyelte őt. Odakanyarodott a szomszédos házhoz. Megtörtént. Minden rendben. Biztonságban van. A férfi beletúrt a bajuszába. Nyelt egyet, majd mélyet sóhajtott, s a fiú után indult. Az a következő háztömbnél várta. Kis arca sugárzott. — Megcsináltam. Megcsináltam, nem? — követelte a választ. — Meg, fiam szépen — mondta a férfi, és megveregette a fiú fejét. — Majd én viszem. — Én is tudom — felelte a fiú. — Jó. — Az istenbe is, könnyű volt, apus. Könnyen hozhattam volna még egyet. — Futva követte apját az utcán, meg-megcsúszva a puha hóban. — Elvehetek holnap kettőt, apus? El? A férfi nem felelt. — No, apus! — A fiú a kabátjába csimpaszkodott. — Mi van? — El? — Mit el? — Most mondtam. — Nem hallottam. — Elvehetek holnap kettőt? Éppilyen könnyű. El tudom emelni. — Nem. — Á, kettőt is hozhattam volna. — Nem. Csendben lépkedtek tovább. — Bárcsak elmondhatnám a pajtásoknak — szólt a fiú. A férfi megállt. — Ha valakinek is elmondod, kitekerem a nyakad. Kitekerem a nyakad! — Tudom. Nem akarom elmondani. Csak úgy kívántam. — Ez lopás — mondta a férfi. — Lopás! — Tudom. Az istenért, gyerünk már, apus. Fázom. Lépdeltek ismét. Fejük a hulló hónak szegült. — Nem nedves a lábad? — Egy kicsit. — Ha szerzek munkát, veszek neked sárcipőt. Veszek neked csizmát. Magasszárút. Járhatsz a hóban, amennyit csak akarsz, nem nedvesedik át. A férfi hirtelen újra megáll. — Ugye tudod, hogy a lopás bűn? — Tudom, apus. — Tudod, hogy csak a nővéredért tettük?! — Tudom. — Sose loptam életemben — mondta a férfi. — Egész életemben keményen dolgoztam. Jó munkás vagyok. Mindig megmutattam. Megkérdezheted anyádat. — Az istenért, apus — mondta a fiú —, nem köll rosszra gondolni. Ha felnövök én se leszek tolvaj. Tudom, a lopás bűn. — Azt mondtad, almát is loptál. — Hát néha azt is megenném, apus. — Tudom — mondta a férfi. — De nem fogok lopni. Felnövök, erősnek, mint maga, és munkát szerzek. Rendeset, apus! A férfi lepillantott fia arcára. Ebben a korban én egy fejjel magasabb voltam nálad — gondolta. — Szegény kis majom, még arra se adnak alkalmat, hogy nőj. — Apus, fázom — szólt a fiú. Mentek tovább, puha léptekkel a friss fehér hóban. Fordította: ZALABAI ZS1GMOND i Szabó Gyula: Szegény gyerekek döglött madárral. 1942
