A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-21 / 51. szám
KONSZTANTYIN SZIMONOV Po liny in ezredes szerelme — Ezt pedig önnek énekelem, ezredes elvtárs — mondta Galina Petrovna, amikor befejzödött a vacsora, és már asztalt akartak bontani. És fekete, bánatos szemével egyenesen Polinyin szemébe nézve, énekelt a vörös berkenyefáról, amely sohasem költözhet a tölgyhöz. Az arca olyan közel volt Polinyin arcához, mintha csak beszélgetnének és Polinyinnak is valamit válaszolnia kellene: hát csakugyan sohasem költözhet a berkenye a tölgyhöz? Hát egy életen át egyedül kell bókolnia a szélben ? Amikor Galina Petrovna befejezte a dalt, és fölállt Polinyin is, és hirtelen, az asztalon keresztül kezet csókolt, ami egyáltalán nem volt szokása. Ezután a színészeket kikísérték a gépkocsihoz, ök lármázva, több szólamban hívták a pilótákat: jöjjenek el Murmanszkba az előadásukra, amely egy hét múlva lesz a városi színházban. Galina Petrovna nem szólt egy szót sem, csak mielőtt beszállt a gépkocsiba, és a kezét nyújtotta Polinyinnak, akkor sóhajtott nagyot, mintha valamit szeretne mondani, de nem tudja rászánni magát. Másnap volt az a bizonyos légicsata, és még egy nappal később, késő este, amikor a kórházba már nem engedtek be senkit, Polinyin szobájába bejött az ápolónő, mögötte pedig Galina Petrovna fehér köpenyben. — Nem tudtam korábban jönni —, mondta, mintha köteles lett volna korábban jönni. — Vajengában voltunk, a tengerészeknél, ott volt fellépésünk, és csak ma tudtam meg, hogy mi történt. Egyenesen onnan jövök, láthatja, még le sem sminkeltem rendesen... Látja? — Megsimította a halántékát, és megmutatta ujján a festéknyomokat. — Ott mindenféle szörnyűségeket meséltek maNagy József rajza góról! Itt meg azt mondták, hogy nincs semmi veszély! Valóban nem veszélyes? Hogy érzi magát? — kérdezte, leülve az ágy mellett álló székre. Polinyint zavarba hozta Galina Petrovna váratlan látogatása. Azt felelte, hogy nincs veszély, és általában nincs semmi különös, és megkérdezte: hogyan engedték be ilyen későn a kórházba? — Egyszerűen azt mondtam, hogy feltétlenül be kell jönnöm magához — válaszolta Galina Petrovna. — És látja, elhitték, és beengedtek. Maga is elhiszi? Polinyin azt mondta: el. És nem szívesen mondott volna mást. Reggel is meglátogatta, amikor ott volt Gricko is, aki komor arccal azon sopánkodott, hogy abban az ütközetben elvesztették a szemük elől őt, az ezredparancsnokukat. Bár Gricko jelenléte zavarta egy kicsit Polinyint, mégsem tudta levenni a szemét Galina Petrovnáról, állandóan csak őt nézte, amíg ott volt mellette. Nagyon szép volt, fehér köpenyben, sima, csillogó fekete hajával. Polinyin észrevett a hajában néhány ősz szálat, és nagyon tetszett neki, hogy nem rejti el ezeket az ősz szálakat, meg hogy a haját simára fésüli, egyszerűen, csak hátul viseli azt a kis kontyot. — Tudja, milyen copfom volt valamikor? — szólalt meg Galina Petrovna, észrevéve, hogy Polinyin a haját nézi. — Aztán le kellett vágatni, mert a paróka alá nem lehet hosszú hajat viselni. Látja, ennyi áldozatot kell hozni a magunkfajtának, hogy színpadra léphessen? Amikor azt mondta, hogy „a magunkfajtának“, elmosolyodott, a mosolya kedves volt, de szomorú is. és amikor Polinyin a keskeny vállát nézte, megint csak megszánta. Mihelyt Galina Petrovna kilépett az ajtón, Gricko, aki kivárta ezt, megszólalt: — A kis cigánylány belédszeretett, Nvikoláj! Reménykedhetsz. — Ne bolondozz! — válaszolt Polinyin, bár kellemes volt hallania, amit Gricko mondott. Galina Petrovna mindennap eljött a kórházba. Ha Polinyin egyedül volt, sokáig elüldögélt mellette, a kezét fogva, és szótlanul nézte a férfit. Majd hirtelen mozdulattal a táskájáért nvúlt, könyveket, folyóiratokat szedett elő, és verseket olvasott fel belőlük. — Feltétlenül meg kell ismernie ezeket a verseket — mondta, bár Polinyin nem szerette a verseket, és nem tudta, hogy miért kell megismernie azokat. — Maga is érzi a verset — mondta. — Csak keveset olvasott, de érzi, ez isten ajándéka! Élvezi ezt? Polinyin nem tudja, hogv tetszenek-e neki ezek a versek, vagy sem. De tetszett az, ahogyan Galina Petrovna a verseket olvasta, és tetszett Galina Petrovna, és ezért anélkül, hogy kitért volna a részletekre, csak azt válaszolta: „Élvezem“. Galina Petrovnáért kétszer is átjöttek más kórtermekből, és megkérték. hogv menjen, szavaljon a sebesülteknek. Át is ment, és szavalt, aztán visszajött Polinyinhoz. Az utolsó két napon Galina Petrovna nem jött el látogatóba. Mindenki tudja, hogy amikor az ember kórházban van — egy nap hármat tesz ki, Talán még többet is. Galina Petrovna nem jött, Polinyin pedig várta, és annyira hiányzott, hogy szinte kezdett dühös lenni magára. Másnap este már nem bírta tovább, megkérdezte a nővértől, hogy hol vannak a színészek. A nővér közölte, hogy a színészek néhány napra elutaztak Polarnojéba, a haditengerészekhez. A nővér elment az ügyeleteshez, és amikor visszajött, egy levél volt a kezében. — Galina Petrovna kérte, hogy csak akkor adjuk oda ezt a levelet, ha megkérdezi, hogy miért nem jön látogatóba? — A nővér együttérzéssel nézett Polinyinra. A nővér telt volt, szép, nem is túlságosan idős, és Polinyin neki is tetszett, de még jobban tetszett neki ez a szeme előtt játszódó viszony, amiről a szolgálat után minden este sokáig beszélgetett a társnőivel. Polinyin fölszakította a borítékot. A levél ceruzával volt írva. „Tehát mégis érdeklődött felőlem. Amikor az után a bizonyos este után az ezredesnél mondták, hogy kórházban van, annyira megijedtem, a magam számára is teljesen váratlanul, hogy mindent otthagyva Magához rohantam. És bár Maga nagyon csodálkozott, én azért bejártam látogatni. .. Mire visszajövök Murmanszkba, Maga már nem lesz a kórházban. És én nem fogom tudni, mit csináljak. Valószínűleg beleszerettem Magába. Nem mertem megmondani, írni mégis csak könnyebb. Ha Magának ez a dolog nem olyan fontos, egyszerűen ne válaszoljon. A fényképet vagy nagyon őrizze, vagy mindjárt tépje szét.“ Amikor a fénykép említéséhez ért, Polinyin megnézte a borítékot, és kivett belőle egv szakadozott szélű amatőr képet. Galina Petrovna tizenhét éves lehetett a képen, valamilyen szerepben fényképezhették. A vállán kendő, amelynek két sarkát a kezében tartotta. Polinyin arra gondolt, hogy most szebb, mint ezen a fényképen volt. Vajon miért ezt a fényképet tette a borítékba? Polinyin sokáig üldögélt az ágvon, elnézve Galina Petrovna furcsa, bakfiskori képét, és azon gondolkodott, mit tegyen most, azután, hogy Galina Petrovna megírta neki, hogy szereti. Az igaz ember naiv hite más emberek őszinteségében nem engedte, hogy kételkedjék, ő maga sohasem írt volna, és nem is gondolt volna ilyen dolgot csak úgy oktalanul. De még ha nem így lenne is, miért írta ezt a levelet, miért nézett akkor, az ezrednél úgy a szemébe, miért énekelt neki, és miért rohant hozzá a kórházba? Polinyin nem kételkedett abban, hogy mindez igaz, csak egyszerűen nem tudta, mit tegyen. Erre gondolt akkor, amikor a kezében tartotta Galina Petrovna levelét. erre gondolt most is, amikor elhatározta, hogy nem kanyarodnak oda a színházhoz, hanem mennek egyenesen, a repülőtérre. Nem valami másról, hanem, pontosan szerelemről volt itt szó. Vagyis az ő felfogása szerint arról, hogy elvegye feleségül Galina Petrovnát. Hát mi mást szolgálhat az ilyen levél, ha nem ezt? Legényéletet élt a háború előtt, azután pedig egyáltalán nem gondolt arra, hogy a háború végéig megnősüljön. Az pedig természetesen. soha nem is jutott eszébe, hogy színésznőt vegyen feleségül, ráadásul, most a háború idején. Azonban a levelet éppen most kapta, és nem a háború után, tehát most kell eldöntenie, mit tegyen. Nőtlen volt, tehát már holnap megkérhette volna: „Legyen a feleségem“. Igaz, a mama valószínűleg hallani sem akar arról, hogy a fia színésznőt vegyen feleségül, de amikor az ember már a negyedik évtizedet tapossa, nemigen törődik az ilyesmivel. (Folytatjuk) MARIE Tél volt, kemény tél. A hőmérséklet mínusz tizenöt és húsz fok között ingadozott. Én nagyon fáztam, a leningrádlak nem. Mosolyogtak: enyhe a tél. Az Ermitázsban sokáig álltam egy kép előtt: Könnyező nő. Csodáltam. Az arcán végiggördíilő könnycseppben éreztem a művészet lényegét. Abban a könnycseppben egyszerre éreztem az öröm újjongását és a bánat keserűségét. — Tetszik? — szólalt meg mellettem egy húsz év körüli, fekete hajú lány. — Igen. — De miért? Csodálkozva néztem rá. — Magának talán nem tetszik? — Vegyesek az érzéseim — mondta fátyolos hangon, s nézte a képet összehúzott szemmel sokáig. Felé fordult a kíváncsiságom. Fekete volt a szeme is, a nagy, kerek, szomorúságot és örömöt kifejező szeme. — Szintén csehszlovákiai? — Igen. — Pontosabban? — Prágai? — Maga talán sosem sírt? — Dehogynem .., sírtam ... de akkor az én arcom maszatos volt... a szemem vörös és karikás .. . ezen a képen a nő arca pedig szép, sima, túlságosan szép... ez így nem igaz, hamis ... — Szintén festeget? — A, dehogy... — mosolygott rám kedvesen —, én sokkal prózaibb, szárazabb pályát választottam: geológus leszek. — Igen? ... Minden foglalkozási ágnak van valami varázsa — mondtam nagy okosan. Meg is bántam. A fekete hajú lány gúnyosan felnevetett. Legalábbis én úgy éreztem, hogy gúny éle feszül a torkomnak a nevetéséből. — Maga például mivel foglalkozik? — kérdezte. — Hát... mivel is... írogatok, újságot szerkesztek... — Az szép .. . nagyon szép foglalkozás ... — komolyodott el. — Nincs kedve sétálni? Meglepett a kérdése. BeleegyezŐen bólintottam. Sűrűn havazott. Meg-meglódult a szél, kavarta, táncoltatta a könnyű hópihéket. A NéVa parti csendet csak ez a könnyű kavargás neszezése törte meg s a fel-felújuló szél sírása. — Szóval geológus lesz . .. — Szeretem a természetet.. . szeretek rejtett titkok után kutatni... izgat az élet, a maga összetettségével, a kiszámíthatatlanságával, váratlan fordulataival ... nem ismerek lehetetlent, legyőzhetetlen akadályt... — Ismét felnevetett, rámnézett. — Badarságot mondtam? — Miért mondott volna? Ha valóban úgy érzi, ahogy gondolja és mondja, tiszteletre méltó ... — Furcsa és érdekes a találkozásunk — mondta. — Az Ermitázs, a Könnyező nő képe kellett ahhoz, hogy találkozzunk. Ne haragudjék, apámra emlékeztet. Az arca, alakja, tekintete, talán még cigarettát tartó keze is . .. és a hangja ... Orosz emigráns volt, mérnök ember, valami elől menekült... Olyasmi elől, amit nem ismert, de én már tudom: a nagy lehetőségek elől... 0 már neip él, anyámmal együtt őrizzük emlékét s oldjuk hamis keserűségét, mert indokolatlan volt a menekülése és a keserűsége. De én még mindent jóvá tehetek, helyette is ... Kérem, ne nevessen ki a kérésemért: tegye váltamra a kezét és mondja, hogy Marie ... Mondja, hogy, Marie, jó úton haladsz ... — Marie__ — mondtam csendesen. A fekete hajú és szemű lány arcán végiggördült egy kövér könnycsepp, s én abban a pillanatban az ermitázsi Könnyező nő képét láttam magam előtt... A Néva partján sűrűn havazott. LOVICSEK BÉLA
