A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-12-14 / 50. szám

KONSZTANTYIN SZIMONOV

Polinyin

ezredes

szerelnie

Negyvenegy november hetedikén Polinyin ezredest kiírták a hadikórházból, ahol tíz napot feküdt, ínhúzódással a jobb lábában. Feltúrt gallérral, tarka pleximarkolatú botjára támaszkodva — repülőszerelők küldték neki a kórházba —, kiment a nagy szélben a teraszra, néhány percig álldogált, ízlelgette a szabad levegőt. A szürke murmanszki égbolt szinte a háztetőkre lógott, esett a hó, alig lehetett ellátni néhány méterre. Polinyin arra gondolt, hogy ilyen időben a németek sem fogják támadni Murmanszkot, a mieink sem indulnak bombázásra, tehát az ezred pilótáinak ma nem kell sem a várost védeniök, sem a bombázókat bevetésre kísérniük.

A kórház bejáratánál parancsnoki gépkocsi állt meg. A sofőr mellett, fejével szinte kinyomva a gépkocsi tetővásznát, Gricko, az ezred törzsparancsnoka, Polinyin testi-lelki barátja ült.

— A felvételi irodánál vártuk — mondta Gricko, fejét lehajtva, hogy kiférjen az ajtón. — Üljön előre ezredes elvtárs, ott nem ráz annyira.

Polinyin kezet szorított Orlckóval, az „emka“ első ülésére tette botját, és óvatosan beült a sofőr mellé.

— Jó napot, Gorbunov.

— Jó napot, ezredes elvtérs. Gratulálok a felgyógyulásához.

— Ez még nem teljes gyógyulás — mondta Polinyin. — Az orvosok egyelőre megtiltották a repülést. — Mi újság az ezrednél? — fordult hátra Grickóhoz, amikor a kocsi elindult.

— Az ezrednél minden rendben — mondta Gricko. — Tegnap lelőttünk egy hanzit.

— Le is lőttétek, vagy csak jelentettétek?

— Lelőttük. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, egyenesen az utcára tálaltuk, az aszfaltra, az Arktika Szálló mellé.

— Es a szomszédok? — kérdezte féltékenykedve Polinyin.

Az ezred repülőtéri szomszédja két angol raj volt. „Hurricane“-eken repültek. Polinyin ezredének pilótái az ő segítségükkel elsőként tanultak repülni ezeken a lend-lease egyezmény alapján érkező angol vadászgépeken.

— A szomszédok is lelőttek egyet. Bruce lőtte le. Nem az, a Bruce, hanem a fivére, az égimeszelő.

— Te mondod rá, hogy égimeszelő?

— Egy centivel hosszabb nálam. Már kétszer mérezkedtünk.

— Látom, nagyon ráértetek — mondta elmosolyodva Polinyin.

Most, hogy visszamehetett az ezredhez, mindennek tudott örülni: annak, hogy a mieink lelőttek egy németet, annak, hogy az angolok is lelőttek egyet, és annak is, hogy mögötte ott ül Gricko, akivel már Spanyolországban is együtt harcolt, meg hogy Gricko összemérezkedett ezzel a Bruce-szal, aki itt Murmanszkban már lelőtt három hanzit, vagy ahogy ők mondják: három „jerryt“.

— Tegnapelőtt rossz volt az idő — mondta Gricko. — Átmentünk vendégségbe az angolokhoz, akkor mérezkedtünk.

— Mi újság van még? — kérdezte Polinyin.

— Nálunk nincs más — mondta Gricko —, de az ezredes elvtársnál van. — És hosszú karjával átnyúlva Polinyin válla fölött, odaadta a Krasznaja Zvezda november 4-i számát. — Nézze meg a második oldalt.

Polinyin kinyitotta az újságot, és amint megpillantotta a saját nevét, nekilátott az olvasásnak.

— Ha akarja, ezredes elvtárs, mehetünk az „Arktika“ felé, megnézheti a lelőtt „Messer“-t, — szólalt meg a gépkocsivezető.

— Azt hiszi, nem láttam még olyat? — mondta Polinyin, fel sem nézve az Újságból.

„Murmanszki ég" címmel beszámoltak Polinyin légicsatájáról, amely után, kényszerleszállás közben, ínhúzódást szenvedett, és kórházba került. Polinyin maga is tudta, hogy az ütközet nem mindennapos volt, de a tudósító úgy kiszínezte a dolgot, hogy szinte belepirult a cikk olvasásába.

A tényeket általában híven tartalmazta a cikk. Valóban, akkor, október huszonhetedikén, Polinyin nagyon bosszúsan szállt fel gépével. A han-Nagy József rajza

zik már korán reggel betörtek Murmanszk légiterébe, majdnem valamennyi bombájukat le tudták dobni és mindössze egy Junkerst veszítettek. Polinyinnak meg is mosták a fejét és a fejmosás után még azt is javasolták neki, hogy vonja viszsza a jelentését, amelyben a nyugati frontra való áthelyezését kérte, a Moszkvát védelmező vadászrepülőkhöz. Erről Polinyin nem szólt a tudósítónak, de az általában helyesen írta, hogy Polinyin dühös volt, és el akart számolni a hanzikkal, amikor aznap másodszor is megtámadták Murmaszkot.

A tudósító leírta, hogyan semmisített meg Polinyin ebben a harcban három hanzit. Először Murmanszk fölött, kötelék-harcban, Grickóval együtt lelőtt egy Junkerst, majd az üldözés közben a frontvonal fölött, egy Messerschmidt— 109-est. És amikor már hazafelé tartott, rárepüléssel földre küldött még egy Messerschmidtet.

Ezzel a harmadik hanzival úgy történt a dolog, hogy Polinyin leszakadt a társáról és szerencsétlenül akkor került szemtől-szembe a némettel, amikor az előző ütközetben már elhasználta egész lőszerkészletét. Az első manőverekből ítélve, a hanzi kemény diónak látszott. Lőni nem lehetett, nem volt mivel. Kitérni sem, mert akkor amaz támad hátulról, és elég egy sorozat, hogy eldöntse a dolgot.

De honnan tudhatná az, hogy neki elfogyott a lőszere! Polinyin elhatározta, hogy nem tér ki, hanem addig manőverez, amíg a német meg nem unja, és elsőként hazafelé nem veszi az irányt.

Ez a hanzi azonban — úgy látszott, erős idegei vannak — nem tért ki az ütközet elől, és olyan szemtelenül viselkedett, hogy Polinyin egy pillanatra ezt gondolta: talán mégis kiszimatolta, hogy neki nincs mivel tüzelnie.

Végül is, az egyik fordulatnál, a hanzi elvétett valamit, Polinyin már-már beérte. Egy sorozat — és kész! Ha lenne mivel. És ekkor szánta el magát Polinyin a rárepülésre...

Mindezt a tudósító körülbelül úgy írta le, ahogy a valóságban megtörtént, és ahogy a kórházban maga Polinyin elmondta neki.

A továbbiakban azonban a cikk arról szólt, hogy mit érzett, mire gondolt Polinyin ezekben a percekben. Polinyin semmit sem mondott erről. A tudósító mindezt saját kútfőjéből merítette — a kiirthatatlan haragot, ami Polinyin szívében tombolt, Polinyin gondolatait Moszkváról, hazánk fővárosáról, amiért harcba indult a murmanszki égbolt alatt, és végrehajtotta a rárepülést, Polinyinnak éppen azokban a percekben semmi ilyesmi nem járt az eszében.

Azon a reggelen néhányszor valóban eszébe jutott a jelentése, meg Moszkva, az hogy ott roszszul mennek a dolgok, s emiatt még jobban szeretett volna odakerülni, és ott csatázni a hanzikkal — nem itt.

Mindezek a gondolatok azonban még reggel, a földön foglalkoztatták. Ott fent, a levegőben, amikor átvette a német gép sebességét, maga előtt látva annak farkát, és elszánva magát a rárepülésre, csak egyre gondolt: hogyan lehetne minél pontosabban egy pillanatnyi felgyorsulással elérni a németet, légcsavarjával érinteni a hanzi farkszárnyát, úgy, hogy az széttörjön, az ő gépe meg egészben maradjon.

A továbbiakban a tudósító ismét a valósághoz közeljárva írta le: hogyan vette észre Polinyin

az ütés után, hogy a légcsavar mégis elgörbült, hogy a motor úgy köszörül, hogy messzire nem juthat vele, még leszakadhat, hogy a szél a németek irányába fúj — ezért aztán nem ugrott ki a gépből, hanem kényszerleszállásra határozta el magát —, hogyan sikerült elvezetnie a sérült gépet az első vonal közelébe, és leszállnia egy tó jegére, hogyan találtak rá éjszaka, és hogy revolverével majdnem rálőtt saját társaira, mert németeknek hitte őket. A cikk végén azonban egy egész bekezdés pirulásra késztette Polinyint. Mi minden volt abban: Szuvorovról, Kutuzovról, a mi higgadt orosz bátorságunkról, meg arról, hogy ilyen harcosokkal, mint Polinyin, a fasizmus feletti győzelem egyáltalán nem távoli cél már.

Polinyin a szíve mélyén úgy gondolta, hogy ha nálunk mindenki legalább úgy fog repülni, mint ő vagy az ezred pilótái, ha az „I—15“-ősök helyett minél hamarabb, minél több új gépet kapunk, olyanokat, mint a MIG-ek, vagy akár Hurricane-ek, akkor a levegőben, vagy legalábbis a vadászrepülésben már nagyobb baj nem lehet. De a tudósító szavai az október 27-i légicsatáról, mint a hősiesség mindenki számára követendő példájáról, valahogy zavarták Polinyint.

Amikor ő maga visszaemlékezett erre az ütközetre, vagy ha beszélgetett róla más, hozzáértő emberekkel, őszintén megvallotta, hogy éppen ebben a harcban nem volt minden követésre méltó, mindjárt kezdve azon, hogy az ütközet végén szem elől tévesztette a társait. És ami még ennél is megbocsáthatatlanabb: hogy szokásától eltérően fölpaprikázódott, és a második hanzira ellövöldözte az egész lőszerkészletét. Emiatt, lényegében a saját hibájából, kellett aztán kockáztatnia, amikor a harmadik hanzival találkozott, mert nem maradt más lehetősége, csak a rárepülés.

Másrészről az is igaz, hogy azt a rárepülést el is kellett határozni. És ő aztán jól tudta, mit ér egy ilyen elhatározás, különösen, ha tudatos.

Tény, hogy elhatározta magát a rárepülésre, megsemmisítette a németet, ő maga pedig nem zuhant le, hanem megúszta, és leszállt. Polinyin tudta, hogy azért az ütközetért felterjesztették a Szovjetunió Hőse kitüntetésre, és nagyon örült ennek. Annál is inkább, mivel korábban már kétszer elutasították. Egyszer Spanyolország után, mert eléggé konokul és nem a legszerencsésebb időben összekapott a főnökeivel, másodszor pedig Halhin-Gol után: akkor maga sem tudta, hogy miért.

De attól, hogy becsületesen megvallotta, hogy ebben a harcban nem volt semmi különösebben követésre méltó, Polinyin még a nap hősének érezte magát. És amikor végzett a róla szóló cikkel, nem állhatta meg, hogy azonnal bele ne fogjon másodszor is az olvasásába.

— Nem akarsz bemenni! — kérdezte Gricko súgva Polinyintól, gyengéden megérintve a vállát.

Polinyin kinézett az ablakon: a gépkocsi a színház épülete előtt haladt el. A gépkocsivezető kíváncsian fordult Polinylnhoz: 6 azonban, csak annyit morgott: „A röptérre“ — és újból belemerült az újságba.

De most már nem olvasott, hanem arra a nemrég rászakadt szerencséjére vagy bajára gondolt, amire Gricko célzott. Akárhogy is nevezzük, a tény tény marad: maga számára is váratlanul beleszeretett valakibe, és ez a valaki ráadásul — színésznő, aki egy moszkvai frontbrigáddal érkezett ide. Minden az ezrednél rendezett műsorral kezdődött, és folytatódott a kórházban, és hogy hol végződik majd, és mivel, azt még a legjobb meteorológus előrejelzők sem tudták volna megmondani.

Ez a színésznő nyomban megtetszett neki, mihelyt az első jelenetben színre lépett. Diáklányt alakított, és egészen fiatalnak látszott. Polinyin nézte, nézte és szurkolt, hogy ez a diáklány minél határozottabban utasítsa ki azt a csirkefogót, aki megbújt a hátországban, és undokul zaklatta szegényt ott, a színpadon.

A jelenet után a /színésznő verseket mondott. Ekkor már nem látszott olyan fiatalnak, de nagyon szép volt. A koncert után a pilóták baráti vacsorát adtak a művészek tiszteletére, a repülőszemélyzet fedezékében. A művésznő — Galina Petrovnának hívták — a fellépéstől kissé fáradtan, fekete ruhában, vállára terített rövid bundában mély, halk hangon egymás után énekelte az orosz és ukrán dalokat, cigány románcokat, az „Oly szélesen csillog a tenger.. .“-t, aztán mindent, amit kértek. Nem affektált, nem várta, hogy könyörögjenek: csak dalolt és dalolt. A szeme fekete és bánatos volt, amikor énekelt, az arcát a tenyerébe támasztotta, szinte búslakodva, és mintha mindvégig valahol messze, a távolban jártak volna a gondolatai.

Itt köszöntött be a veszedelem: Polinyin hirtelen megsajnálta, és szerette volna megkérdezni tőle, miért olyan készséges, miért olyan bánatos, egyáltalán mi van vele, és hogyan élt addig a pillanatig, amikor ő, Polinyin meglátta itt az ezrednél. (Folytatjuk)