A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-07 / 49. szám
° • • A nászmenet a mélyúton hömpölygött. a tanyaföldek lejtős szélén emelkedő hatalmas fák árnyékában. Elöl a fiatal pár haladt, nyomukban a rokonság, majd a meghívottak, s utánuk a környék szegényei: a felvonulás körül legyek módjára keringő gyerkőcraj nyüzsgött, hol a párok közé szaladgálva, hol az ágakra kapaszkodva fel, hogy jobban láthassanak. A fiatal férj szép szál legény volt: Jean Patu, a környék leggazdagabb bérlőgazdája. Mindenekelőtt azonban szenvedélyes vadász hírében állott, aki józan eszéhez is hűtlenné tudott válni, csakhogy kitölthesse pufogtató kedvét, s legalább annyi pénzt dobált el kutyákra, vadőrökre, vadászmenyétekre és puskákra, mint amennyit a saját daliás teste nyomott. A fiatalasszony. Rosalie Roussel, környékszerte körülversengett fehérszemély volt, mivel takaros nőnek ismerték s tudták, hogy hozománya is lesz; ő azonban Patut választotta. talán mert jobban tetszett neki a többieknél, de inkább talán azért, mert megfontolt normandiai nő volt, nem felejtette el, hogy Patunak van a legtöbb élére rakott tallérja. Mikor a férj majorjának hosszú kerítése alá fordultak, egyszerre vagy negyven lövés dörrent el, anélkül, hogy az árkokban rejtőző puskásokat látni lehetett volna. Erre a zajra az ünneplő ruháikban nehézkes feszengéssel topogó férfiakat széles jókedv kapta el, s Patu, otthagyva feleségét, odarohant az egyik fa mögé lapuló béreshez, kikapta kezéből a fegyvert, s maga is durrantott egyet a levegőbe, miközben olyat ugrott, mint egy csikó. Aztán folytatták az utat, a már gyümölcsökkel terhes almafák alatt, keresztül a magas füvön, tehenek között, melyek nagy szemekkel méláztak rájuk, lassan kászálódva talpra, s nedves orrukat nyújtva a násznép felé. A férfiak, közeledve a lakoma helyéhez, újra elkomolyodtak. A gazdagabbak magasformájú, fényes selyemkalapokat viseltek, melyek idegenül hatottak ebben a környezetben; a többiek hosszú szőrű régi süvegeket hordtak, amelyek mintha vakondbőrből készültek volna. A legszegényebbek fejét sipka födte. Valamennyi asszonyon vállkendő volt, mely hátul lazán leeresztve fogta át derekukat, míg az előrehúzott csücsköket szertartásosan pihentették karjaikon. Vörös, tarkabarka, rikító vállkendők voltak, s tüzelő színeik ámulatba látszottak bővölni a trágyadomb fekete tyúkjait, az itatógödör szélén összegyűlt kacsákat s a szalmaföldeken lépegető galambnépet. A mező minden zöldje a fűzöld és a lombzöld izgultan gyúlt lángolóbbra, ennek az égő bíbornak az érintésétől, s a két szomszédos szín vakítóvá izzott a déli nap tüzében. A nagy tanya vendégszeretően várakozott, túl az almafák lombívein. Valami füst reszketett elő a nyílt ajtón és ablakokon, s a zömök épület minden nyílása, még a falak is, vastag ételszagot párologtak. A meghívottak menete kígyó módjára húzódott végig az udvaron. Az elöl érkező párok a házhoz jutva, leváltak a láncról és szétszéledtek, miközben hátul, a tárt kerítésen még mindig özönlött befelé a tömeg. Az ároklejtők megteltek bámész gyerekekkel és kíváncsi szegényekkel; se vége se hossza nem volt a puskadurrogtatásnak, mely egyszerre hangzott fel a legkülönbözőbb irányokból, füstpamacsokkal töltve meg a levegőt, s azt a sajátságos szagot terjesztve, mely olyan részegítő, akár az abszint. Az ajtó előtt az asszonyok megcsapkodták a szoknyájukat, kirázták belőlük a port, a kalapjaik széles szalagját oldozgatták, meg vállkendőiket hajtogatták a karjukra, hogy aztán bent a házban végképp elvessék ezeknek a pipere-terheknek a gondját. Az asztalt a nagy konyhában terítették föl, ahol száz személy férhetett el. Két órakor ültek lakomához. Nyolc órakor még mindenki evett. A férfiak kigombolkozva, ingujjban, nekivörösödött arccal faltak, feneketlen bendővel. A sárga almabor vidám aranylással tüzelt. A nagy poharakban, mellettük színes, sötét és vérszínű borok izzottak. Két fogás közt normand szokás szerint egy-egy pohár pálinkával csináltak helyet a következő fogásnak, s szesztüzet lobbantott az erekben, őrületet a koponyákban. Olykor-olykor egy-egy hordóvastagságúra dagadt vendég a közeli fákig imbolygóit, könnyíteni magán; aztán új éhségtől nedvező fogakkal fordult vissza. A parasztasszonyok skarlátvörösen, léggömbszerűen kifeszült pruszlikokban, puffadozó alsó- és felsőtestük közt a csípő-kötés kegyetlen szorításával, mely szinte kétfelé vágta őket, az asztal mellett maradtak: szemérmességből. Egyszerre azonban az egyik, aki már nem bírta tovább, mágis kiment. A többiek erre tömegesen kerekedtek föl. Felüdülve tértek vissza, kuncogó vihogással. Vaskos tréfálkozás kezdődött. Csak úgy pattogtak az asztal fölött a sikamlós tréfák, valamennyi a nászéjszakáról. A paraszti szellemesség, egész fegyvertárát kiürítették. Századévek óta ugyanezek az alkalmi malacságok járták ilyenkor, s noha mindenki jól ismerte őket, hatásuk most sem maradt el, zengő visszhangot verve a lakomázók szemben ülő két során. Egy ősz hajú aggastyán elkiáltotta magát: — Pendelyvári utasok, beszállni — Hahotázó förgeteg válaszolt. Lenn, az asztal legvégén, négy fickó, szomszédok, azon tanakodtak, hogyan tréfálhatnák meg az új házasokat. Kifőzött tervüket nagyon kitűnőnek találhatták, mert topogtak is jókedvükben, miközben suttogtak. Egyikük azután, mikor egyszer pillanatnyi csönd támadt, felkiáltott: — No, ma éccaka víg világ lesz a vadorzókra . . . holdtölte is van . .. persze, te Jean, ezen a holdtöltén nemigen állsz lesbe, rájuk mi! A fiatal férj vad mozdulattal fordult feléjük: — Hát csak gyűjjenek azok a vadorzók ! Az évődő legény felrikkantott: — Hű! Hogyne gyünnének! öértük ugyan nem fogod abbahagyni a ma éccakai fúrást-faragást! Az egész asztal csak úgy dűlt a kacagástól. A föld is beleremegett, a poharak összecsilingeltek. A fiatal férj azonban arra a gondolatra, hogy nászéjszakáját vadorzók használhatják ki, dühbe gurult: — Megmondtam! Hát csak gyűjjenek! Megint malacságok esője záporozott, kétértelmű célzások, melyektől kissé elpirult az új menyecske, s várakozó remegés öntötte el. Mikor végre kiitták a hordó pálinkát, ki-ki nyugovóra vonult. A fital pár is visszahúzódott szobájába, mely a földszinten volt, mint a tanya minden többi szobája. Kissé meleg lévén, kinyitották az ablakokat, csak a külső fatáblákat hajtva be. A fiókos szekrényen egy ízléstelen kis lámpa égett, az asszony apjának ajándéka, az ágy pedig megvetve, várta az ifjú házasokat, akik a városi polgári ceremóniák teljes mellőzésével készültek első ölelésükre. A menyecske már lerakta a főkötőjét és szoknyáját, s így alsószoknyásan fűzögette kifelé cipellőit, miközben Jean szivarja végét szivogatta, oldalt sandítva -élete párjára. Fénylő szemekkel leste az aszszonyt, inkább érzéki tűzzel, mint gyöngéd lángolással, mert jobban kívánta, mint ahogy szerette; s hirtelen vad mozdulattal, mint valami munkára készülő ember, levetette a gúnyáját. A nő már elkészült a cipőivel s most harisnyáit húzta le, aztán odaszólt férjének, tegezve, mint ahogy gyermekkoruk óta tegezödtek: — Eriggy egy kicsit a függöny mögé, hadd fekszek az ágyba! A férj előbb akadékoskodó mozdulatot tett, majd ravaszdi képpel vonult hátra, fejét kívül hagyva a függönyön. A menyecske kacagott, be akarta fogni Jean szemét, s így évődtek, szerelmeskedő víg hancúrozással, minden csinált szemérem és feszély nélkül. Végre is a férj engedett; ekkor a nő megoldotta utolsó szoknyáját, mely combjain végigcsusszanva egy pillanat alatt lábaihoz terült, lapos körben. Otthagyta, kilépve belőle, mezítelenül a lobogó ing alatt, s az ágyba surrant, melynek rugói felzengtek a súly alatt. A férj rögtön ott termett, már szintén cipő nélkül, nadrágban, s felesége fölé hajolva, a nő ajkait kereste, melyeket a párnába rejtett. Egyszerre távoli puskalövés dörrent: a Rapées-erdő felől — Jeannak legalább úgy rémlett. Izgatottan, elakadt szívvel egyenesedett föl, s az ablakhoz szaladva,' kitámasztotta a fatáblákat. A telihold sárga fénnyel öntötte el az udvart. Az almafák árnyéka fekete foltokban lapult a törzsek lábához, s messzi az ért gabonával borított földek ragyogtak. Jean kihajolt, az éj minden kis zajára fölfülelve, nyaka köré azonban két mezítelen kar fonódott, s felsége, miközben hátrafelé vonta, így suttogott: — Hagyd csak, nem baj az, gyere! Jean megfordult, elkapta, megszorította az asszonyt, érezve bőre melegét a vékony vásznon át. Kemény karjába ölelte s a nyoszolya felé vitte terhét. Abban a pillanatban, mikor letette az ágyra, mely lehajolt a súly alatt, új dörrenés csattant, ezúttal már közelebb. Jean felviharzó dühe rohamában káromkodott: — Az istenit!... tán azt hiszik, hogy nem megyek utánuk, mert te itt. vagy!... várj csak! Várj! Felrántotta cipőit, leakasztotta mindig kezeügyében csüngő puskáját: azzal, noha felesége térden állva, kétségbeesetten kérlelte, gyorsan kitépte magát, s az ablakhoz futva, kiugrott az udvarra. Az asszony várt — egy óráig, kettőig, egész reggelig. Férje nem jött vissza. Akkor, fejét vesztve segítségért kiáltozott, elbeszélte Jean dühöngését, és hogy a vadorzók után iramodott. A béresek, kocsisok s szolgalegények nyomban a gazda keresésére indultak. Két mérföldnyire a tanyától bukbantak rá: lábtól nyakig össze volt kötözve, dühében félig holtan fetrengett, puskája eltörve, nadrágja kifordítva; nyaka körül három lelőtt nyúl csüngött, s mellén egy papírlap, rajta a felírás: Amíg vadászni jársz, más kézre jut a ház! Később, mikor Jean elmesélte nászéjszakája történetét, mindig hozzátette: .— Ez volt ám a tréfa! Pompás tréfa volt! Azok a gazfickók tőrbe bukfenceztettek, mint egy nyulat, s a fejemre zsákot húztak! De csak kapjam egyszer őket kezem közé. jaj nekik! Hát ilyenféleképpen mulatnak a jó normandiaiak, mikor lakodalmat ülnek. Tóth Árpád fordítása MAUPASSANT Normandiai tréfa 12 Köt
