A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-12-07 / 49. szám

RAJTOLT A

D-2

tervek elsősorban idegenforgalmi szem pontból figyelemreméltók, hiszen ha zónk úgyszólván Európa szívében fekszik, s így az öreg kontinens turistaútjoinok legfontosabb kereszteződése lehetne!... Igaz, míg e tervek sorra megvalósulnak majd, addig rengeteg víz lefolyik még a Dunán, de a köz gazdászok s az idegenforgalmi szak emberek joggal felhívták az illetékes beruházási és tervezési szervek figyelmét erre a kínálkozó alkalomra, hiszen — véleményünk szerint — örök vétek lenne elszalasztani ezt a külföldi turisták millióit átutazásra, Szlovákia meglátogatására csalogató lehetőséget.

Novotny mérnök egy pillanatra elgondolkozik, mélyet szippant sűrűn szívott cigarettájából, aztán egyetlen mondattal az ábrándok világából a jelenre fordítja a szót:

— Mindez csupán terv még, szerényebb vagy merészebb elgondolás.. Nekünk azonban az autópálya meglevő, első szakasza és a többi most épülő útvonal különböző műszaki kérdései is elég gondot okoznak. Ezeknek megoldása közben, bizony nemigen jut az embernek ideje a századforduló pályahálózatának távlatain merengeni.

Tomáskodom.

— Problémák?!

Mélyen előrehajol, szinte egy szuszra fogalmaz:

— Még a nyári idegenforgalmi idény megkezdéséig Lomac és Lozorno mellett egy-egy üzemanyagtöltő-állomást szeretnénk építeni. Jó lenne, ha a Javorina Utazási Irodával karöltve mielőbb sikerülne megoldani egy motel építésének gondjait is. Kíváncsian várjuk a telet is, vajon milyen eredménynyel sikerül majd rugalmasan megbirkóznunk a hóakadályokkal vagy a síkos, jeges úttesttel. Rengeteg újszerű, a Bratislava környékitől merőben eltérő műszaki gondot jelent a sziklás vidékbe ágyazódó tátrai szakasz építése is, melyet a vállalt határidőben szeretnénk átadni.

* * *

Elkészült hát a D—2, a szlovákiai autópálya első szakasza.

De ezt az első útszakaszt üdvözölve, egyúttal már a jövőre is gondolunk, hiszen napjainkban a tervezés a gazdasági élet elmaradhatatlan velejárója. S hogy mégis a jelenre „összpontosítunk"? Ez is épp oly természetes, mert o jelen sikereitől függ, vajon megvalósíthatjuk-e majd a jövő távlatait is.

BORSAI M. PÉTER (Foto: KIS (2), PRANDL és CSTK)

Vécsei György igazgató

— Igen . . . aránylag sokat, hirtelen nem is tudnám megmondani, milyen értékben . . . Azonban sokan vannak olyanok, akik csak bejönnek, körülnéznek, elgyönyörködnek, aztán elmennek . . .

A könyvespolcok előtt idős férfi nézelődik. Kézbe vesz egy-egy kötetet, belelapoz, amiből az derül ki, hogy nem határozott vásárlási céllal jött, csak éppen benézett, ha már errefelé járt, s ha netán akad kedvére való újdonság, esetleg megveszi.

— Bedrich Novotny — mutatkozik be —, nyugdíjas... — teszi hozzá, kissé furán ropogtatva a magyar szót. Mosolyog. — Szeretem eredetiben olvasni a magyar könyveket. Kellemesen elszórakoztat.

— Hol tanult meg magyarul?

Csodálkozva néz rám.

— Hát Itt, a Magyar Kultúrában . . . Négy éve, hogy részt vettem

Villanófényben

a hullára otthona

Állok a Vencel tér járdaszigetén, a Korona büfé előtt, és nézelődöm. Körülöttem nagy a tumultus. Mint ahogy az lenni szokott a túl nagyra duzzadt városokban. Szemben velem a tér saroképülete. Homlokán óles betűk hirdetik: Magyar Kultúra. Percenként nyílik és csukódik a bejárati ajtó.

Két nyúlánk kislányra leszek figyelmes. Meg-megállnak a bejárati ajtó előtt, tanakodnak, tétován ácsorognak: bemenjenek, ne menjenek? Elsétálnak, visszatérnek, végül eltűnnek.

Én nem tétovázok, benyitok. Az első helyiségben a falak menti polcok temérdek könyv alatt roskadoznak, a másikban hanglemezek sorakoznak egymás mellett, a harmadikban népművészeti tárgyak tarkasága fogad ízléses elrendezésben.

Vécsei György igazgató, bár komoly ember, de nem fontoskodó. Széles mozdulattal nyújtja a kezét, derűsen fogad.

— Tessék, nézzen körül az elvtársi . . . Igen, hogyne, fényképezni is lehet. Kérdezősködni, jegyezgetni is, természetesen.

A hanglemezek közt néhány fiatal válogat. Túlságosan komoly az arckifejezésük. Nyilván zeneértők, vagy csak megjátsszák magukat?

Rajna Edit

Mindegy. Belehallgatnak a zenébe. Mérlegelnek. Fontoskodó arcukon elégedettség látható. Éles fényt vet rájuk fényképezőgépem vlllanója. Rajna Edit kissé bosszúsan pislog rám. Tekintetében enyhe felháborodás:

„Meg sem kérdi, szabad-e, csak fényképez? Ejnye, ejnyel" Bosszúsága azonban hamar elröppen s mosolyog, mintha mi sem történt volna.

— Igen, nagy az érdeklődés. Mintegy százötvenezer fogy el évente. Természetesen nem mind prágai lakásba vándorol. Sok a vidéki megrendelés, főleg Dél-Szlovákiábál. ..

Kopa Péter, a népművészeti tárgyak osztályán fogadja az érdeklődőket mosolyogva. Kedves, jóképű fiatalember.

— Sokat vásárolnak a prágaiak?

egy nyelvtanfolyamon . . . Azóta tartjuk a kapcsolatot — mondja, s szemével hamiskásan kacsint az ott álló hölgyre. — Be-benézek, -mi újság, hogy élnek, mi jót tudnak ajánlani.. .

— Igen, régi ismerősök és jó barátok vagyunk — mondja mintegy bizonyításul Henelová Alzbeta, az osztály vezetője.

Fenn az emeleten aztán megtudom — Gordon Magdolnától — hogy immár húsz éve rendeznek rendszeresen nyelvtanfolyamokat. Évente kettőt: egyet kezdőknek,

egyet pedig haladóknak.

— Az idén például kétszáz hallgatónk van, de volt már olyan évünk is, hogy hallgatóink száma meghaladta az ötszázat. Az elmúlt két évtized alatt nyolc-tízezer ember tanult meg nálunk magyarul.

— Szép eredmény. Kikből toborzódnak a hallgatók?

— Túlnyomó többségük diák. De jócskán akadnak hivatalnokok is, akik hivatalos kiküldetésben többször megfordulnak Magyarországon, s így nagy hasznát veszik a nyelvtudásuknak. Aztán sok az idős, nyugdíjas hallgatónk, akik időtöltésből, szórakozásból, vagy mert szeretik, tanulják meg a magyar nyelvet. Itt jegyzem meg, hogy hallgatóink számára havonta egyszer magyar játékfilmet vetítünk. Azonkívül ha magyarországi színház, cirkusz, népművészeti együttes jön prágai vendégszereplésre, jegyeket szerzünk be és megszervezzük az előadások közös látogatását. A hangversenyekre szintén . . .

őszintén be kell vallanom, meg-