A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-30 / 48. szám
MÁTÉ IDA Ringatnád magad Halántékodon o fehér idő átsuhant álmaidon derülni nem tudsz már vacogó fogakkal harap beléd a csend dermedt magányod semmi sem oldja hiába minden keresés a part ezer szeme kihunyt nem ül melletted senki nem ül mellettem senki I Lakatlan szigeten önmagadba zártan ringatnád magad nincs-igazságod gyenge lélekvesztő recsegve összeomlik önzésed éles kés darabokra tépi a mentés kötelét és hiába is beszélsz gondolatban vélem ez ma már nem elég annyi mintha a szomjasnak álmában jelenik meg a víz hiába issza hosszan mohón I égető szomjúsággal ébred lásd most még érted történik minden a behegedt sebek sajognak fájnak de csak pillanatra mert süvít a Tenger s ha elsodort úgy jó ha hozna sem várlak s ott sem kereslek már ahol találnálak nekem sem kell ami neked kevés ha nincs már kikötő ha elnyelte a köd színes fényözönét Mert könnyen mellőzted s ha én meg is látom a sok sóhaj-nap utón sötétségbe zárom csak villanásait hordozom magamban DÉNES GYÖRGY Rózsa a kertben Rózsa, nyárvégi rózsa emeli boglyas fejét, vágyak tűzcsiholója, földerül rajta az ég. Micsoda hajnali álom: liheg a rózso a kertben. Bolyhos árnyak az ágon, morc levelek szeme rebben. Biccent e szélben a rózsa, szirmait bontva hévül, sárgállik friss kimonója, japán! gésa — örül. I Illegve hajlik a napba, hálóba fogja a fény, langy lehelet tapogatja, ringatja röpke remény. ••• Ha nem is rendszeresen, de közel húsz éve járok író-olvasó találkozókra. Különösen az őszi és téli hónapokban érkeznek a kedves hangú levelek, meghívások a CSEMADOK falusi, városi szervezeteitől, könyvtárak vagy iskolák vezetőitől. Ha időm engedi, szívesen teszek eleget a meghívásnak. Az írónak is szüksége van rá, hogy találkozzon olvasóival, meghallgassa véleményüket műveiről, s elbeszélgessenek együtt az irodalom, konkrétan a csehszlovákiai magyar irodalom aktuális problémáiról. De a kulturális és társadalmi élet szinte minden területe szóba kerül: modernség, divat, öregek és fiatalok viszonya, lakáskultúra, a megjelenő lapok színvonala, népművészet és hagyományőrzés, könyvterjesztés stb. Kezdetben, mint minden új dolognak, az író-olvasó találkozóknak is akadtak hibái, nem volt megfelelő a szervezettség, hiányoztak a megfelelő művészi színvonalú, érdeklődést keltő műsorok. Sok járásban kampányszerűen rendeztek irodalmi esteket, persze jó szándékkal, az irodalom népszerűsítése érdekében, de annyi helyre hívták az írót, hogy az képtelen volt mindenhová elmenni. S ekkor persze jogosan vagy jogtalanul szidták az írót, hogy nem tart kapcsolatot a tömegekkel, az olvasóival. Általában ebben az időszakban az irodalmi eseteknek tömegjellegű, tömegmozgató szerepük volt. Sok helyen kíváncsiságból is megteltek a művelődési otthonok. Kevesen ismerték a csehszlovákiai magyar irodalmat, a vita nehézkesen indult meg, két-három felszólaló, érdeklődő már szép eredménynek számított. Volt olyan eset is, hogy az író, szervezés híján bemutatta saját magát, verseket szavalt vagy elbeszélést olvasott fel, tehát műsort adott, és a vitát is vezette. Általában az igazi vita a kései vacsora közben, szűkebb körben alakult ki. Ha valamelyiktől megkérdezted, miért nem vetette fel a találkozón az utána elmondott problémát, azzal men-TALÁLKOZÓK tegetődzött, hogy ez volt az első irodalmi est a faluban, nincs még gyakorlata a szónoklásban. Nem akart nevetségessé válni a többiek előtt. Sok-sok anekdotát, kedves történetet őriztem meg e hősi korszakból. Míg régebben inkább az idősebbek vagy a nyugdíjas értelmiségiek kérdezgettek, ma már egyre gyakrabban szót kérnek a fiatalok is. Nem véletlen, hogy az iskolák keretében szervezett irodalmi délutánoknak meglepően magas a színvonala, és ez az írótól is alapos felkészültséget kíván. Ma az író-olvasó találkozóknak, a televízió „jóvoltából“, nincs akkora tömegmozgató erejük, mint a múltban, de akik részt vesznek e rendezvényeken, azokat igazán érdekli az irodalom, és ez a lényeg. Húsz-harminc ember is tud olyan légkört teremteni, hogy az író olyan érzéssel távozik: érdemes volt ide kijönni, nemcsak adott valamit az olvasóknak, de kapott is tőlük olyan útravalót, melyet további munkájában felhasználhat. Téves és túlhaladott az a felfogás, hogy falun csak Jókaiig és Mikszáthig jutottak el az emberek. A lakáskultúra rohamos fejlődésével egyidőben, ha nem is olyan mértékben, a kultális igény is megnövekedett. Megtanultak falun is szervezni, és méltó keretet biztosítani az író-olvasó találkozóknak. Az előadások és a műsor színvonalának emelkedéséhez sok helyen hozzájárul az is, hogy irodalmi színpadot szerveztek és működtetnek. Az író-olvasó találkozók jelentősége, minden hibája ellenére, ma már vitathatatlan, és hasznosságát mind az író, mind az olvasó szempontjából mindenki elismeri. E gondolatokat azzal a szándékkal vetettem papírra, hogy hasznos lenne, ha az írók és olvasók elmondanák véleményüket erről az irodalomnépszerűsítő mozgalomról. OZSVALD ÁRPÁD • • • Az ember az élet végességének tudatában is megdöbbenten veszi tudomásul azt a megváltozhatatlan tényt, ha korunk nagy egyéniségeinek valamelyike lelép az „élet pódiumáról“. Ezen a téren, sajnos, a 73-as esztendő ugyancsak bőkezűnek mutatkozik, mert Picassot követte Klemperer, és most pedig Pablo Casals is — minden idők legnagyobb gordonkaművésze eltávozott az élők sorából. 1958-ban az ENSZ székházában szózatot intézett a világ népeihez. „A világon zűrzavar van, félelem uralkodik — ennek ellenére minden ember békére vágyik. Mindazok, akik hisznek az emberi méltóságban, arra törekedjenek és azon fáradozzanak, hogy az emberek minél jobban megértsék egymást, s minél közelebb kerüljenek egymáshoz. Váljék a muzsika mindenki számára közérthető nyelvvé ...“ — mondta az emberiség lelkiismeretének tartott mester. Egy tömör mondatban két gondolat, mely a casalsi életpálya fő pillére, filozófiájának pedig alfája és ómegája. Pablo Casals 1876. december 29-én egy kis katalánjai községben Vendrellben született, alig 70 kilométerre Barcelonától. Gyermekkorától a zene jelenti számára az életet. Alig beszél, de már énekel. PABLO CASALS (1876—1973) Atyja először zongorázni tanítja, majd zeneszerzésből is tőle kapja első leckéit, de amint a kilencéves kisfiú lábával eléri a pedált, átvált az orgonára. Tizenegy éves korában döntő befolyás éri. Először hallja a gordonka négy húrjának bársonyos hangját, s ezután már csak ez a hangszer érdekli. Először Barcelonában tanul, majd elnyeri Maria Christina spanyol királynő pártfogását és elvégzi a madridi konzervatóriumot. Fáradhatatlanul gyakorol, forradalmi technikai újításokat honosít meg, melyek ma már általános érvényű szabályok, s szinte anyagtalan játékával túlnő a hangszer korlátain. ö az, aki felfedezi Johann Sebastian Bachot, a gordonka számára s meghonosítja szólószvitjeit a pódiumon. A zene legrejtettebb mélységeit feltáró előadásmódja szinte íratlan szabály, s azóta zsinórmértékül szolgál minden gordonkának. Mint érett művész a nyilvánosság előtt Párizsban mutatkozik be, s itt alakítja meg a világhírű Thibaud — Casals — Cortot triót, amelynek lemezfelvételei még ma is a lemezmúzeumok ékkövei. A vonó mellett azonban gyakran veszi kézbe a karmesteri pálcát is, hogy karmesterként is lenyűgözze hallgatóságát. A „világ vándora“ azonban a spanyol polgárháború bukása után remetévé lesz. Ezzel emberi nagyságának és az erőszak ellen lázadó igazságszeretetének adja tanújelét. Egy művész aligha hozhat nagyobb áldozatot mint ő: tiltakozásul némaságra ítéli vonóját s 1939-től nem lép többé dobogóra. Minden felkérést visszautasít. A Pireneusban, közel a spanyol határhoz, a kis francia Pradesban telepszik le, s nem lép többé szülőföldjére. 1950-ben, Bach halálának 200. évfordulóján a jég megtörik, és Casals csellója újra megszólal. A mester évente ott van és irányítja a fesztiválok fesztiválját a Pradesi Zenei Heteket. Casals csellója most — két hónap híján 97 évesen — visszavonhatatlanul elnémult, s a mester nem veszi kezébe többé a karmesteri pálcáját, hogy elvezényelje béke-oratóriumát a „Jászol“-t. Művészetét megőrzik számunkra a hanglemezek. Emberi nagysága tovább él a szívekben. VARGA JÓZSEF
