A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-23 / 47. szám
A vígfasi végvár keleti oldala ARX VYGLES 99 Zvolentól (Zólyomtól) néhány kilométerre délre, Oéová község közelében, ahol Bél Mátyás, a XVIII. század legkiválóbb földrajziírója, az első rendszeresen megjelenő magyarországi hírlap, a Nova Posoniensia (1721) alapító szerkesztője született, a festőién szép Víglas (Végles) község határában ősi, egykori híres vár romos falai merednek az ég felé. Hogy mikor és kik építették az alapjait, azt nem sikerült megállapítani. Végles nagyon kedvező hely volt vár, erősség létesítésére. Az akkori technika színvonalát tekintve szinte bevehetetlen erődnek látszott. Egyes régészek szerint előbb a vár épült fel, majd a község alakult ki. A XIII. századból fennmaradt első írásos feljegyzés Arx Vygles néven tesz említést a várról, és megemlíti, hogy az a keresztes vitézek (cruciferi) egyik főhadiszállása volt. A XIV. században az Anjouk birtokolták, nagy költséggel átépítették, megerősítették. Zsigmond király is gyakran tartózkodott a véglesi várban. Bizonyítják ezt azok a levelek és okiratok, melyek ott kelteztek. Feljegyzésekből tudjuk, hogy Zsigmond király a várban vendégei tiszteletére díszes lakomákat, a közeli erdőkben pedig nagy vadászatokat rendezett. Zsigmond 1424-ben feleségének, Borbálának ajándékozta a várat, majd az Albert király felesége, Erzsébet tulajdona lett, aki Ebersdorfi Reniprechtnak engedte át ötezer aranyért. Reniprecht egy év után Jodoknak és Hennignek adta el a várat. Jodok a környék rettegett rablólovagja volt. Mátyás király seregei a várat elfoglalták, Jodokot elűzték s a király a várat és az uradalmat Raskay Istvánnak, hadvezérének adományozta. Az új várúr élete alkonyán Szapolyai János király mellé állt. A császár ezért Véglest elvette tőle. A török háborúk idején megnőtt a vár hadászati jelentősége, környékén csatározások folytak. Ettől kezdve nagy jelentőségű végvárnak számított. 1552-ben Végles ura Maskó Menyhért volt, aki török fogságba került. Konstantinápolyba hurcolták, Szolimán szultán parancsára zsákba varrták és a tengerbe dobták. Ferdinánd király 1558-ban Végles várát 20 500 aranyért Dobó Istvánnál zálogosította el. 1564-ben a török ismét körülzárta a várat, de elfoglalni nem tudta. 1577. július 20-án hétszáz török gyalogos és kétszáz lovas támadta meg ismét a végvárat, reménytelenül ostromolták, végül a török sereget a környék lakosainak a segítségével elűzték. Két év múlva újra ostrom alatt tartották a portyázó török seregek a várat, de hiába. 1590-ben a véglesi várőrség elfogta az akkor török kézen levő divini vár parancsnokát és annak kíséretét. Rudolf császár 1598-ban Ruppach Kristófnak, az osztrák császári bányabiztosnak adta el Végles várát. A királyi döntés miatt a magyar országgyűlés eredményesen tiltakozott. Bocskay felkelő hajdúi 1606-ban elfoglalták Véglest, a bécsi béke után azonban a császári seregek visszavették. 1636-ban Csáky László lett a vár ura. A Thököly-felkeléskor (1678- ban) a felkelők megszállták a várat, de csak egy hónapig tudták tartani. 1690-ben Eszterházy István vette meg a várat, aki Rákóczi felkelő hadait segítette. 180 évig volt az Eszterházy-család birtokában, míg 1870-ben nemeskéri Kiss Miklós vásárolta meg, majd Frigyes főherceg tulajdonába került. A várkastély 19444g lakható állapotban volt. A visszavonuló német fasiszták felrobbantották, felégették. Azóta gótikus része romokban hever. Érdemes felkapaszkodni a Szlatina folyócska mosta várdombra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a környező romantikus erdőkre, helyes kis falvakra. * * * A véglesi vár történetét is sok rege, legenda övezi. Az alábbiakban egy Mátyás király korából fennmaradt történetet mesélünk el. * * * GYÖNYÖRŰ NAPRA VIRRADTAK a véglesi aratók. Az ég felhőtlen volt, olyan kék, mint a búzavirág. Amint a nap néhány embernyi magasságba fölemelkedett, mintha valamennyien összebeszéltek volna, aratni indultak. Az apró váraljai kunyhókból csapatosan mentek, mindenfelől csillogtak a sarlók és a kaszák, minden udvarról szekerek gördültek a mezsgyékre, dűlőutakra. Ünnepélyes, mély csönd ülte meg az aranyszínű búzaföldeket. A nap gyorsan emelkedett, tüzes fény öntötte el a tájat. A rettenetes hőségben verejtékezve, de jókedvűen, énekelve dolgoztak az aratók. A nehéz, megrakott szekerek minden irányból nyikorogva hordták a csűrök felé az új termést. Itt-ott a pajtákban már csattogott a cséphadaró: sietve csépelték a kenyérnek valót. A napbarnított aratók lelkesen, vidáman dolgoztak, mert vége volt az aratás előtti ínségnek, a gabona jól fizetett, a legszegényebb is bizalommal nézett a holnap elé. Raskay István, a véglesi vár új ura vendégével, Mátyás királlyal lóháton járta be hatalmas birtokát. Hűségéért és hősiességéért az uralkodótól kapta ajándékba a bevehetetlennek tartott várat, mely hosszú éveken át Jodok, a félelmetes, tivornyázó rablólovag fészke volt. Sokáig szótlanul lovagoltak a tikkasztó hőségben. A paripák óvatosan lépkedtek a hepehupás ösvényeken. — Becsületes, jó nép. Szorgalmas emberek élnek ezen a vidéken. Jodok kínozta, fosztogatta őket, semmiben sem ismert határt. Azért ajándékoztam neked egyik kedvenc váramat, mert tudom, igazságos ember vagy, és megbecsülöd a dolgos népet — mondta Raskay Istvánnak Mátyás király. — Holnap visszatérek Budára. De mielőtt útra kelek, még néhány őszinte, baráti szót váltok veled. A deres hajú vitéz meglepetten nézett Mátyásra. — Tanácsot szeretnék adni! Most már van otthonod, nagy birtokod, de hitvesed még nincsen ... Miért nem nősültél meg? Raskay István végtelennek tűnő másodpercekig gondolkodott. Gyengéden megsimogatta botladozó lovát, és csöndesen válaszolt: — őszinte szóra őszintén válaszolok. Szerintem a férfiember igazán csak fiatalságának fénykorában tud szeretni. Szerettem egy bogárszemű, fekete hajú lányt, de nagyon csalódtam. Azóta megőszültem, már öreg ember vagyok ahhoz, hogy szeressek, szeressenek. — Vitéz lovag vagy, soha nem féltél az ellenségtől. A szerelem elől pedig megfutamodsz! Ne feledd: az új szerelem elűzi a régit, s igaz a mondás: egyedül az érdem tesz szerelemre méltóvá. Te pedig méltó vagy arra, hogy őszintén, önzetlenül szeressenek. Az ősz lovag elmerengve, szótlanul lovagolt a király mellett. A lelkesítő jó tanácson töprengett. A szerelemben csalódott lovag titokban már régen szerető hitvesre vágyódott, de félt az újabb csalódástól. Mátyás titokban figyelte a deres hajú Raskayt. — Nem a legértékesebb érzés az, ha az ember tudja, hogy szeretik? — kérdezte a lovagtól. Raskay István bólintott. — És te mégis félsz a szerelemtől, a házasságtól? — Nagyon csalódtam... Az ilyen szerelem lassan huny ki és csak ritkán éled újjá . . . — Tudom, sok szép lány vágyódik arra, hogy igazán szeressék, őszintén szerethessenek. Gyere el Budára, udvaromban akár egy tucatnyi udvarhölgy közül választhatsz. Olyanok mind, mint a nyíló rózsa. — Megígérem, eljövök Budára. De arra nem adom szavamat, hogy megnősülök .. . Pedig meggyőztél! * * * A KOVÁCS MŰHELYÉBEN lobogott a tűz, olyan forróság volt, mint a pokolban. Jakab, a keménykötésű kovács javában dolgozott. Erős abroncsokat kalapált az egyik markos legénnyel. A veríték elöntötte bekormozott arcát, de azért fáradhatatlanul kalapált, mintha elkeseredéssel tenné. Felesége, Júlia kötényében frissen szedett fekete áfonyát hozott, megtöltötte a földön levő ikerfazekakat. — Egyetek! A szomjúság ellen ez a legjobb — tanácsolta, és sietve távozott. — Mármint legjobb a fehérnépnek. A szomjúságot a legjobban savanykás bor oltja, nem az áfonya — mormogta Jakab, s olyan erővel ütött az izzó abroncsra, hogy az majdnem kettéhasadt. Raskay István jókedvűen figyelte az ügyes kovács munkáját. Budára, a királyi várba készült, hintója új kerekeit abroncsoltatta. — Ha estére meglesztek a munkával, lesz lisiKiii f sfjak A Hét szerkesztőségének és a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya idegenforgalmi bizottságának cikksorozata hazánk szépségeiről és történelmi nevezetességeiről. 40
