A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-16 / 46. szám
ft •Jr Egy vöröskatona emlékezik Hégi, íratlan törvény, hogy az idősebb emberek, kedvenc beszédtémája a háborús élmények felidézése. Soksok harcra tud emlékezni a Modrany-i (Madar, komáromi járás) Vörös István is, csakhogy az ő csatározásainak színhelye nem egyszerűen a háború volt, hanem a világtörténelem eddigi legnagyobb harca: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Azokat a napokat idézi fel, amelyek a proletariátus, a nép számára a létet vagy a nemlétet jelentették Oroszországban. Ezekkel az élményekkel joggal büszkélkedhet, mert amit Vörös István tett a forradalomban a néphatalom kivívásának érdekében, azért senki emberfiának nem kellene szégyenkeznie. Életét kockára téve több mint három évig harcolt a proletárforradalomban mindig derekasan. Amikor az első világháború kitört, falusi legény volt, mindig másokat szolgált, értett a lovakhoz, igy huszárnak sorozták be. Nem sokáig kellett tisztogatnia a lovat, mert 1914 októberében orosz hadifogságba esett sok társával együtt. Majdnem három esztendeig sanyargott a Verkadinszk közelében lévő Berezovka fogolytábor barakkjainak dohos falai között. Időnként — amikor új foglyok érkeztek — értesültek a külvilág eseményeiről. A láger soknemzetiségű foglyai mindig megtalálták a közös nyelvet, amelyen megértették egymást. Elterjedt a hire, hogy Oroszországban valamire készülődnek, Az 1917-es év elején már hallották emlegetni Lenin nevét. Ez a név egyre gyakrabban hangzott el az új jövevények szájából. Olyasmiket beszéltek, hogy a nép veszi át a hatalmat. Ezt nem nagyon akarták elhinni. Egyik éjjelen aztán a( sokat emlegetett Lenin látogatott el a lágerba. Az időpontra nem emlékezik pontosan. De a fürge kis emberre nagyon is jól emlékszik. Tolmács segítségével magyarázta a foglyoknak, hogy a forradalomnak katonákra, igazi harcosokra van szüksége. Elmagyarázta a harc célját is. Vörös István nem sokáig habozott. Arra gondolt, hogy neki az égvilágon senkije és semmije sincs, hiszen mindig csak másokra dolgozott, nincs mit vesztenie. Határozott, s másnap már ismét nyerget érezhetett maga alatt. Csakhogy nem a császárért, hanem a népért indult harcba. Nem volt egyedül. Lenin elvtárs meleg kézszofítással köszönte meg a jelentkezők megértését. Az irányt Szibéria felé vették. Így szólt a parancs. Ufa, Novonyikolajszk, Cseljabinszk, Krasznojarszk és Csita voltak az állomáshelyek. Nagyon veszélyes kaland volt ez. Az életük sosem volt biztonságban. Csitánál értesültek a pétervári eseményekről, a Téli Palota megrohamozásáról. Vörös István a harcok során sok esetben tanújelét adta bátorságának. Ezt felettesei is észrevették. A vakmerő „vengert“ — mert így hívták őt a forradalom tisztjei — századparancsnoknak nevezték ki. Mégpedig olyan század vezetését bízták rá, amelynek legénysége sok mindenféle nemzetiségű volt foglyokból verbuválódott, ám a legtöbben 120-an magyarok voltak. A parancs szerint Moszkvába kellett menniök rendet csinálni. Ezt az útjukat a fehérgárdista kozákok alaposan megnehezítették. Valahogy úgy tűnt fel a vöröskatonáknak, hogy a föld valósággal termi a sok kozákot. Embereinek létszáma alaposan megfogyatkozott, de végül is elértek Moszkvához. Konkrét feladatot kaptak — persze nemcsak az ő százada — kiszorítani a fehéreket Moszkvából. Csakhogy a kozákok szívós és képzett katonák voltak. 1918. október 18-ára még most is hátborzongva emlékezik vissza Vörös István: — A kozákok olyan ügyes cselt alkalmaztak, hogy bizony az egész századunk fogságba esett. Kiderült, hogy nem akárki fogságába kerültünk. Kolcsak tengernagy csapatainak fogságába, akit a vöröskatonák mindenütt csak véres hóhérnak hívtak. Az ő fogságából ugyanis kevés ember került ki élve. A bizonyítás nem váratott sokáig magára. Kolcsak emberei azonnal munkához láttak. Szörnyű hideg volt azon a télen. A foglyoknak le kellett vetniük a cipőjüket s úgy sorakozni fel a hóban. Aztán a fehérgárdisták megtizedelték őket. Azt hitték, hogy majd az elfogott vöröskatonák könyörögni fognak az életükért. De erre hiába vártak. Mind bátran szembenézett a halállal. Szomszédomat, egy román elvtársat is kilőtték a sorból. Aztán egy hatalmas pajtafélébe zártak bennünket. Enni nem adtak, mert azt mondták, minek ennénk, minek fogyasztanánk feleslegesen a drága ennivalót, hiszen holnap már úgysem lesz szükségünk ételre. Csakhogy a Vörös Hadsereg egy alakulata éjjel kiszabadított minket és másnap valamennyien még elszántabban harcoltunk. 1918. október harmincadikén sikerült a feladat végrehajtása. A forradalmárok, köztük Vörös István százada is — kiszorították a kozákokat Moszkvából a Volga folyóig. Vörös István harca a forradalom eszméjéért ezzel még nem ért véget. Századával együtt a Harkov és Ogyessza közötti vidéken kellett védelmezniök a népi hatalmat nemcsak a belső, hanem a külső ellenség beavatkozásával szemben is. 1921-ig harcolt a polgárháborúban. Április harmincadikén indult útnak hazájába. Szocialista társadalmunk nagyra értékeli Vörös István önfeláldozó harcát az emberiség nagy ügyéért. 1967-ben a prágai várban a köztársasági elnök kezéből vette át a Vörös Csillag Érdemrendet. Az ünnepségen jelen voltak a Szovjetunió Kommunista Pártjának küldöttei is, akik odatűzték Vörös István mellére a lenini párt jelvényét, a vörös csillagot és elsőként gratuláltak a kitüntetéshez, egyben köszönetüket fejezték ki a szovjet nép nevében, azért az önfeláldozó harcért, amelyet Vörös István a szovjethatalomért vívott a világ első szocialista államának védelmében. KOLOZSI ERNŐ Múzeumi tárgyak a padláson Galambok ropdostek az udvar fölött, a kút és az ól között. Csend volt, mintha elköltözött volna a ház gazdája. Csak a félig nyitott konyhaajtó tanúsította: mégis otthon van valaki Dvory nad 2itavou (Udvard) községben, Polena István házában. Beléptem a konyhába. A házigazda fogadott. Kézfogáskor éreztem: a tenyere széles, ujjai vastagok. Mindjárt tudtam, hogy dolgos munkásemberrel állok szemben, öszes bajusz, fakó, színehagyott szem, vékony, középmagas termet. .. Így rögzítettem első benyomásaimat. Aztán hármasban, vele és feleségével együtt leültünk ■ a csikótűzhely mellé, s el-elnézve az ugráló lángok piros lidérceit beszélgetni kezdtünk. A bevezető, tapogatódzó mondatok után megállapodtam a legfontosabb kérdésnél: — Ügy hallottam, olyan a padlása, mintha múzeum lenne... Miért foglalkozik a régmúlt idők kutatásával? Kicsit kihúzta magát, mintha nem is 77 esztendős nyugdíjas lenne. Arcán mosoly, vidám, büszke mosoly táncolt, úgy magyarázta: — Megismertetni az emberekkel, hogy milyen út vezetett a múltból a jelenhez, öt évig a járási múzeum számára gyűjtögettem a faluban valamikor használatos régi tárgyakat, szerszámokat. Utána saját kedvtelésemre meg a falu vezetőinek biztatására ... Ügy mondták, ha együtt lesz egy szobára való, akkor majd néprajzi szobát nyitnak. .Júniusban rendeztek is egy kiállítást az iskolában. Két hétig gyűjtötték a gyermekek a faluban a különféle régiségeket. Többet én is odaadtam nekik, mert megígérték, hogy visszahozzák .. . Egy napig tartott a kiállítás, de mire az iskolába értem, már szétszedték ... Kintről befutott hét unokája közül az egyik rákönyökölt a térdére, úgy hallgatta nagyapja szavait. — Nem iszom, nem dohányzóm, nyugdíjas vagyok ... Valamit csak kell csinálni az embernek ... Csak ennek élek. Már gyermekkorom óta él bennem ez a szenvedély. Olyan hat-hét éves lehettem, amikor Gyárak községben jártain az apámnál. Megláttam kidobva egy régi-régi olajütőt. Felvettem, hazavittem. Most is őrzöm. Mindjárt megmutatom ... És már szalasztotta is unokáját fel a padlásra. A kis Marika fürgén térült-fordult. Pista bácsi pedig elmondta, hogyan sajtolták ezzel az olajütővel kendermagból az olajat. Egyszerre tíz kiló magot szórtak bele. Hamarosan sorra előkerültek az unokák. Neszét vették a látogatónak, s a nagyapa utasításai szerint hol az egyik, hol a másik régi tárgyat hordták elénk. — Egyszerű nép élt itt — kezdte, mint egy hivatásos tárlatvezető, — hát olyanok ezek a régi használati tárgyak is. Mind arról regél, hogyan éltek, miből és mit ettek, ittak az udvardiak. A kerek formájú kanalat hétköznap, a hosszúkását ünnepnapokon használták az emberek. A rossz, kilyukadt fazekat parázshordásra használták. Kora hajnalban megfigyelték, melyik kémény füstöl, s aztán odaküldték a gyereket, kérjen onnan parazsat... Megmutatta nagyanyja 1870-ben Pilzenben készült fazekát. Nagyapja gyaluját, amely 1798-ban készült. Csak nemrégiben került elő, házuk egy részének lebontásánál, ahová, ki tudja, milyen oknál fogva befalazták. — Amit nem tudok megszerezni, saját kezűleg elkészítem — szólt közbe. — Mindenre jól emlékszem. Volt itt, a falu északi oldalán egy kör alapterületű malom. Závodszky István volt a tulajdonosa. Egyemeletes volt, az emeleten öntötték a garatba a gabonát, a földszinten lovakkal hajtatták az őrlőt. Elkészítettem a kicsinyített mását. Nézze, még a munkát is szemmel lehet követni! Ügy hordták lefelé az unokák a múzeumba illő tárgyakat, szerszámokat a padlásról mintha kiüríthetetlen volna. Előkerült egy tiló meg egy ökörjárom, amelyet Galla Ambrustól kapott. Egy dézsa, melyet Polena Lőrincék használtak valamikor. Egy vonogó, vagyis szalmahúzó horog. És sok-sok más érdekesség. Kezembe vettem egy éles hegyű szúrószerszámot. Rögtön magyarázatot kaptam mellé. — Ennek az eredetijét rokonok találták a Meggyesmály elnevezésű területen kukoricakapálás közben. Rozsdás volt, fényesíteni kezdtem. Előtűnt az évszám is: 1552 ... de kettétörött, félretettem. Viszont a mintájára készítettem el ezt. Feltételezhető, hogy török eredetű ... Azután még azt is elmagyarázta Pista bácsi, hogy régebben ő írta, ő vezette a község krónikáját. Akkor kezdte a népi rigmusok gyűjtését. Füzetekbe leírva őrzi őket. Még tovább mutogatta volna padlásának kincseit, tovább magyarázta volna a múltból jelenbe vezető út helyi történetét, de az utcáról behallatszott az autódudálás: a jel, hogy fejezzem be a látogatást, mert utazni kell tovább. Gyorsan, sietősen elköszöntem. Nem mutatta, hogy különösebben bántotta volna a kapkodó búcsúzás. Barátságosan integetett. Az ajtón kívül . megálltam egy pillanatra. Picikét visszanyitva az ajtót még belestem: láttam, amint öregesen, szuszogva matat a nép történelmének hagyatékai között. Azután arra gondoltam, milyen szép lesz, ha majd a fiatalok is nyomába indulnak holnap . . . BENYÄK MARIA
