A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-26 / 43. szám
„KAKUK MARCI A SZEGÉNYEK VIDÁM ÁLMA" RENDEZŐI JEGYZET egész élete és művészete lázadás volt a merev szabályok, a közfelfogás által szentesített konvenciók ellen". A színésznek és a rendezőnek ebben az esetben legfőbb gondja az, hogy hogyan szálljon szembe az „emlékezet“ konzerváló képességével. Az emlékezet ugyanis a regény tág horizontú meseszövésére támaszkodik, ahol a főhős Kakuk Marci minden esetben ott áll a cselekmény sodrásában, vele és körülötte történnek dolgok. Marci rendszerint belekeveredik — főleg barátja —, Soma útján — különböző nyaktörő helyzetekbe. Az irodalombarát pedig, aki végigolvasta a több mint 1100 oldalas regényt, joggal elvárja, hogy a regényből ismert hőst lássa viszont a színpadon, és ugyancsak joggal teszi fel a kérdést, hogy lehetséges-e egyáltalán ezt a művet színpadra alkalmazni. A kérdés valóban jogos. A válasz, sajnos nem lesz mindenki számára ja, ha egyszer már mester valaki — bizonygatta az ember, s még nyomatékosan hozzátette: — Ha jó mester. Anyám szeme mintha felcsillant volna. Egyszeriben nekem is kezdeni tetszett a szabóság. De kis idő múlva anyám azt válaszolta, hogy meg kellene előbb beszélni édesapámmal is a dolgot. A szabó azután megadta a címet: Beluch Fülöp, Léva, Kohári utca, az öreg vár alatt. Nagy cégtáblája van, könnyen megtalálhatjuk, ha úgy döntenénk... Távozásunkkor még utánunk kiáltotta, hogy vagy elsején, vagy tizenötödikén vigyen anyám, hogy az inaskodást pontosan kezdhessem. Csak apám lett szomorú a hir hallatára. Három évig egy fillért se keresek, mondta csendesen, s anyám is elszomorodott. Valami szorongatni kezdte a szívemet. S akkor hirtelen eszembe jutott: — Majd meglátja, édesapám, mennyi ruhát csinálok én magának, ha felszabadulok! — s vártam a hatást. Apám legyintett, de azért elmosolyodott. Ez jó jel, gondoltam. S aznap már nem esett több szó inaskodásomról. Kérdezni pedig nem volt bátorságom. Másnap azután megtudtam, hogy elvisznek Lévára, ahhoz a szabóhoz, akivel anyám beszélt. Pajtásaim közt akadtak, akik irigykedtek; nem megyek hát velük a majorba, s nem leszek nyakig sáros meg poros, ha rovom a dűlőutakat. Városba kerülök. Moziba is elmehetek bizonyára, ez mindenekfölött izgatta a fantáziámat: nem tudtam elképzelni, milyen lehet, csupán hallásból tudtam, hogy van. Keddre esett szeptember tizenötödike. Kedves lesz a helyed, mondta anyám, a babonás szájhagyomány szerint. Gyalog indultunk anyámmal a közeli damásdl állomásra. Kis csomagban alsóruhát vittem magammal, s kevés ennivalót. A jövő hónapban töltöm be tizennegyedik évemet, tizenhét leszek, ha felszabadulok. Igazi legény, Amíg a vonat Léva felé döcögött, én álmodozva festegettem a jövendőt, színesítgettem olyannak, amilyennek látni szerettem volna. Néha, amikor kipillantottam a vonat ablakán, s láttam a széles urasági táblákon szántó gőzekét, pillanatra felötlött bennem, hogy lám csak, nem mindenütt szántanak ökörrel, mint mifelénk. Igen ám, de errefelé mindenütt síkság van. Ha felénk is gőzeke szántott volna, bizonyára gőzekegépésznek kívánkoztam volna. Milyen jó azoknak, csak fütyögtetlk a masinájukat, amely magától balegyöntetüen megnyugtató. A színpadi mű cselekménye ugyanis nem azonos Kakuk Marcinak a regényből ismert történetével. Pontosabban az általunk bemutatásra kerülő színpadi bohózat nem a regényben szereplő cselekmények önkényes összeollózása, hanem Tersánszky egyik létező színpadi műve. Kakuk Marci történetét ugyanis a szerző nemcsak regényben írta meg, hanem; ezt a kiszolgáltatottságában is mindig jókedvű „piaci polgár"-t három színpadi müvében is szerepelteti: a Kakuk Marci kiházasit, a Cigányok és a Kakuk Marci szerencséje című darabokban. Az utóbbit egy novellájából írta színpadra. Ez a mű adja a mi előadásunk cselekményének magvát is. Hogy a darab mégis átdolgozásra szorult, az nem az író gyengeségének, hanem nagyságának bizonyossága. A regény- és novellaíró zseni sajnos nem mindig kedvez a drámairó mesternek. Megdöbbentő tudomásul venni, de annak ellenére, hogy Tersánszky tizenöt színpadi művet írt, a mai napig harcolnia kell drámaírói rangjának elismeréséért. A mi esetünkben két fő tényező tette szükségessé a kiválasztott mű átdolgozását. Először, mert az eredeti színpadi mű, a Kakuk Marci szerencséje magán viseli a novelladramatizáció káros örökségeit, így nem képes történetével és szellemességével kitölteni a színpad szabta idődimenziókat. Másodszor, e remek bohózatot szükségesnek tartottuk kiemelni a naturalizmus avít besorolásából és Így érvényre juttatni a mű sajátos groteszk költészetét. Ehhez kitűnő segítséget nyújtott Vukán György zeneszerző, akinek nevéhez kapcsolódik a Kakuk Marci filmmusical is. A népi fogantatású jazzal elegyített zene varázslatosan csalja felszínre a mű mélyén régóta szunnyadó Tersánszky-poézist. A színpadi Kakuk Marci tehát lényegesen más, mint a regényből ismert. Bátrabb, vidámabb, leleményesebb. Nem dinnyehéjként úszik a cselekmény sodrásában, de annak mozgatója és hordozója is egyben. Eletvidámsága mellett látja a társadalmi igazságtalanságot, furfangját a felsőbb osztályok kijátszására használja fel, célja az életenergia megőrzése a kissé homályosan megálmodott vidám holnap érdekében. BEKE SÁNDOR lag nagy méltósággal. A zselizi határon túl mér több gőzekét nem láttam. Lévához közeledve újra igásállatok húzták az ekét, s verejtékes parasztok törölgették homlokukat a vasúti töltés mentén. Megnyugodtam, mégis helyesen cselekszem, ha inas leszek. Kaszára épült, kapualjas ház előtt álltunk meg anyámmal. Itt vagyunk hát, Léván. Anyám szeme mintha elhomályosodott volna, hirtelen az enyém is nedves lett. Igencsak erőlködnöm kellett, hogy el ne pityeredjem. Beléptünk az udvarra. Hosszú épület nyújtózott előttünk. A legfeltűnőbb a sok ajtó és ablak volt rajta. Kikövezett, kissé lejtős udvara volt, s a végében nagy kert jelezte, hogy jómódú ember a tulajdonosa. Beluch urat a konyhában találtuk, nagy halom posztó feküdt az asztalán, éppen szabással foglalatoskodott. Megismert, és barátságosan fogadott. A felesége is ott forgolódott a tűzhely mellett, hoznánk lépett, s iparkodott megnyugtatni anyámat, hogy náluk jó helyen leszek, ne búsuljon. Jó népnek látom őket — súgta oda nekem anyám búcsúzáskor, s arra kért, hogy becsüljem meg magam. Dél körül járhatott az idő, amikor vonatom megállt a damásdi állomáson. Gyalogszerrel átvágva a falun, csakhamar a kompra léptem. A Garam túlsó partján hordókkal megrakott szekér állt, szőlő kandikált ki a félfenekű hordóból. Szüret van otthon — állapítottam meg a látottak alapján. A Garam mentieknek is a mi hegyünkön volt a szőlőjük, három községnek is: Lekér, Damásd, Vezekény volt ez a három egymással összeépült falu. Közben még több szüreti szekérrel találkoztam. Csakugyan szüret volt. Közel egyórai gyaloglás után beléptem az udvarra. Ilyen hosszú ideig még nem voltam távol hazulról, s úgy rémlett, mintha egy hónapja nem lettem volna otthon. Szokatlan csend fogadott, csupán a Bodri csóválta a farkát, s vakkantott egyet örömében, mintha csodálkozna, hogy hazajöttem, s szeretné megkérdezni, hogy miért, Kezem nyalogatva bekísért a konyhaajtóig. Apám a kamrából kukkantott ki. Oda szoktuk szüretkor hordani a szőlőt. Puttony volt a hátán, éppen indulni akart vissza a hegyre, anyámékhoz. Köszöntem, és vártam, hogy elmosolyodik. De csak a szemén látszott hogy nem haragszik, a szavai azonban mást mondtak: — Hát veled mi történt? Nem vártunk, Nehéz volt megmagyaráznom, hogy nem akaBELLA ISTVÁN Néha Néha kék kartonruhában, néha a lassan zuhogó ég zöldjeiben, látom: terhes, kicsi nő — sétál, döcög a föld — mintha talicskát tolna — vigyázva, s nehézkesen. Várják mosatlan csillagok, csorba tányérok, egykedvűen kopogó idő. Leül, s a párából, fű lehelletéből kifejti ujjaival — évezredek óta ugyanúgy — a kopogó, nagyszemű esőt. Este a sötétség ajtaját sarkig kitárja, szellőzik egy kicsit, s ha az éj bedől az ablakon, tág szemmel néz a holdra — sokáig áll e homályló rézkorszakbeli tükör előtt. Kormányok, nagyhatalmak csak ábrák ezen a testen, mákszemnyi anyajegyek. Elevenek és holtak — ágkarcolások. Háborúk, lövészárkok — behegedt sebek. Néha, keze ölében, csak magát nézi, arcán a sivatagok sárga máj foltjai — mintha mozdulna már — reng a szárazföld, rezdül az óceán, a tenger — ruhája fodrai. rok vásári szabó lenni, s hogy mit beszélt a segéd. Azután kimentem apómmal a szőlőbe, ahol anyám elámult, amikor megpillantott. — Miért jöttél haza? — kérdezte, s én, a nagy gyerek, könnyezni kezdtem. Rádöbbentem, hogy engem senki sem várt haza. Anyám meg sem várta, hogy kibeszélhessem magam, közbevágott: — Megvan még a tarisznyád, fiam! Egy ilyen nagy gyerek számára télen is akad .munka a majorban ... Anyám szavai a szívembe nyilalltak. Akárhovó csak ne a majorba. Az uradalmi szőlészetben kaptam munkát. János bátyám a préshez állított'. Egy hónapig tartott a szüret, s utána is akadt még tennivaló. Szüleim is, én is megnyugodtam. A télen újra könyvek után néztem. Kezdtem közöttük válogatni, most mór inkább a versek érdekeltek. * Anyám fonalat font, naphosszat hajtotta a rokkát, s amikor végzett a fonással, beállították a szobába a szátvát. Többnyire abroszokat szőttek meg lepedőket. Sokszor három asszony is a nyüst fölött görnyedt, hogy kispekuláljanak valamilyen szép hímzést. Sok csínja-bínja volt a szebbnél szebb csíkok szövésének, s azt kevesen ismerték. Segítettek egymásnak ilyenkor, s egész nap is elbabráltak a fonalakkal, amíg a szátva üzemképes lett, s elkezdhették a szövést. Ilyenkor rám is szükség volt, a vetélőbe való rongyot én szoktam gombolyítani meg a csöveket fonállal telehajtani. Sőt csöveket is szoktam csinálni, bodzafából. Ha tizenöt-húsz csövet teletekertem a csörlőn fonállal, újra olvashattam. Ezen a télen szereztem egy füzetet, s abba följegyeztem minden költő nevét, akinek már olvastam a könyvét. Egy külön világot teremtettem magamnak, ahol csupán költők és versek voltak — és én voltam. Nem hallottam a szátva csattogását, nem figyeltem a szobában történtekre, csak olvastam, csak olvastam elmélyedve, átszellemültem Szerettem volna társakat találni a faluban, akikkel a versolvasásból származó gyönyörömet megoszthattam volna. De nem találtam. Egyedül maradtam hát, egyedül álmodoztam aztán, ha már a könyv becsukódott. De ezt az egyedüllétet is megszoktam. Tavasszal, ha a berek fái lombosodni kezdtek, fél napokat elbolyongtam ott, könyvvel a kezemben. Persze vasárnaponként, mivel a hétköznapok számomra ismét gyötrelmesek lettek: vállamra kellett vennem újra a tarisznyámat. hét 13
