A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-10-19 / 42. szám

A NÉPEK KÖLTŐJE

Az egész világot bejárta a szomorú hír: Pablo Neruda forradalmár kommunista, Nobel-díjas chilei költő Santiágóban 69 éves korában elhunyt.

Chile történelmének válságos időszakában, vigasztalan körülmények között hunyt el Dél-Amerika legnagyobb költője. Életrajza is sok

PABLO NERUDA: ZSARNOKOK

Az Excelsior és az El Dia című mexikói lapban jelent meg Pablo Neruda itt közölt verse, amelyet a Nobel-dijas költő — akit a katonai junta később házi őrizetben tartott — szeptember 12-én a fasiszta puccs másnapján irt:

Nixon, Frei és Pinochet o mai napig, 1973 keserű szeptember haváig

Bordoberryvel, Garrastazuval és

Banzerral,

történelműnk

vérszomjas hiénáival, tépik

viszontagságról árulkodik. Igazi neve Ricardo Neftali Reysy Basoalto. 1004-ben született. Apja vasutas volt, édesanyja tanítónő, de röviddel a szülés után meghalt. A kisfiú 7 esztendős korától rendszeresen írt és 14 éves, amikor fölveszi Jan Nerudának, a múlt század cseh költőjének nevét, csupán azért, nehogy édesapja felfigyeljen az akkortájt megjelenő verseire. A chilei egyetem elvégzése után folyóiratszerkesztő lett, majd diplomata. A spanyol polgárháború idején vált meggyőződéses kommunistává, s 1945- ben a Chilei Kommunista Pártnak is tagja lett. Hosszú évekig élt emigrációban Csehszlovákiában, amelyet második hazájának nevezett. 1953- ban Lenin-békedíjat kapott, 1971-ben pedig irodalmi Nobel-díjat, melyet a Svéd Akadémia szerint azzal érdemelt ki, mert „költészete elemi erővel fejezi ki egy világrész sorsát és álmait.“ A Svéd Akadémia tudósai nem jártak messze az igazságtól. A nagy költő ötvenedik születésnapján az El Siglio, a chilei munkásosztály lapja így köszöntötte azt a férfit, akit a földrészen csak Latin-Amerika lelkiismereteként emlegettek: „Éljen Pablo Neruda, a népek költője!“ Most így kellene búcsúztatni: „Elhunyt Pablo Neruda, a népek költője!"

Egy földrészről szólott? Mint nemzetének is hű fia, mint a nemzetek tágabb, humánus közösségének is elkötelezett szocialista természetesen

az annyi vérrel és annyi lánggal kivívott lobogót, birtokaikon dőzsölnek a pokolra való fosztogatók, az ezerszer megvásárolt zsarnokok, a kufárok, kiket New York forkasai uszítanak. Dollárra éhes gépek,

sohasem szabadulhatott önnön szülőföldje emlékképeitől, sohasem szabadulhatott és nem is akart szabadulni az anyanyelv édes vonzásából. De kommunistaként szívében élt a föld minden szenvedő embere, azokkal tartott, akik az emberiség jobb életéért csatasorba állottak, harcostársa volt mindenkinek, aki a fasizmus ellen küzdött. Nem tudta, és nem is akarta megosztani magát: énekeinek egy része „csak“ a nemzetnek szól, máskor pedig a nagyobb közösséghez kiált. Ezt a kettőt — mint igazi internacionalista — és mint igazi hazafi elválaszthatatlannak hitte. „Nekem mindent el kell beszélnem...“ — vallotta.

Politikus volt? Diplomata volt?

Pablo Neruda mindenekelőtt költő volt. És mert költőnek született teljes életet kellett élnie:

Az élet

nélkül nem tudok élni, se ember nélkül lenni ember, és futok, ha hallok, látok, dalolva,

velem a csillagoknak nincs semmi dolga, s a magány nem hoz gyümölcsöt, se virágot.

Adjatok az én életemhez mindent, mi élet, adjátok meg nekem mindenki szenvedését,

hogy én átalakítsam reménnyé.

(Somlyó György fordítása)

mártír népünk

áldozatában lihegők,

az amerikai kenyér

és levegő prostituált kiárusítói,

népnyúzó hóhérok,

kerítő kaclkák kondája,

a kínzás egyetlen törvényének ismerői,

a nép korbácsolására éhezők.

Meruk József fordítása

Így ír az Elemi ódák nyitó költeményében. Pablo Neruda életművében csodálatos egységgé olvadt a költészet művészete és az élet költészete. Nem tudta és nem is óhajtotta elválasztani egymástól e két elemet. Mindent meg akart élni, meg akarta harcolni a lét minden harcát, végig akarta élni az élet minden boldogságát. Teljességre tört, mint minden igazán nagy költő.

Amikor a chilei nép előtt megcsillant a végső győzelem reménye, Pablo Neruda hazament és Allende elnök egyik legodaadóbb híve lett. Hazáját, népét, a Népi Egység Kormányát, Allende elnök kormányát képviselte párizsi nagykövetként, amikor egy évvel ezelőtt betegsége miatt felmentését kérte, és hazaköltözött Chilébe. Talán azért, mert érezte, hogy szeretett népének nemrég kivívott szabadságát éppoly halálos kór fenyegeti, mint az ő testét? Talán azért, mert megmaradt kevés életerejével még segíteni akart elvbarátainak a fenyegető fasizmus elleni küzdelemben? Talán csak azért, mert nem akarta, hogy szülőföldjétől távol érje a halál? Akármint volt is, nehéz ellenállni annak a gondolatnak, hogy a történelemben élő költő, a nép fia, „Chile csalogánya" és e dél-amerikai ország sorsa között ne keressünk összefüggést.

A gyászba borult, az ellenforradalmi junta megtorlásaitól gyötört ország most nagy költő fiát is gyászolja. És mi velük gyászolunk.

LOVICSEK BÉLA

SZÉP, TISZTA REGGEL

Klóra szerint a szombati nap zárja a hetet, s a vasárnapot semlegesnek tartja. Számára a vasárnap kicsi kora óta könnyű gondtalanságot jelent, olyan nap, amely nem kötelezi semmire, s amelyen szabad, mint a madár. Az ő tudatában a vasárnapnak különös íze és hangulata van, ami megfoghatatlan és utánozhatatlan. így rajta kívül a világon senki másnak nem jelentheti ugyanazt, mint neki.

Ma ugyan szombat van és este, ez a szombat most mégis több, mint máskor szokott lenni. Ugyanis ma huszonnyolc éves. Egy kicsit örül, egy kicsit szomorú. Örül, hogy önálló és független, szomorú, hogy magányos.

Mielőtt vonatra ült, hogy beutazzon a városba, sokáig állt a tükör előtt, öregszik, állapította meg tárgyilagosan, minden jel arra mutat, hogy vénlány marad. Bár tiltakozott, lázadozott és menekült a gondolat elől, a hangulata megkeseredett. Keserű ize vele maradt egész úton. Lélektelen szemmel nézte a vonatablak előtt elszaladó távírópóznákat, a kifeszitett drótok alászálló és felemelkedő ivét.

Valamikor régen, kislány korában tudott igy nézni, ilyen mozdulatlanul, ilyen sokáig. Hanyatt vetette magát a réten, s a vonuló felhőkkel szállt messze, messze. Akkor tele volt ábrándos álmodozásokkal, most meg keserűséggel. Szerette a szép, tiszta reggeleket: a derült eget, a virágzó muskátlikat, a fecskecsicsergést, a frissen fejt tej illatát, édesanyja szavát ...

Most itt ül a bárban és az első pohár konyakot Ízlelgeti. A pohár nagy és öblös, a ráhulló fényben szivárványozik. A két tenyere közt tartja, mintha madár volna, mintha attól tartana, hogy kapja magát és elszáll a kezéből.

Egyre több a vendég. A zsongás erősödik. Pohár csendül itt is, ott is. A bejárati ajtóban nagy a sürgésforgás, jönnek, egyre jönnek, nyilván sokan a bár feletti szálloda vendégei közül is. Nagy mutatásra van kilátás. A dobogón a zenekar hangol. A pincér a második konyakot teszi Klára elé. Valaki játszik a fényekkel. Talán a föpincér. A zenekar is játszani kezd. Lassú a szám, a hangerő is tűrhető, a zongorista szólója mértéktartó, mondhatni: művészi.

Klára iszik. Keserű mosoly szegi a szája sarkát, pedig örülnie kéne, hiszen ünnepel, születésnapot ül, igaz, hogy egymagában, de ki tudja, hátha igy jobb, mint valakinek a társaságában?... Igy nem feszélyezett, nem kell azon törnie a fejét, mit, hogyan mondjon, bár ö sosem álszenteskedik, mindig és mindenkinek nyíltan kimondja, amit gondol, ha tetszik az illetőnek, ha nem.

Szőke haja fiúsra nyírt. Maga sem tudja, miért szereti a rövid hajat. Talán mert az fiatalos? Fiatalít? Huszonnyolc évének vág vele gúnyos fintort. Tudatosan vagy tudat alatt?

Iszik. Melege van.

Óvatosan, lassabban az italozással, fékezi magát figyelmeztetőn. Kávét kell innia. Rendel. A parketten néhány párocska már táncol. Fiatalok. Egészen fiatalok. Nem fáj a szive, táncolni sem akar, nem azért jött, hogy fogjon magának valakit, csupán azért utazott ide, hogy csendesen megünnepelje a születésnapját. Bár aki ránéz, azt gondolhatja, hogy ez a magányos tyúk palira vadászik. Nem zavarja. Higygyen, ki mit akar.

S ha netán úgy volna, kinek mi köze hozzá? Ónálló, független nő. Különben is joga van ahhoz, hogy társat keressen. De ö nem akar, esze ágában sincs. Az a meggyőződése, hogy társat nem lehet keresni, jön az magától is, ha jönni akar. Váratlanul, talán éppen akkor, mikor a legkevésbé számit rá.

Éjfél felé jár az idő. Klára a negyedik konyaknál és a harmadik kávénál tart. Sok: érzi, hogy sebesebben áramlik a vére két keskeny part között a fürge patak.

Mir.den asztal foglal:, csak az övénél áll üresen a párnázott szék. Kit kellene beleképzelni? Pistát?... Fél évig jártak együtt. Agrármérnök volt, magas, hirtelenszöke, gyors beszédű, csupaideg fiatalember. Ráadásul erőszakos, szinte fékezhetetlen. Az a fél év csupa feleselésböl és veszekedésből állt. Háromnapos tátrai kirándulásról jöttek haza. Szervusz! Szervusz! Azóta sem látták egymást.

Vagy Ferit, a jóképű traktoristát képzelje maga elé? Valóban szép fiú volt, olvasott, eléggé művelt. Az a fiú felgyújtotta, már-már a magáévá tette, mikor véletlenül megtudta, hogy Feri fogadásból kezdett ki vele, s hogy ilyenformán dicsekedett a barátainak: „Nyúlik a tancsi néni, mint a rétestészta, és harap, mint egy megvadult kanca!"... Akkor kérte az áthelyezését, de elutasították a kérelmét. Maradt. Szégyellte magát a faluban. A suttogások azonban idővel megszűntek, de az ő becsületén ejtett karcolás még mindig ég, mint macska karmolása után az ember bőre.

Vékony, középtermetű, jól öltözött, idősödő férfi áll meg a bejárati ajtóban. Tétován körülnéz, üres asztali keres a szeme. Italos. Látszik, hogy már jócs-