A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-12 / 41. szám
Pillanatképek a kiállításról Sok az érdekes és értékes látnivaló, még több az ember. Zsongás, tolongás, bámészkodás, evés-ivás és jókedv mindenfelé. Talán az is jókedvű most, aki egyébként mogorva, búskomor. Hogy miért, ki tudja? Talán azért, mert itt most egy kicsit mindenki álmodozik. A szakember jó üzletkötésről, a laikus sok pénzről (ennyi érték között az ember szegénynek érzi magát), és álmodozik az újságíró is. Megteheti ő is, bár neki a nézelődésen kívül más feladata is van. KICSI A VILÁG Állok a „kilátótorony“ tövében. Nézek felfelé. A vakító kékségbe. Jó magasan van a teteje, gondolom. A felvonó meg nem működik. Miért is működne. (Kell a mozgás az emberiségnek!) Különben, aki az égből akarja megtekinteni a kiállítást, felvonó nélkül is feljut. Akárcsak én. Bár a lábamnak és a szívemnek nem tetszik ez a mennybemenetel. Legénykedve nekivágok a csigalépcsőnek. Félúton megállók. A korlátra támaszkodva hallgatom a szívem és a lábam gúnyos szemrehányását: ne legénykedjen az olyan, aki... stb. Végre elfogynak talpam alól a lépcsőfokok, már-már a szusz is belőlem, de fent vagyok! Fent a magasban! Eg és föld között lebegek a gyengeségtől. S ujjongok valami furcsa, ellentmondásos örömmel, bár kókadtan függök a korláton, mint egy kerítésre dobott télikabát. — Apuci, hallod, apuci, ez a bácsi beteg... Beteg a bácsi, apuci?—»hallom elhalóan a cérnavékony gyerekhangot. Felvetem a fejem: legszebb férfikorom delén engem ne nézzen betegnek egy gyerek! Ránézek. Csodál' kozó, kerek szemébe esik a pillantásom. — Apu, apuci, miért mérges a bácsi? — Hagyd a fenébe a bácsit! — mondja „apuci“ dorgálón. Mellette a kis szőke asszonyka kuncogva ágaskodik, majd rámtekint. Piros az arca, majd kicsattan. Néz. En is nézem. Biztosan ismerem, gondolom én. Biztosan láttam már valahol, gondolja ő. Jól gondoltuk mindketten. — Megvan! — kapok a fejemhez —, maga ugye az... — Erzsiké — segít ki zavaromból az asszonyka. — Maga meg az író elvtárs, ha nem tévedek — húzódik szélesre a mérges „apuci“ szája. Bizalmasan nyújtja felém a kezét. — Elnézést az iménti... — Nem tesz semmit... — Köszönjük a szép írást, a Hidegkék acélok között címűt. Nagyon örültünk, mikor elolvastuk a Hétben. Ugye, Gyuszi? — fordul a férje felé a kis szőke asszonyka. — Éppen három éve, hogy találkoztunk. Hogy szalad az idő!... Megvettük ám a Saabot, azzal jöttünk. És hát amint látja, közben megszületett ez a kis gézengúz is — csíp a kétéves kisfia pufók arcába, aki az apja erős karján trónol. Most már bizalmasabb a tekintete. — Milyen kicsi a világ — mondom. Találkozásunk örömére megittunk egy-egy üveg sört. Odalenn. HARANGOZÓ LÁNYOK Félreértés ne essék, nem valóságos haranggal harangoztak, hanem egy pádon ülve a lábukkal. Négyen az osztályból. Négy elcsellengő kislány. Csinosak, szép szeműek. Dunaszerdahelyről, a mezőgazdasági technikumból jöttek autóbusszal. Hajnalban indultak, így idejében ideértek. — Azért jöttek, hogy egy pádon üldögéljenek? — Annyit jártunk már, hogy leszakad a lábunk mondják kórusban, miközben „harangoznak“ és fagylaltot majszolnak. — Mit néztek már meg? — Mindent... Csodaszép itt minden. — Mégis mi tetszett a legjobban? — Az autók... A szép környezet A jó hangulat... Nagyon klassz. itt minden! . — Klassz! — ismétlem. Cinkosan rájuk kacsintva továbbmegyek, pedig a legszívesebben közéjük ültem volna a fáradságtól... A FÚRÓTORONY Két atyafi falatozik. Félkarosnyi kolbászon furulyáznak. Előttük egyegy liter bor. Olykor a szájukra borítják az üveget, „távcsöveznek“. Közben társalognak. Magyarul. — Nézd csak, Sándor, nem billeg az a marha magas fúrótorony!? — Titkon rámsandít, hallom-e. A Sándor nevezetű köpcös bácsi oda se pillant. — Billeg biz az, Károly. —No fene: nem dőlhet ránk? — Egyél, igyál, Sándor, majd én szólok, ha dől! — Szólsz? — Szólok hát. — Mint Varga Pistának tavaly az erdőn?... Harmadnap meg eltemettük, szegényt... — El... — mondja a Károly nevezetű, s iszik. Bő kortyokban nyeli az italt. Alig lötyög már az üveg fenekén valami. — Pedig én szóltam neki... Hiszen te is hallottad. — Én hallottam, csak a Varga Pista nem, szegény... Rámsunyítanak. Közben elfogy a kolbász, el a bor is, s ők, mint két nagy kamasz, jóízűen egymás szemébe nevetnek: ez jó kis hecc volt, mi!? ASSZONYFURFANG Ha nem botlanak meg a lépcsőn, talán meg sem szólítom őket. Megbotlottak, én meg féltőn utánuk kaptam. Mosollyal köszönték meg a féltésemet és a figyelmességemet, ök ketten: Séerbáková Helena és Vldftanská Ida Nagykaposról. Háromnapos kirándulásra jöttek a vasúttól harmincegy néhány an. — Látom, céltalanul bolyonganak. — Dehogy céltalanul: a párunkat keressük. — Férjjel jönni kirándulásra: ki látott már ilyet!? összenéznek, apró mosolyt rejtenek a tenyerük alá. — Így jött ki a lépés — mondják. — Nem látta őket véletlenül? Jó vicc: szénakazalban a tűt! Ismeretlenül. — Nem — veszem át a tréfás hangot. — Hogy néznek ki? — Hát hogy is... Olyan, olyan szálfatermetűek, széles vállúak, mérges tekintetűek... — Huncut fények égnek a szemükben. — Viszontlátásra! — köszönök el gyorsan és elsietek a közelükből (hadd örüljenek, hogy sikerült megijeszteniük). Csengő nevetésük utánam suhint, mint egy szíjostor. A MILLIOMODIK Nem nagy do!bg, és mégis... Ma, amikor fényévekkel mérjük a távolságokat, milliérdokban számoljuk az összegeket, nem tűnik nagy dolognak, hogy gépkocsigyárunkban elkészült a milliomodik Skoda MB. És mégis... Vizsgálódva körüljárom én is, mintha életemben most látnék először gépkocsit. Jó érzések szaladnak szét bennem. Ezzel a jó érzéssel indultam hazafelé... db) Megvalósult elképzelése. Mór egyévi tapasstalat után mondja: nem csalódtam. Ez megnyugtató. Érdeklődöm tehát a kereseti lehetőségek iránt is. — Havi ezer koronát könnyűszerrel megkeresünk — mondja az idősebb testvér jogán Ica. — Tisztán I — toldja meg Kati. Majd elmondja, hogy miután az üzemben megszervezték a fiatalok takarékoskodását, ő havonta 200 koronát, a nővére pedig 300 koronát fizet be a takarékba. Azután nagyon határozottan kijelenti, hogy minden álma-vágya, hogy hófehér hólószobabútort vásárolhasson, ha együtt lesz rá a szükséges pénz. Ica, a nővére csak megvonja a.vállát. — Határozottan nem is tudnám megmondani, hogy mire gyűjtök. Szüléinkkel élünk, lakásra, koszira nincs gondunk. Ruhára, szórakozásra, könyvekre, mozira költjük a pénzünket. Nem jelent nélkülözést, ha havonta 300 koronát befizetek a takarékba. Csak gyűljön 1 Most még nem is tudnám megmondani, hogy mire fordítom majd ... -Munkájukról már határozottabb tájékoztatást tud adni. — Ha Jó a gyöngy, akkor 15 kilót is felfűzünk egy műszak alatt. Egyébként a gyöngyöket számokkal jelölik, Legjobb a 12-es. Könnyen rátalál a tűre, nem keli akadozás miatt munka közben leállítani a gépet, mint az apró gyöngyöknél. Egyébként két műszakban dolgozunk, de mindkettőnk nevében mondhatom, hogy legszívesebben a délutáni műszakra jövünk be. Olyankor kevesebben vagyunk, kisebb a zaj. Igaz, későn érünk haza, mert tízkor végzünk, csak tizenegyre jutunk ágyba, de reggelre már nyoma sincs a fáradságnak, és az egész délelőtt a miénk. Szóba kerül tehát a szabad idő. Furcsa lehet, ha valaki éppen délelőtt szabad. Mivel töltik ilyenkor az idejüketf Erre a kérdésre egymást váltva felelnek. — Olyankor olvasunk — mondja Ica. — Ot könyvnél kevesebbet sohasem hozunk ki a könyvtárból — magyarázza Kati — és tiz nap alatt el is olvassuk I — És persze megkívánják otthon, hogy a háztartási munkákban segítsünk — tájékoztat Ica. — Sohasem probléma, hogy mit is csináljunk — állapítja meg végül Kati. De még kiegészíti a nővére: — Kedveljük a tánczenét. Egész kellemes időtöltés a lemezhailgatás, Sok jó lemezünk van. Szóval ilyenek ök. Lehet, hogy beszélgetés közben sok tervük-vágyuk, elképzelésük kimondatlan maradt. Egy-két dologról talán éppen azért nem szóltak, hogy a megvalósításig titkon őrizzék, de ez nem baj. Fiatalok még, ráérnek kivárni, hogy elrendeződjék a sorsuk. BENYAK MARIA
