A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-28 / 39. szám
Amíg a gyerme felnőtt le Előző számunkban a kisgyermeket erkölcsi nevelésének problémájával foglalkoztunk. Szülőket, nevelőket egyaránt érdeklő kérdéseket feszegettünk. Közismert mondás, hogy a „kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond“, éppen ezért szeretnénk rámutatni arra, miként foglalkozzunk a nagyobb gyerekekkel, hogy értékes tagjaivá váljanak társadalmunknak. A harmadik gyermekkor a 7. és 11. életév között egy sor újabb tényezőt hoz, amelyek most már új lehetőségeket is adnak az erkölcsi nevelés számára. Kezd kialakulni a következetes gondolkodás, az objektív ítélet, vagyis jelentősebb szerepe van már a belátásnak. Megerősödik az építés, az alkotás vágya: a gyermek már feladatokat tűz maga elé, amelyeket meg is valósít; már játék közben is bizonyos célt akar elérni, valami dolgot megvalósítani, (például rakja a kockákat, míg valami általa elképzelt forma vagy tárgy ki nem alakul belőlük). Most már másokhoz hasonlítja magát, örömmel vagy irigykedve. Nemcsak a személyét, de ruháját és holmiját, sőt szülei helyzetét is. Éppen ezért szívesen méri össze erejét a többiekkel: ki szalad gyorsabban, ki bírja tovább lélegzés nélkül, ki céloz pontosabban. A gyermek most már társas lény lett: felismeri a szabályt, amely mindenkire érvényes. Megszületnek a társas együttélés elemei: a közösség érzése, vagyis azoknak a kötelezettségeknek a tudata, amelyekkel az egyén tartozik a közösségnek, másrészt saját egyéniségének érzése, vagyis az a bizonyos hely, amelyet a közösségben elfoglal. Ebben a korban különösen ügyeljünk a felelősségtudat megerősítésére. Nagyon káros tehát, ha továbbra is kisgyermekként kezeljük, ha csakhogy megóvjuk káros fizikai vagy erkölcsi hatásoktól, minden lépését előírjuk és ellenőrizzük, s főleg ha megnehezítjük, hogy a maga természetes társaságában, vagyis a vele egykorúakkal töltse szabad idejét. A harmadik gyermekkor vége felé már kialakult erkölcsi személyiséggel állunk szemben. A becsület, az igazság, sőt az emberi méltóság most már komoly tartalmat jelentő fogalmak a szemében, s mély visszhangot váltanak ki belőle ebben a korban. Már mélységesen megveti a csalót és a besúgót; ellene szegül az igazságtalanságnak, a pedagógusnál tapasztalt vélt vagy valódi igazságtalanságnak is (ha ezt nem nyilvánítja is mindig), megvédi a barátját, nemcsak érvekkel, de akár ütlegeket is kockáztatva, szembeszáll a veszéllyel, akár a siker minden reménye nélkül. Ha csak egy biztató szóval is, ezeket a nagylelkű hősi vonásokat kell erősíteni benne; természetes hajtásai ezek minden egészséges fiatal léleknek, s a mi feladatunk nem más, minthogy sok-sok tapintattal (hogy érzékenységét és büszkeségét meg ne bántsuk), érdeklődéssel, helyesléssel (akárcsak egy helyeslő mosollyal) kellő légkört teremtsünk teljes kibontakoztatásukhoz. Az első serdülőkorral (11—14 év) mélyre ható változások kezdődnek a gyermekben. Már szeretne felnőtt lenni, vagy legalábbis szeretné, hogy annak tartsák, s látnia kell, hogy nem veszik komolyan. Feltámad a szexualitása, érzi, hogy ismeretlen, megfoghatatlan s szinte fékezhetetlen erők törnek fel benne. Ekkor a szülők rémülten látják, hogy gyermekük, aki eddig a család és az iskola védelmében látszólag minden probléma nélkül növekedett, most mintha idegen lénnyé vált volna: zárkózott, mogorva, gyötrődő és gyötrő lénnyé, akivel nem tudnak mit kezdeni. Mit tegyen ilyenkor a szülő, hogy az erkölcsi nevelés addigi eredményeit megóvja, sőt még tovább is fejlessze? Nem sokat ér, ha a szülő a gyermek „lelkére beszél“. A gyermek értékhierarchiája egészen más, mint a felnőtté (s ez gyermekkoron belül is változik), s ezért ilyen serdülő-felnőtt beszélgetés nemegyszer süketek beszélgetéséhez hasonlít. Már pedig a feszültséget valahogy fel kell oldani, s ezt csak annak a bölcs elvnek az alapján lehet, hogy az okosabb enged. Az okosabbak pedig, az élettapasztalatok s a megértés terén, mégiscsak mi, felnőttek vagyunk. Tehát ne követeljünk tőlük a magunkéhoz hasonló gondolkodást, s különösen pedig ne követeljünk tőlük olyasmit, amire mi sem vagyunk képesek, hogy csak egy példát említsek, ne kívánjuk tőlük, hogy minden szükség és belső motiválás nélkül szeressenek dolgozni. Mindez elvezet bennünket az önnevelés kérdéséhez, s valóban a serdülőkortól kezdve az egyik leghatékonyabb nevelő erő. Mit tehet a szülő, hogy ez az erő, amely minden fiatalban megvan, minél hatékonyabb legyen? Segítse meg abban, hogy legyenek céljai, kis és nagy céljai egyaránt, a tanulásban, testének edzésében, kultúrájának gyarapításában, hogy keresse és igyekezzék megtalálni a végső célt, a hivatást, amelynek előkészítése oly sok lendületet adhat, hogy világosan lássa a lehetőségeit, mire képes, s mi haladná meg erőit, hogy észrevegye és elismerje sikereit, még suta sikereit is, amelyeket a tökéletesedés útján elért, hogy akadjon a közelében egy könyv, egy példa, amelyből ihletet meríthet, s végül, de csak később, a serdülőkor első viharai után, beszélgetni is lehet vele arról, hogy most már elsősorban ő maga formálja az életét és a sorsát, s nagyrészt tőle függ, hogy azzá és olyanná lesz-e, amilyennek magát megálmodja. Már a serdülőkor második szakaszában (léig év) vagyunk, amikor az előző életkor hibái ugyan még nagyjában megmaradnak, de a szervezet lassan megtalálja új egyensúlyát, s a személyiség, a még formátlan külsőségek mögött, egyre harmonikusabbá válik. Nehéz évek ezek, igaz, de talán nincsen életkor, amelyről szebben szóltak volna a költők s szenvedélyesebben a moralisták. Mert ez az a kor, amely az élet személyes átérzését s olthatatlan vágyát hozza: a szépség, a tudás, a hősiesség vágyát. Ez az az idő, amikor a testi és szellemi erők már kifejlődtek, s a fiatal úgy érzi, hogy semmi korlát sem vethet gátat kibontakozásának, amikor szenvedélyesen ragaszkodik az igazsághoz, a maga igazságához, vállal minden kockázatot, sőt önfeláldozást is. Nincs szebb, de nincs is nehezebb feladat, minthogy ezt a kaotikus, izzó, mindig többre és többre törekvő erőt a jellem végleges kialakítására és gazdagítására fordítsuk. Az első feladat, hogy szép és nagy dolgokkal hozzuk a fiatalokat kapcsolatba, s ezen a téren sosem lehetünk eléggé igényesek. Nagy alkotók és gondolkodók közelsége, vagy akár csak példája, nagy művek, távolba mutató eszmék, hatalmas vállalkozások érintése, képtárak, hangversenyek, előadótermek ihlető légköre egyaránt megsegíti őket, hogy lendületük ne fulladjon a mindennapos akadályok, a megszokás, a renyheség, a szürke megalkuvások homokjába. S ebből adódik, hogy az első jellemvonás, amelyre ebben az életkorban gondolni kell, az erőfeszítés. Egy másik jellemvonás, amelyet véglegesen meg kell formálni ebben a korban, a felelősségtudat. A fiatalnak tudnia kell, hogy ő felelős cselekedeteiért, s vállalnia kell a következményeket is. Felelősségvállalásra nem nevelhetünk, ha előzőleg nem erősödött meg két olyan jell^hvonás, amelyek kialakítása már korábbi feladat volt: az őszinteség és a bátorság erénye. Alapvető erények ezek, amelyek szoros kapcsolatban vannak egymással. Az őszinteség az- értelem erénye, a bátorság meg az akaraté, s azt mondhatjuk, egy francia moralista szép meghatározásával, hogy az őszinteség az értelem bátorsága, s a bátorság az akarat őszintesége. Minden erkölcsi vonás új s magasabb rendű tartalmat s ugyanakkor új aktivitást is kap, ha egy cél, társadalmunk nagy célja, a szocializmus perspektívájába állítjuk. Ezért kell erkölcsi nevelésünk középpontjába a szolidaritást, a közösségi érzést, ezt a sajátosan szocialista erényt állítani. Csak, ha ezt az utat járjuk, haladunk a szocialista erkölcs útján, s minden lépés, amelyet fiataljaink ezen az úton megtesznek, jellemvonásuk szocialista jellemvonásaikat bővíti s közelebb viszi őket ahhoz a célhoz, hogy szocialista emberként érezzenek. színészképek Patincéban (Paton) született. A színpad szeretete hozta a MATESZ-hoz, mint annyi sok színészkollégáját, 1956-ban lépett fel először a Tanítónő című drámában. Nem sokkal később már főszerepben látjuk az Egy pohár víz című vígjátékban. Utána egy sor jó alakítást láttunk tőle. 1969 óta ő is a MATESZ kosicei (kassai) társulatának tagja. Jelenleg a Kinek üt a toronyóra? és a Tizenegyedik parancsolat című darabokban játszik sikeres epizódszerepeket a Thália Színpadon. A Búcsúzás júniusban című darabban nyújtott alakításáért a kritika megdicsérte. Még sok szép alakítást várunk tőle. SZÍNÉSZSORSOK A MATESZ egyik fiatal reménysége. 1950-ben született a csallóközi Eliasovcéban (lllésfalván). Az érettségi után egy évig dolgozott, majd jelentkezett a bratislavai Színművészeti Főiskolára. Bratislavából Budapestre kerül az ottani Színház és Filmművészeti Főiskolára s ott szerzi meg a diplomáját is. Kazimir Károly volt az osztályfőnöke, és már ez a tény fémjelzi színészi indulását. Már két szerepben is fellépett: a Vágyak tornyában a sofőrt, a Menyasszonyban pedig az Idegent játszotta. Most élete első nagy alakítására készül. Ö játssza majd Az ember tragédiájában Ádámot. Amikor megkérdeztem, hogy mi lenne még a „szerapálma", ezt felelte: „Srerepálmom nincs, de álmom minden szerep! — S még hozzátette: — Egy vágyam mégis van . . . szeretnék jó színész lenni."
