A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-09-14 / 37. szám

Lyukas a csizmám teteje,

Lakkos, rangos a begye — majd ismét nevetve kiáltott fel;

— Jöjjön velem, pihenjünk egyet a lugasban ... én mindenre hajlandó vagyok!

Nevetése Mityát is magával ragadta. Széles, kényszeredett mosollyal leugrott az ágról, odament Szonykához, lefeküdt melléje és az ölébe hajtotta a fejét. Szonyka eltaszította — de Mitya megint odahajtotta, s megint egy vers járt az eszébe, amelyet a legutóbbi napokban olvasgatott:

Látlak rózsa, öröm kútja,

Kelyhed szirmát bontogatja, Gyöngyharmattól nedvesen,

Foghatatlan, mégis édes,

Csupa illat, üdvösséges Napvilág vagy, szerelem.

— Ne nyúljon hozzám! — kiáltotta Szonyka már őszinte rémülettel, s igyekezett felemelni s lelökni a fiatalember fejét. — Különben olyat kiáltok, hogy még a farkasok is felüvöltenek az erdőben! Semmi sincs énbennem, ami a magáé volna — égett, lángolt, de kialudt!

Mitya lehúnyta szemét és hallgatott. A lombon, az ágakon és a körtevirágon átszüremlő napfény forró foltokkal tarkította, csiklandozta arcát. Szonyka gyengéden, de haraggal cibálta meg a fiatalember keményszálú, fekete haját — „akár a lóé!“ — rikoltotta és szemére tolta a sapkáját. Mitya a tarkója alatt érezte a lány lábait — legszörnyűbb valami a világon a női láb! — hozzáért a hasához, megcsapta orrát a kartonszoknya és blúz szaga — és mindez összekeveredett a virágzó kerttel és Kátyúval; a csalogányok sóvárgó csattogása közel és távol, a számtalan méh szüntelen, kéjesen-andalító zümmögése, a langyos, mézszagú levegő, sőt még a föld puszta érzése a háta alatt — mindez kínozta, emberfölötti boldogság szomjúságával gyötörte. Hirtelen zizegés hallatszott a fenyvesben, vidám, kárörvendő hahota követte, majd öblösen felharsant: „ku-ku! ku-ku!“ — és oly félelmetes, oly élethű, oly közeli és tiszta volt, hogy még a hörgés és a hegyes tiyelvecske verdesése is hallatszott; Mityát pedig vadul elragadta a vágyakozás Kátya után, s az a vágy, az a követelés, hogy Kátya bármi áron, azon nyomban megadja neki ezt az emberfölötti boldogságot — és Szonyka roppant csodálkozására, hevesen felugrott és öles léptekkel elsietett.

E heves vággyal, boldogság-kívánsággal együtt

— e kongó hang zaja közepette, amely váratlanul szörnyű élességgel harsant fel a feje fölött a fenyvesben s mintha a legmélyéig feltárta volna e tavaszi világ ölét — Mitya hirtelen ráeszmélt, hogy nem jön, nem jóhet levél, hogy történt valami Moszkvában, vagy éppen most történik — s mindennek vége, ő elveszett!

Bent a házban egy percre megállt a nappaliban a tükör előtt. „Igaza van Kátyúnak — gondolta — a szemem, ha nem is bizánci vágású, de minden esetre őrültként hat. A soványságommal, a suta, csontos esetlenségemmel, a zord, szögletes szemöldökömmel, a drótszálú, fekete hajammal pedig valóban szinte lóhoz hasonlítok

— hogy is mondta Szonyka?“

Háta mögött azonban mezítelen láb sebes dobogása hallatszott. Mitya zavartan fordult meg.

— Biztosan szerelmes, hogy folyton a tükörben nézegeti magát — jegyezte meg nyájas tréfálkozással Parasa, aki a gőzölgő szamovárral elszaladt mellette ki az erkélyre.

— A mamácska kereste — tette hozzá, miközben hirtelen mozdulattal letette a szamovárt a teához terített asztalra: majd megfordult, és gyors, éber pillantást vetett Mityára.

„Mindenki tudja, mindenki sejti!“ — gondolta Mitya és nagy erőlködéssel megkérdezte:

— Hol van anyám?

— A szobájában.

A nap, amely körüljárta a házat és már átsiklott a nyugati égre, tükörfényes korongjával bekandikált a tűlevelű ágaikkal az erkélyre árnyat borító erdei- és jegenyefenyők alá. A tövükben burjánzó kecskerágóbokrok is egészen nyáriasan, üvegesen csillogtak. A könnyű árnyékkal és itt-ott forró fényfoltokkal borított asztalon ragyogott az abrosz. A fehér kenyérrel teli kosárka, a csiszolt befőttes tál, a csészék fölött darazsak keringtek. És az egész kép a gyönyörű falusi nyárról beszélt, s arról, hogyan lehetne boldogan, gondtalanul élni. Mitya elejét akarta venni, hogy anyja jöjjön át hozzá, aki természetesen éppoly jól ismerte az ő állapotát, mint a többiek, és el akarta hitetni, mintha semmiféle súlyos titok nem nyomná a lelkét — így hát a nappaliból kilépett a folyosóra, amelyre az ő szobája, anyja szobája és még két másik nyílt, ahol nyáron Anya és Kosztya lakott. A folyosón félhomály lappangott, Olga Petrovna szobájában kékes köd. A szobát zsúfolásig megtöltötték, de lakályossá varázsolták a bútorok, amelyek csak akadtak a házbgh; a fehérneműs és fiókos szekrények, a nagy ágy, meg a szentképtartó, amely előtt mindig mécses égett, jóllehet Olga Petrovna sosem tanúsított különösebb vallásosságot. A nyitott ablakok előtt, a középső fasor bejárata előtt elterülő, elhanyagolt virágoskertre széles árnyék borult, az árnyékon túl ünnepiesen zölldelt és vakítóan fehérlett a fényárban úszó kert. Olga Petrovna — fekete hajú, •komoly, magas és sovány negyvenéves asszony — az ablak előtt ült a karosszékben, s nem nézett erre a rég megszokott látványra: szemüvegét horgolására szegezte és sebesen bökdösött a tűvel.

— Hívattál, anya? — kérdezte Mitya belépve, és megállt a küszöbön.

— Dehogy, csak látni akartalak. Hiszen mostanában az ebéd kivételével jóformán sosem találkozunk — válaszolta Olga Petrovna abba sem hagyva kézimunkáját, és hangja valahogy furcsán, roppant nyugodtan csengett.

Mityának eszébe jutott, hogy március kilencedikén Kátya azt mondta, hogy valamiért fél az ő anyjától; eszébe jutott a titkos, boldogító célzás, amely kétségtelenül ott rejtőzött szavaiban ... Esetlenül dörmögte:

— De talán mondani akartál nekem valamit?

— Semmit, Csak azt, hogy úgy látom, mintha az utóbbi napokban nagyon elbúsultál volna — mondta Olga Petrovna..— Talán kikocsiznál valahová ... például Meszcserszkijékhez ... Csupa eladó lány van a házban — fűzte hozzá mosolyogva — és különben is, szerintem, igen kedves, vendégszerető család.

— Valamelyik nap szívesen átmegyek — válaszolta Mitya nagy erőlködéssel. — De menjünk most teázni, olyan kellemes ott az erkélyen ... Elbeszélgetünk — mondta, mivel nagyon jól tudta, hogy éles eszű és tartózkodó természetű anyja nem tér többé vissza ehhez a céltalan témához.

Majdnem napnyugtáig üldögéltek az erkélyen. Tea után az anya folytatta a horgolást, és a szomszédokról, a gazdaságról és Anyáról meg Kosztyáról beszélt. — Anyának ismét pótvizsgája lesz augusztusban! Mitya hallgatta, olykor felelgetett is, de állandóan olyasféle érzése volt,, mint mielőtt elutazott Moszkvából — mintha megint valamilyen súlyos betegségtől lett volna kábult.

Este pedig vagy két óra hosszat megállás nélkül fel-alá járkált a házban, végigment a nappalin, a szalonon, a pamlagoson és a könyvtáron, egészen a kertre nyiló, déli ablakáig. A nappali és a szalon ablakain át, az erdei- és jegenyefenyők ágai között, szelíden beragyogott az alkony pírja behallatszott a cselédsoron vacsorára összesereglő béresek hangja és nevetgélése. A könyvtár ablakán benézett — s végigtekintett a szobák során — az estéli ég egyenletes, fakó kékje, fölötte a mozdulatlan, rózsaszínű csillag; ezen a kékségen festőién rajzolódott ki egy juharfa zöld koronája, és a kert virágpompájának szinte téli fehérsége. Mitya pedig csak ment és ment, s már egyáltalán nem törődött vele, hogyan magyarázzák ezt a házban. Fogait összeszorította, hogy a feje is belefájdult.

Ettől a naptól fogva nem figyelte többé mindazokat a változásokat, amelyeket a közeledő nyár vitt végbe körülötte. Látta, sőt érezte is ezeket a változásokat, de elveszítették számára önálló értéküket, s csak kínzó élvezetet talált bennük: minnél szebbek voltak, annál inkább gyötörték. Kátya már valóságos kísértetté vált; mindenütt, minden mögött ott volt, már szinte képtelen módon, és mert minden újabb nap egyre szörnyűbben bizonyította, hogy Kátya többé nincs az ő számára, hogy már valaki idegen hatalmába került, valaki másnak adja önmagát és szerelmét, ami teljes egészében őt, Mityát illeti — ezért minden a világon feleslegesnek, gyötrelmesnek látszott, s annál feleslegesebbnek és győzelmesebbnek, minél szebb volt.

Éjjelente alig alud. A holdas éjszakák varázsához nem volt fogható. Csend, mélységes csend borult a tejfehér, éjszakai kertre. Óvatosan, a kéjtől aléltan daloltak az éjszakai csalogányok, versengtek égymással énekük ékességében és finomságában, tisztaságában és pontosságában, szép csengésében. És a némá, gyengéd, halottsápadt hold alacsonyan állt a kert fölött, s mindenkor apró, mondhatatlanul bájos, kékes felhő-fodor kisérte. Mitya szobájának ablakai éjjel nem voltak lefüggönyözve, és a kert s a hold egész éjszaka benézett rajtuk. És valahányszor kinyitotta szemét és a holdra pillantott, egy nevet hajtogatott magában, mint a megszállott: „Kátya!“ — és olyan elragadtatással s fájdalommal ejtette ki, hogy önmaga is megriadt: ugyan mivel juttathatta eszébe a hold Kátyát, mert hiszen eszébe juttatta, felidézte valamivel, s ami a legcsodálatosabb, mégpedig vizuális emlékkel! Pedig néha jóformán semmit sem látott: Kátya kívánása, a Moszkvában kettőjük közt történtek emléke olyan erővel ömlött el rajta, hogy minden ízében lázasan reszketett, és Istenhez fohászkodott — ó jaj, mindhiába! — hogy legalább álmában maga mellett láthassa a lányt, ezen az ágyon ... Egyszer télen a Nagy Színházban volt Kátyával: a Faustot adták Szobinovval és Saljapinnal. Miért, miért nem, ezen az estén minden különösen elragadó volt számára: az alattuk tátongó fényes s a népes közönségtől forró, parfümillatú hatalmas verem, a csillogó, díszes ruhákkal zsúfolásig telt, arany díszítésű, piros bársony páholysorok, a tátongó verem fölött gyöngyházszínben ragyogó, hatalmas csillár, a karmester hadonászása közepette, messze odalent áradó nyitány, hol ördögien harsogó, hol végtelenül finom és bús dallam: „Volt egy király Thuleban...“ Amikor az előadás után, a holdfényes éjszakán, a kemény fagyban hazakísérte Kátyát a Kiszlovkára, Mitya különösen sokáig maradt nála, s a szokottnál jobban elkábult a csókok viharától, és magával vitt egy selyemszalagot, amellyel Kátya a copfját szokta átkötni lefekvés előtt. Most, e gyötrelmes májusi éjszakákon, odóig jutott, hogy nem tudott reszketés nélkül gondolni még erre a szalagra sem, melyet íróasztala fiókjában őrzött.

Nappal aludt, azután átlovagolt abba a faluba, ahol a vasútállomás és a posta volt. Az idő továbbra is szép maradt. Hébe-hóba esett, vihar, zápor vonult át — majd ismét felragyogott a forró nap, amely lankadatlanul végezte sürgős munkáját a kertekben, a mezőkön s az erdőkben. A kert már elvirágzott, hullatta szirmait, viszont továbbra is szilajul burjánzott, sötétült. Az erdő már valósággal elveszett a virágözönben, a magas fű között, visszhangos mélye csalogányaival, kakukkjaival szüntelenül hívogatta az embert, a zöld rengetegbe. Már eltűnt a mezők kopársága — mindent sűrűn borítottak a dúsan sarjadzó, változatos gabonafélék. Mitya pedig naphosszat az erdőkben és mezőkön cserkészett.

Roppantul szégyellte, hogy minden reggel az erkélyen vagy az udvaron rostokoljon, céltalanul várva, amíg a sztaroszta vagy valamelyik cseléd megjön a postáról. Meg aztán a sztarosztának és a cselédeknek nem is volt mindig idejük nyolc versztányit lovagolni, holmi semmiségért. Ezért maga kezdett a postára járni. De ő mindig csak az orjoli újság egy-egy példányával vagy Anya, Kosztya levelével tért haza. Kínjainak mértéke már-már betelt. A mezők és az erdők, amelyeket bejárt, a maguk szépségével és boldogságával oly nyomasztóan hatottak rá, hogy már testi fájdalmat kezdett érezni, valahol a mellében.

(Folytatjuk)