A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-14 / 37. szám
HÉTSZÁZ ÉVES A RÓZSÁK VÁROSA Valamikor réges-régen azon a helyen, ahol most a város áll, bőfüvű rétek, legelők terültek el a lankás domboldalakon. Szerették ezt a tájat a pásztorok, ide hajtották a csordáikat legelni. Az egyik pásztor is errefelé terelgette a nyáját. Ahogy ballagott a nyája után, egyszer csak megbotlott egy rózsatőben. Mikor este nyugovóra tért, álmot látott: egy tündér jött hozzá, s azt mondta neki: „Áss le a mélyre azon a helyen, ahol a rózsatőben megbotlottál, s kincset lelsz ott.“ Reggel a pásztor felébredt, kiment arra a helyre, ahol a rózsatőben megbotlott és ásni kezdett. S valóban kincset talált: aranyat, ezüstöt, rezet... Így nyitották meg az első bányát, s a bányászattal egyidőben benépesült az Aranyvölgy, ahogy egykor nevezték, s lerakták a mai város alapjait. A mondának egy másik változata úgy szól, hogy három rózsaágban botlott meg a pásztor, az egyiken sárga, a másikon fehér, a harmadikon pedig vörös rózsa volt. Az arany, az ezüst és a réz színe, amit a föld rejtett. A város címerében ma is három rózsa látható. A MONDÁKON INNEN kezdődik az írásokkal, okmányokkal hitelesíthető történelem. Ami a mondabeli pásztornak tündér! ajándék volt, a föld belsejében rejlő kincs, az Marcus Aurelius idején mór kemény robottal felszínre hozott és értékesített ércre változott át. A település neve a legrégibb okmányokban Rosabana. E név a történelem során sokszor változott: Rosnabana, Rosnaubana, Rosnabanai, Rosna, Rosno, Rosnau, Roznauiz, Roznyóbánya, Rosnow, s ugyanazt a települést jelöli, amelyet ma Rozsnyónak, Roiftavának nevezünk, s amely a napokban ünnepelte, ünnepli létezésének hétszázadik évfordulóját. Az első okmány, amely Rozsnyót városi rangú településként említi, III. Endre idejéből maradt fenn. Ekkor kerül a király birtokában levő város — adományként — Ladomér esztergomi érsek birtokába. Ebben az adománylevélben íródott le, hogy Rozsnyó „civitas seu villa“. Az oklevelek a város határát ilyen néven emlegetik: Rosniobana, Sayo, Berzethe, ehetnek, . Sebuspatak, Feyerpatak, Ukurmezeu, Taurhegy, Harumhegy stb. ... A város — lévén királyi birtok — kiváltságokkal rendelkezett. Például a bányák jövedelméből csupán egynyolcadot fizetett a király, később az esztergomi érsek kincstárába. A város kiváltságai közé tartozott a szabad bíró- és papválasztás, az autonóm igazságszolgáltatás; a határt szabad tulajdonaként használta, jövedelmével, számadás kötelezettsége nélkül szabadon és korlátlanul rendelkezett; a végrendelet vagy örökös nélkül elhunyt polgárok hagyatéka a városra szállt. A polgárok vámmentességet élveztek és a szabad kereskedés jogával rendelkeztek. A város polgárai nem voltak hadkötelesek, fegyveres szolgálatot csak a város érdekében, salát tisztjük vezérlete alatt teljesítettek. Ennek ellenére II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának Idején a polgárok a fejedelem zászlaja alá sereglettek. II. Rákóczi Ferenc 1706. november 26-án érkezett Rozsnyóra, s két hónapig innen irányította a harc és az ország dolgait. A mai „Rókóczi-házban“, amely a Bányász tér alsó bejáratának a sarkán áll, s amelyet ottjártamkor javában csinosítottak. annak idején felállították Rákóczi pénzverdéjét is. A fejedelem emlékét ma a városháza homlokzatán magyar és szlovák nyelvű emléktábla őrzi. A későbbiek során is mindig a haladás. a forradalmi megmozdulások mellé állt a város. A negyvennyolcas szabadságharcban is tevőlegesen kivették részüket a város polgárai. S az már csak a történelmi folytonosságot, a bányászok mozgalmi harcainak az eredményességét bizonyítja, hogy 1919 márciusában a vasas gyógyintézetben több mint száz férfi “'találkozott, és Szerencsés János vezetésével felfegyverkezve átmentek a határon, hogy a Magyar Tanácsköztársaságért harcoljanak. E harcnak az eredménye volt később, hogy megalakulhatott a járási direktórium, s a városi szovjet (tanács). A legújabbkori történelem Rozsnyó nevét elszakíthatatlanul összekötötte a Petőfi-partizánbrigáddal, s ezen keresztül a Szlovák Nemzeti Felkeléssel. A Petőfi-partizánbrigádnak több mint húsz tagja volt rozsnyói illetőségű, nagyobbára bányászok. MA ÉS HOLNAP Lucskó Lajosnak, a városi nemzeti bizottság elnökének irodájában vagyunk, s a város jelenéről, jövőjéről beszélgetünk vele. — Városunknak jelenleg több mint 12 ezer lakosa van — mondja Lucskó elvtórs, — A lakosság zömmel a városban levő üzemekben, vállalatokban dolgozik, főleg a bányákban, az egészségügyben, különböző szolgáltatóipari üzemekben. — Régebben, ha erre jártam, alig láttam építkezést a városban. Most pedig mindenhol új lakónegyedek épülnek... — Valóban így van. 1964-ig az építkezésre, főleg a lakásépítésre nem fordítottunk kellő gondot. Ugyanis akkor még az volt a nézet, hogy meg kell őrizni városunkat olyannak, amilyen. Abban az időben magam is ezt a nézetet vallottam. De amikor a vnb elnöke lettem, láttam, hogy ez az állapot tarthatatlan, kell a lakás az embereknek. S ezután hozzáláttunk a lakáskérdés megoldásához. Azóta több mint 1800 lakást építettünk fel. S a lakásépítési program ma is a legelső helyen áll. Az idén kezdtük meg egy új lakótelep építését, ahol a jövő év végéig 994 lakásegységet építünk fel. Az új lakónegyedekben komplex szolgáltatási hálózatot építünk ki. Egyelőre ami gond, az az ivóvízzel való ellátás. Ugyanis egyelőre a most épülő Safárik-lakónegyed számára nincs biztosítva elegendő víz. Ez a kérdés csupán jövőre oldódik meg. Azonban a város vízellátásának a kérdése teljes mértékben a hatodik ötéves tervben valósul meg, amikor felépül a podsulovói víztároló. — A tavasszal még alig lehetett a városban közlekedni, most viszont mindenhol új utak fogadják a látogatókat. — A közlekedés kérdésének megoldása a választási program egyik fontos része. A legjelentősebb beruházás az új vasútállomás volt, amelyet nemrégen adtunk át rendeltetésének. A következő gondunk a városon átfutó utak rendbehozatala volt. Rozsnyó helyzeténél fogva idegenforgalmi csomópont. Naponta több mint 3000 autó megy át a városon a nyári idegenforgalmi szezon idején. Rendbehoztuk az 50-es, a 67-es, az 526-os és a 627-es állami utakat, s most folyik egy kitérő építése Kassa felé. — Mi az, ami még megoldásra vér? — Több fontos kérdés vár még megoldásra. Ezek közé tartozik a második ciklusú Iskolákban megoldani a kétváltásos tanítás kérdését, s azt, hogy legyen elég szaktanterem a diákok számára. Tavaly kezdtünk hozzá a város gázművesítéséhez, amely kb. ötéves munkát jelent. Megoldottuk a közvilágítás kérdését a fő útvonalakon, de még ezen a téren is van sok tennivaló. De a legégetőbb gondunk egy új művelődési otthon és egy új kórház felépítése. A városnak ugyanis egyáltalán nincs művelődési otthona, s ez nagyon hiányzik. A kórház kérdése nem kevésbé sürgős. 1975-ben kezdik meg az építését 300 millió koronás beruházással a Kálvária-domb alatt. Távlati terveink között szerepel még egy fedett uszoda és a téli stadion felépítése. Ha mindez tető alá kerül, mindene meglesz Rozsnyónak ahhoz, hogy rangjához, hagyományaihoz méltón dolgozzon és éljen. — Még egy utolsó kérdést: milyen érzés egy hétszáz éves város élén állni? — Amióta 1964-ben az új vezetőség átvette a város ügyeinek az irányítását, minden kitűzött feladatot sikerült megoldanunk. De sohasem vagyok elégedett azzal, amit elértünk, mert ez mindig csak azt mutatja meg, hogy még mennyi minden hiányzik... A VAROS LEGIDŐSEBB ÉS LEGIFJABB POLGÁRA Rozsnyó legidősebb polgára az anyakönyv szerint a kilencvenéves Bukovics Mari néni. Mikor bekopogtattam az ajtaján, egy kicsit elcsodálkoztam. Ugyanis Mari nénin nem nagyon látni, hogy már kilencvenéves. Fürge és úgy beszél, hogy az ember alig győzi követni. Mikor megmondtam neki, hogy ő Rozsnyó legidősebb polgára, összecsapta a kezét. — Aranyos apám — mondta nevetve —, hogy ezt is megértem! — Bukovics néni, milyen volt Rozsnyó akkor, amikor maga még fiatal volt, mondjuk úgy a századfordulón? — Bizony össze sem lehet hasonlítani a mostani várost meg a régit. S az élet is másféle volt ám. Én Barkán születtem, Rozsnyóra 1905-ben költöztem. A férjem még abban az évben kiment Amerikába, itthagyott magamra a háromhónapos kisfiúnkkal ... Sohase jött vissza. • Bizony akkor nem volt ám úgy munka, mint most. Én se kellettem senkinek munkára. A parasztok azt mondták, amikor munkára ajánlkoztam: „Nem híhatom, mert leül a bölcső alá szoptatni.“ Mari néni nagyon szereti a könyveket is, s Petőfi a kedvence. — Tízéves voltam, amikor megtanultam a Szilaj Pistát, s még most is el tudom mondani szóról szóra. Még nemrégen is elszavaltam az öregek napközijében Rozsnyón és Kassán is. Le is vagyok fényképezve. S hozza is nyomban a képet, hogy igazát bizonyítsa. — Mikor annak idején megtanultam a verset, apám azt mondta: „Ne csak a verset tanuld meg, hanem azt is jegyezd meg, ami benne van; hogy egy leánynak nem szabad két legényt bolondítania ...“ így volt bizony. Mari néni elhallgat, mintha az időben visszaszállna vagy hetven évet. S aztán elmosolyodik. — Huncut voltam — mondja —, de rossz soha. Mikor ezeket a sorokat írom, már bizonyára van az én „riportalanyodnál“ ifjabb polgára is Rozsnyónak, de mikor a riportanyagot gyűjtöttem, a legeslegifjabb rozsnyói ifjú mindenképpen Dusza István volt a Dusza-házaspár második gyermeke. Augusztus 20-án született, éjjel 1 órakor. Súlya 3400 gramm, „magassága“ kereken fél méter volt. Mindezt a kórház szülész-főorvosától, dr. Kerpán Károlytól tudtam meg, s neki köszönhetem azt is, hogy a kis Istvánt anyukájával együtt lefényképezhettem. Mindketten jól érzik magukat. Igaz, a kis Istvántól hiába kérdeztem, hogy hogy érzi magát, még csak egy oá-ra se méltatott. Aludt rendületlenül... * * * Rozsnyón szeptember 8-án és 9-én ünnepelték a város' fennállásának hétszázadik évfordulóját. A kétnapos ünnepségsorozat alkalmábqi különböző rendezvényekre került sor. Rozsnyó, a rózsák városa, méltón készült az ünnepre, s hogy volt mit ünnepelniük a rozsnyóiaknak, azt a munkában elért sikereik, történelmük s a város jelene egyaránt bizonyítja. * GÁL SÁNDOR
