A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-09-07 / 36. szám

MURRAY LEINSTER;

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

telességtudat egyik legfőbb tulajdonsága a hegyilakóknak. Májusban kihajtják birkanyájaikat a völgyekből a hegyekbe s ott maradnak velük egészen novemberig. A magas hegyekben olykor éles hangon elkárogja magát a keselyű, s felhangzik áldozatának, a báránynak fájdalmas bégetése. A nyáj gazdája csak ritkán mer megengedni magának egy-egy bárányt. Puszta kézzel fogja a pisztrángot, vagy saját készítésű sajtot eszik. A másik fontos megélhetési forrás a szőlőtermelés. Nem egy baszk kénytelen Dél-Fran-. ciaországban munkát vállalni szüretkor, Narbonne, Jarcau és Bordeaux környékén.

A HÁLÁL PECSÉTJE

Strabo, a történetíró megemlékezik a baszkok hősiességéről azokban az időkben, amikor a mai St. Jean-Piet-de-Port-ban, Navarre tartomány fővárosában a római légiók lábdobogása visszhangzott. Azok az idők, amikor a baszk harcosok habozás nélkül végeztek önmagukkal, semhogy az ellenség kezébe kerüljenek, amikor a fiák megölték az apákat, hogy megmeneküljenek a fogságtól, az emlékek és az ükapák elbeszélései közé tartoznak. Lebontják az időtől megfeketedett házakat, eltűnnek a macskafejes szűk utcácskák, hogy modern lakónegyedeknek adjanak helyet. Ugyanígy kezd feledésbe menni az ősi hagyomány, amit már csak Julio Baroja, a több mint száz regényéről ismert Pio Baroja unokaöccse őriz s ápol. Látogatói közé tartozott valamikor fiatal író korában Ernest Hemingway és John Dos Passos. Julio, ez az idős magányos ember egy kis történeti múzeumot hozott létre. Értékes kéziratok mellett faragott miniaturákat, •kardokat, pajzsokat, régi kaszákat őriz „Félek — mondja —, hogy régi fajtánkon ott a halál pecsétje.“ Aggályai nem alaptalanok. Kiveszőben van Európa legősibb nyelve is. A növekvő idegenforgalom megköveteli a spanyol és a francia nyelv használatát.

EUS2KADI TA ASZKATASZUNA

azt jelenti: „A baszkok földje és szabadsága“. A mozgalom, amit Spanyolországban rövidítve ETA-ként ismernek, 1959-ben egyesítette a különböző szétforgácsolt szövetségeket és felszabadító csoportokat. Szervezetileg nem egységes, noha közösen hadat üzent a fasizmusnak és a kapitalizmusnak. Szélsőséges szárnya szabad baszkföldét, vagy a legrosszabb esetben autonómiát követel azon a területen, amelyet őseik idejében a spanyol királyság és a Francia Köztársaság között osztottak fel. A szélsőséges szárny terrorakciókat követ el — San Sebastianban meggyilkoltak egy rendőrt, Meliton Manzanas megkínzóját, elrabolták Beihel német konzult és Sabala nagyiparost, de ugyanígy békés tüntetéseket rendez a mérsékelt szárnnyal karöltve. Huarta gyáros ez év januárjában történt elrablásával az ETA az üzem alkalmazottainak bér- és szociális követeléseit támogatta. Az ETA marxista szárnya a baszk kérdés megoldását fegyverek alkalmazása nélkül, független szocialista állam megalakításával kívánja elérni.

A Franco-rendszer kegyetlenül üldözi a baszk szeparatistákat. Az utóbbi hónapokban a spanyol rendőrség az ETA további 70 tagját tartóztatta le, köztük a vezetőségnek egy részét is. Április végén a Bilbao közelében levő Algortában a rendőrség lelőtte Eustagio Mendizabalót, a baszk mozgalom egyik spanyolországi vezetőjét.

A baszkok szenvednek, egyre nagyobb tiszteletet és elismerést vívnak ki maguknak az egész világon, akárcsak akkor, amikor a végsőkig harcoltak a spanyol köztársaságért Franco tábornok fasiszta hadai ellen. Nemcsak azért, mert ez a szegény, elnyomott, de bátor nép nem akar eltűnni a térképről, hanem azért is, mert a kegyetlenül üldözött népi ellenállás közvetlen konfrontációhoz vezet a frankista állam politikájával és sok mindenben középkori struktúrájával.

Átment a kommunikációs terembe. A robot videolemezére állított kereső be volt kapcsolva. A kapitány odaállt elébe. Tommy Dort leült a kódológéphez, és kopogtatni kezdett a billentyűkön. A készülék képtelen hangokat adott ki, ezeket egy mikrofon felfogta, a kódoló frekvenciamodulált mikrohullámú jelekké alakította át, s ezeket sugározták ők az űrbe a másik hajó felé. A robotba helyezett relé közvetítésével a videolemezen szinte azonnal megjelent a másik hajó belsejének képe, a képet kereső továbbította az ő hajójukra. Egy idegen nézett rájuk kérdő tekintettel a képről. Rendkívül emberi megjelenése volt, de mégsem volt ember. Hallatlanul csupasz, ugyanakkor derűsen őszinte benyomást keltett.

— Most, hogy két eltérő, de civilizált faj először találkozik — mondta komoran a kapitány —, szeretném megragadni az alkalmat, hogy hangot adjak abbeli reményemnek: e találkozás eredményeként a két nép közt meleg baráti kapcsolat jön létre.

Tommy Dort habozott. Majd vállat vont, és nagy szakértelemmel lekopogtatta a kódolón a kapitány szavait. A készülék újabb képtelen hangokat adott.

Az idegen kapitány szemmel láthatólag megkapta az üzenetet. Kissé gúnyos helyesléssel bólintott. A Llanvabon dekódoló készüléke fölbúgott, kiírta és kidobta a választ. Tommy szenvtelenül. olvasta.

— Azt mondja uram: „Ez mind nagyon szép, de vajon van-e valami mód rá, hogy elevenen engedjük haza egymást? Boldogan hallanám, ha valami ilyet ki tudnának agyalni. Mert pillanatnyilag úgy rémlik, hogy valamelyikünknek itt kell elpusztulnia.“

A hajón zavart volt a légkör. Túlságosan sok kérdésre kellett azonnali választ adni. S nem volt, aki csak egyre is válaszolni tudott volna. Márpedig mind választ kívánt.

A Llanvabon éppenséggel már el is indulhatott volna haza. Lehet, hogy az idegen a fénysebességet még nála is jobban meg tudja sokszorozni, lehet, hogy nem. Márpedig ha igen, megeshet, hogy a Llanvabon már olyan közel kerül a Földhöz, hogy elárulja a helyzetét, és akkor harcra kényszerül. S e harcban vagy győz, vagy nem győz.

_ A fekete hajó pontosan ugyanilyen kutyaszorítóban volt. Az is elindulhatott volna már haza. De lehet, hogy a Llanvabon a gyorsabb, s ha valaki ideiében nekilát, a túlsebesség mezeién nyomon lehet követni. És az idegenek se tudták, hogy a Llanvabon, vaion kapcsolatba tud-e lépni honi bázisával anélkül, hogy hazatérne. És ha már az a sors vár rájuk, hogy elpusztuljanak, akkor inkább itt vívják meg a harcot, hisz akkor hazai civilizációjuknak semmiképpen nem kell egy potenciális ellenséggel számolnia.

Az idegenek látószerve infravörös fényre volt érzékeny, s így a robot kommunikációs csomópontján fölállított videolemezek és keresők képeit kölcsönösen át kellett transzformálniuk, egy fényoktávval lejjebb vagy feliebb, különben egyikük számára se mondtak volna semmit. Az idegeneknek eszükbe se jutott, hogy már a látószervük is elárulja: a napjuk vörös törpe, s hogy a fényt az emberi látás spektrumának küszöbét még el nem ért legnagyobb energiájú fényforrásból merítik. De miután erre a Llanvabonon rádöbbentek, mindjárt azt is fölismerték, hogy az emberi szem fényérzékeléséből az idegenek is éppúgy következtethetnek a Nap spektrumtípusára.

Az idegeneknek volt egy készülékük, azokat a mikrohullám-sorokat örökítették meg vele, amelyeket az egymás közti érintkezésben éppoly ösztönösen alkalmaztak, mint az emberek a hanghullámokat, s az emberek ezt rettenetesen szerették volna megismerni. Az idegeneket meg a hang rejtélye bűvölte el. Persze ők is képesek voltak érzékelni a hangot, mint ahogy az ember is az infravörös hullámot a tenyerén hő alapján, de úppúgy nem tudtak különbséget tenni hangszín és hangszín közt. mint ahogy az ember sem érzékeli fél oktávon belül két hősugár frekvencíákülönbségét. Számunkra a hangtan emberi tudománya jelentős felfedezés volt. A hangot sok olyasmire tudták volna alkalmazni, amit az ember nem is képzel — ha megmaradtak.

De ez más kérdés volt. Egyik hajó sem távozhatott úgy, hogy el ne pusztítsa előbb a másikat. De miközben az információcsere tartott, egyik sem engedhette meg magának, hogy a másikat elpusztítsa. Vagy ott volt a két hajó színének különbsége. A Llanvabon kívülről tükörfényes. A másik haj(4 látható fényben koromfekete. Tökéletesen elnyelte a hőt, s ugyanolyan tökéletesen kellett volna sugároznia is. De nem sugározta. Fekete bevonata nem „fekete test“ színű volt, nem is színtelen. Egy meghatározott hullámhosszú infravörös hullámot tökéletesen visszavert, és ugyanebben a hullámsávban fluoreszkált is. Abszorbeálta s nemsugárzó kis frekvenciára transzformálta a nagy frekvenciájú hőhullámokat — s így az űrben is megtartotta a kívánt hőmérsékletet.

A kommunikáció fenntartása továbbra is Tommy Dort feladata volt. Ügy találta, hogy az idegenek gondolkodásmódja nem olyan idegen, hogy ne tudná megérteni. A műszaki kérdések megbeszélése során eljutottak az interstelláris navigációig. Az eljárás ismertetéséhez csillagtérképre volt szükség. Hozhattak volna egy csillagtérképet a térképteremből — de arról meg lehetett volna állapítani, hogy projekciója milyen nézőpontból indul ki. Tommy tehát külön erre a célra készíttetett egy térképet, amely a csillagokat képzelt, de nagyon meggyőző vetületben ábrázolta. A kódoló és dekódoló segítségével lefordította a térkép használati utasítását. Viszonzásul az idegenek is föltüntették a videolemezen a maguk csillagképét. Ezt a Llanvabonon azonnal lefényképezték, és a navigációs tisztek nekiláttak, hogy kiszámítsák: a galaktika mely pontjáról látszanak ilyen vetületben a csillagok és a Tejút. Elámultak tőle.

Végül Tommy döbbent rá, hogy az idegenek is külön térképet szerkesztettek a bemutatás céljára, és ez Tommy korábban bemutatott hamis térképének tükörképe.

Tommy szélesen elmosolyodott. Kezdte megkedvelni az idegeneket. Nem voltak emberek, de a humorérzékük nagyon is emberi volt. Idővel meg-megeresztett egy-egy szelíd viccet. Ezeket persze kódolni kellett, átalakítani a titokzatos frekvenciámodulált míkrohullámcsoportokra, átsugározni a másik hajóra, ahol csak a jó ég tudja, mennyire maradtak érthetőek. Egy vicc, amelyet ennyit alakítgatnak, aligha mulatságos. Ds az idegenek megértették a csattanót.

Közöttük is volt egy, akinek a kommunikáció fenntartása mindennapos kötelessége volt, akár Tommynak a kódológép kezelése. Kettőjük közt egész bolond barátság szövődött, a kódoló, a dekódoló és a mikrohullámcsoportok segítségével. Hivatalos üzenetváltás közben az idegen magántermészetű, csöppet sem formális megjegyzéseket sugárzott Tommynak. Egyre gyakrabban árulták el egymásnak zavarodottságukat. Tommy, ki tudja miért, a „Bak“ kódnevet adta túloldali kollégájának, s valahányszor az a saját jegyével jegyezte az adást, a dekódoló mindig jelezte a tényt.

Érintkezésük harmadik hetében a dekódoló váratlanul egy személy szerint Tommynak szóló üzenetet írt ki:

„Derék fickó vagy. Kár, hogy ki kell nyírnunk egymást — Bak.“

Tommynak is ugyanez járt a fejében. Lekopogtatta hát a szomorú választ:

„Mi nem látunk semmi kiutat. És ti?“

Rövid szünet után a dekódoló kiírta a választ :

„Ha meg tudnánk bízni egymásban, lenne. A mi kapitányunk nagyon szeretné. De nem bízhatunk bennetek és ti se bennünk. Ha tehethénk, hazakísérnénk titeket, és ti is minket. De fájlaljuk, hogy így van — Bak.“

Tommy bevitte az üzeneteket a kapitányhoz.

— Ezt nézze, uram! — jelentette ki nyomatékosan. — Ezek majdnem hogy emberek. És nagyon rendes palik.

A kapitány épp fontos munkájával volt elfoglalva: azon töprengett, hogy min töprengjen, aztán töprengett rajta. Fáradtan jelentette ki:

— Ezek oxigént lélegeznek. Légkörükben huszonnyolc százalék az oxigén és nem húsz, de nagyon jól megélnének a Földön. Kívánatos lenne számukra a meghódítása. És még mindig nem tudjuk, miféle fegyvereik vannak, vagy milyenek kifejlesztésére képesek. Maga talán megmondaná nekik, hol a Föld?

— Nem, dehogy — mondta Tommy boldogtalanul.

— Valószínűleg ugyanígy vannak ők is velünk — jegyezte meg szárazon a kapitány. — És még ha sikerülne is baráti kapcsolatot létrehoznunk, meddig tartana ez a barátság? Ha a fegyvereik nem érnek fel a mieinkkel, úgy éreznék, hogy a biztonságuk érdekében tökéletesíteniük kell.

17