A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-31 / 35. szám
te háromszor is körülkapták a falut és átkutatták a házakat. Kohútová Viktória ötvenéves, akkor huszonegy volt. — Szörnyű volt — mondja, s felsóhajt. — Mindent feldúltak. Szétszórták az ágyakat, kiforgatták a szekrényeket, letépték a függönyöket, végigszurkálták a szénát a padláson, lenéztek a pincébe, be a kamrába, a kéménybe ... Még most is szívdobogást kapok, ha rágondolok. Szerencsére soha semmit nem találtak. A partizánok által hátrahagyott szennyest elégettük vagy a trágyába ástuk... Késő ősz volt, hideg eső verte az ablakot. Alkonyattájt bevánszorgott hozzám Sevőík Ján partizán. Megsebesült a vállán. Éhezett, fázott. A sebét kitisztítottam, bekötöztem, száraz, meleg ruhát adtunk rá, élelemmel láttuk el. Alig virradt, megleptek a németek. Alig bírt elmenekülni. Szembeszállhatott volna velük, volt fegyvere, gránátja, de jól tudta, hogy az a falu pusztulását jelentené ... A háború után sokáig leveleztünk vele ... A németék majdnem biztosan tudták, hogy a falp lakossága segíti és támogatja a partizánokat, de semmi bizonyíték nem volt a kezükben. Egyetlen partizánt nem fogtak el, egyetlen puskalövés nem hangzott el a faluban. Filipovö öozena most még mosolyog, de a következő pillanatban már sírt December elején mégis megtörtént a baj. Ugyanis az egyik partizáncsoport vezetője sebesülten feküdt és egy ismeretlen medikus kezelte. Senki nem tudta kicsoda, honnan jött. Több mint valószínű zsidó volt. Százhúsz tagú, erős német egység jött a faluba, hogy likvidálja a partizánokat és a cinkosaikat. És akkor az ismeretlen medikus elindult a hegyekből a falu felé. Leplezetlenül, nyílt terepen jött, mint a végzet, mint az eszehagyott. Tűzharcot kezdett a németekkel, ötöt megsebesített, amikor géppisztolya felmondta a szolgálatot, A németek elfogták és vallatni kezdték. Sokáig hallgatott, de a rettenetes kínzások alatt megtört és elárulta, hogy a falu lakói segítik és támogatják a partizánokat. Azt is kivallotta, hogy Danielis jegyző hamis igazolványokat állít ki a partizánoknak, amivel szabadon mozoghatnak, s hogy Radena Ondrej fontos szerepet játszik az ellenállásban. Aztán a medikust örökre elhallgattatták. Rettenetes három óra A németek erősítést kértek, ami másnap reggel, azaz december hatodikén meg is érkezett. Reggel nyolc órakor kiadták a parancsot, hogy minden 14 és 65 év közötti férfi sorakozzon fel a falu közepén. Felsorakoztak. Lehettek vagy háromszázan. Havas eső esett, metsző szél fújt. Hanuska Ferdinand így emlékezik arra a három órára: ; — Tudtunkra adták, hogy a német főparancsnokság által kiadott parancs értelmében minden harmadik embert kivégeznek. Álltunk egymás mellett topogva, egyre nagyobb elszánással — bár féltettük a gyerekeinket, asszonyainkat —, nem adjuk olcsón a bőrünket!... A falu régi vezetői — nekik nem kellett felsorakozniok — tárgyalni kezdtek a németekkel. Eredményként már „csak“ tizedelésről volt szó. Elmúlt egy óra, két óra. Pattanásig feszültek az idegeink. Asszonyaink és gyerekeink az ablaküvegre tapadva, rémült szemmel lesték a fejleményeket, miközben a tárgyalás tovább folyt... S elmúlt a harmadik óra is. A havas eső egyre kíméletlenebbül csapkodott, körös-körül zúgtak a fenyvesek ... a tárgyalás hirtelen befejeződött: a németek elálltak a tömegmészárlástól. A falu vezetői kötelező nyilatkozatot írtak alá, miszerint ötszáz méteres körzetben egyetlen német katonának sem esik bántódása. Ellenkező esetben felperzselik a falut és a lakosságot mind egy szálig kiirtják. Dróttal bevarrt száj A németek Danielis Karol jegyzőt elvitték és valahol Sered környékén koncentrációs táborba lökték, majd Németországba szállították, ahonnan a háború után testileg és lelkileg megnyomorítva, de élve hazakerült. Rosszabul járt Radena Ondrej, akit derék, becsületes és harcos kommunistaként tartott számon az egész környék, öt is elfogták, benne azonban sokkal nagyobb „halat“ szimatoltak a németek, mint a jegyzőben, s a vallomásától sokkal többet reméltek. Éilinára hurcolták, ahol „kezelésbe“ vették a vallató csoport kíméletlen pribékjei. Radena Ondrejt azonban kemény fából faragták. Bár cafatokban lógott a ruhája, húsa. el-Piei Jozef, aki női ruhába öltözve menekült ki a faluból torzult az arca, fülén, orrán, száján folyt a vére, egyetlen áruló szót sem tudtak kicsikarni belőle. Végül a tehetetlen és dühödt pribékek dróttal bevarrták a száját. S a harcos kommunista december nyolcadikán belehalt az embertelen kínzásokba ... Itt jut eszembe — s mennyire igaz — Hemingway életfilozófiájának csodálatos summázása: Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni sohasem! Jelzőtüzek és remények A falut koszorúzó hegyek tisztásain egyre gyakrabban villantak fel éjszakánként a jelzőtüzek. A sejtel-Podúsef Stefan volt partizóncsoport-vezető, s ketten a Németországba hurcoltak közül: Brundzo Ondrej és Bocik Ondrej
