A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-06 / 27. szám
A vát egyik újjáépitett tornya nyodott, amikot Galgócot megkerülve Nyitra alá kerültek. — Félúton vagyunk! A Zobor alatt töltjük az éjszakát. Kint az erdőben vacsorázunk, majd lepihenünk — mondotta vitézeinek a király. — Sem időm, sem kedvem nincsen most ahhoz, hogy a nyitrai püspökkel föfösleges szócsatázással töltsem az éjszakát .,. HIDEG, KÖDÖS ÉJSZAKA vette körül a lovasokat. Mindent szürke köd borított. A környező dombokat elnyelte a köd, vigasztalan szürke síkság nyújtózott előttük a végtelenbe. Az ólmos égről szinte a földig lógtak a felhők, időnként csak egy bagoly ,kuvikolása hasított a köddel párnázott csendbe. Tüzet raktak. A nyirkos rőzse füstölt, majd lángra lobbant. A tűz körül ülve pihentek, aludtak a lovasok. Már hajnalodott, amikor az őr lépteket hallott. — Valaki erre jár! Ébredj! — rázta meg az őrséggel megbízott lovas egyik társa vállát, — Ki járna itt, most éjnek éjszakáján? Biztosan egy eltévedt őzbak vagy vaddisznó csatangol errefelé — válaszolta az álmából felriasztott katona, de ő csodálkozott a legjobban, amikor egy ismeretlen halina ködmönbe öltözött deli legény állt előttük. Tisztességtudóan köszöntötte a vitézeket, majd megkérdezte: — Leülhetek kicsit melegedni? Senki sem válaszolt. A lovasok tovább szundikáltak, rá sem hederítettek a vándorra. A váratlan jövevény egy ideig mozdulatlanul állt, a kialvó tüzet nézte. Levetette halinaködmönét, a földre tette. Fokosával megkaparta a parazsat, két fahasábot tett rá, s leült a ködmönére. — Merről jösz? — kérdezte a legénytől Mátyás király. — A Zólyom körüli erdőkből. Számadó juhász voltam. A betyárok megtámadtak, elhajtották a nyájat, a gazdám meg kiadta az utamat. Mi mást tehettem, világgá megyek — szólt szomorúan a legény. — Mi a neved? — Apámat és engem is Juhász Péternek neveznek. — Merre járnak a betyárok, hová hajtották a nyájat? — Ügy láttam, Zólyom felé. Minden kedden vásár van a zólyomi főtéren, biztosan ott adják majd el. Ha pénzem volna, visszavásárolnám a juhokat, de egy lyukas garasom sincsen ... — Megismered a juhaidat? — kérdezte Mátyás király. — Valamennyit, egytől egyig! Hiszen én neveltem, fejtem őket. — Ha a betyároknak annyi merszük van, hogy felhajtják a vásárra a juhaidat, akkor visszaszerezzük. Erre a szavamat adom. És arra is, hogy a gazokkal leszámolunk! A NAP VÖRÖS KORONGJA már feltűnt a selmeci hegyek mögött, amikor útra keltek. Mátyásnak megtetszett a nyílt eszű, őszinte juhászlegény. Lovat adott neki. — Ha visszaszerezzük a nyájat, beállsz a király seregébe? — kérdezte tőle Mátyás. — Szívesen, de mit kezdenének ott velem? A fegyverforgatáshoz nem értek. De annál jobban tudok a fokossal bánni, ötven lépésnyiről is pontosan célba találok. Futtában még a farkast is leterítem. Az én juhaimban sohasem tettek kárt az ordasok! — De a betyárok igen! Miért nem verekedtél meg velük? — űk öten, én meg egyedül voltam. Hiábavaló küzdelem lett volna ... Inkább arra ügyeltem, hogy megjegyezzem az arcukat! — És felismernéd őket? — Ügy, mint a juhaimat. Akinek az arcát az emlékezetembe véstem, sohasem felejtem el! A reggellel szép napsütéses idő köszöntötte a tájat. A lovascsapat egész nap úton volt. Csak délben pihentek. Messzire elkerülték Aranyosmarótot, Üjbányát, majd a Garam mentén, a selmeci hegyek tövében folytatták útjukat. Már késő estére járt, amikor a dobra nivai erdőhöz értek. — Dobranyivának is városjoga van — mondotta a király. — Mi ketten — mutatott a juhászra — bemegyünk a községbe. Kissé ott is körülnézünk. De mielőtt útra kelünk, katonaruhába byjsz! tgy nem ismernek föl! A DOBRANYIVAI vendégfogadóban javában mulattak, szórakoztak a kupecek, amikor Mátyás és a Juhász megérkeztek. A lovakat bevezették az istállóba. Mátyás egy csillogó aranyat nyomott a lovakkal törődő szolga markába, meghagyva, hogy a lovakat lássa el, és addig míg vissza nem jönnek, jobban vigyázzon rájuk, mint a szeme világára. — Ha a lovaknak baja történne, téged is meg engem is kerékbe törnek — mondotta erélyesen Mátyás, majd betért a vendégfogadóba. A kocsma egyik üres sarokasztalához ültek, hogy szemmel tarthassák a mulatozókat. A kocsmáros egy meszely szilvapálinkát tett az asztalukra, majd hebegve kérdezte, hogy mivel szolgálhat a vitéz uraknak. Mátyás letett két aranyat a sárgára súrolt tölgyfaasztalra: — Éhesek, szomjasak vagyünk. Enni, inni akarunk! A kocsmáros szeme tágra nyílt, amikor megpillantotta a két aranypénzt. — Az egyik aranyért enni, a másikért meg inni hozzál! — toldotta meg a rendelést a király. A kocsmáros felesége segítségével pillanatok alatt roskadásig rakta az asztalt étellel, itallal, odaintette a lantost is, hogy vacsora közben muzsikával szórakoztassa a vitéz urakat. Juhász Péter egyre idegesebb lett. Alig csúszott le a falat a torkán. Ezt Mátyás azonnal észrevette. Töltött az erős szilvapálinkából a cinkupákba. — Az a két hangoskodó kupec ott — mutatott a túlsó oldalon mulatókra Péter — a betyárokkal volt. Juhaim biztosan itt vannak, az itteni vásárra hajtják fel. — Csak nyugalom. Ha a juhaid itt vannak, akkor majd maguk a kupecek viszik vissza az erdőbe — nyugtatta Pétert a király. A kocsmáros az asztalukhoz jött. Üjabb üveget hozott. — Ebből a borból csak a legjobb vendégeim kapnak. Ilyen bort még a király sem iszik! — büszkélkedett a kocsmáros, majd megkérdezte: — Mi járatban vannak mifelénk a vitéz urak? — A holnapi vásárra jöttünk. Marhát és birkát vásárolunk. Azonnal, arannyal fizetünk. De csak attól veszünk, aki olcsón adja — válaszolta Mátyás —, és aki gazdag áldomást fizet...! A kocsmáros sokat ígérő mosolylyal nyugtázta bőkezű vendége szavait. Odament a mulatozó kupecekhez. Valamit súgott az egyik fülébe, majd intett Mátyásnak. — Százhúsz birkám van — mondta a kupec. — Kell a pénz, olcsón adom, hatvan arany az ára. — Ha szép, egészséges birkák, ötvenet adok, és ráadásul te fizeted az áldomást — válaszolta Mátyás. A kupec alkudozott, de végül okosabbnak látta, ha a birkákat az éj leple alatt adja el, mint hogy felhajtsa őket a vásárra. Mátyás és Péter alaposan szemügyre vették a birkákat. Amikor meggyőződtek róla, hogy Péter nyája, megkötötték a vásárt. — Azonnal le is szállíthatjuk — javasolta a kupec. — Rendben van. Előlegként 25 aranyat itt fizetek ki, a másik részt meg a táborban kapod meg — mondotta Mátyás. Mindkét kupec ráállt a vásárra, és a szekerek megindultak a Dobranyiva közelében levő erdőbe. Mátyás magához intette Pétert. — Te menj előre. Keltsd fel a fizetőmestert, készítse ki a huszonöt aranyat — mondta jó hangosan, majd alig hallhatóan folytatta: — A kapitánynak add át az üzenetemet, hogy amint az erdő szélére érünk, a lovasokkal kerítse be a karavánt, s fogja le a kupeceket meg a kocsisokat. így is történt... A betyárok meglepetésükben szóhoz sem tudtak jutni, s mire a ködmönjük alá rejtett fegyverüket előszedték volna, több oldalról is felhangzott: — Kezeket fel! A betyárok óbégattak, jajgattak, tagadták, hogy valami közük is volna a rablókhoz. De amikor halinaködmönében, kezében fokosával megpillantották Juhász Pétert, elhallgattak. A juhokat a lovascsapat visszahajtotta a szállásra. — A hat ló és a három szekér kárpótlásul a tiéd! — mondotta búcsúzáskor Péternek a király. — Használd egészséggel! Az öt betyárt megkötözve, a lovak között gyalogosan vezették be Zólyomba. A főtéren már javában folyt a vásár, mire odaértek. Mátyás király a foglyokat tömlöcbe záratta, másnap pedig bíróság elé állíttatta őket. A bíró Juhász Pétert megidézte tanúnak. Péter meglepetésében szóhoz sem jutott, amikor a bírótól megtudta, hogy ellopott juhait maga Mátyás király szerezte vissza. Mátyás király közben Giskrával, a husziták vezérével tárgyalt. Huszonötezer aranyért visszaváltotta tőle a kezében tartott várakat, a cseh zsoldos vezért magyar főnemesi rangra emelte, s végül Lippa és Sólymos várakkal ajándékozta meg. Giskra ezentúl hűséges maradt Mátyáshoz és részt vett hadjárataiban. A zólyomi várat Mátyás nagy költséggel rendbehozatta, s mindig szívesen látogatott oda. És a monda szerint minden látogatásakor az erdő mélyén felkereste Juhász Pétert, aki friss juhsajttal és zsendicével kínálta vendégét. A vár első emeleti helyiségeiben múzeumot létesítettek
