A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-10 / 32. szám

gondosan ügyeltek a mai velenceiek ősei? A történelmi városközpont közvetlen közelében, mindenekelőtt a kikötő környékén óriási ipartelepek épültek, a katasztrófáért elsősorban ezek felelősek. A talajvíz egyensúlyát azzal bontják meg, hogy ipari célokra naponta mintegy negyvenezer köbméter vizet használnak fel, azonkívül kereken harmincezer artézi kút van üzemben. A talajvíz nagyarányú kiszivattyúzása következtében sülylyed a talajvíz-szint, üregek keletkeznek a talajban, s nyilván ez az oka a talajsüllyedésnek. A rendszeres téli árvizeket a néhány évvel ezelőtt megépített ún. olajcsatorna okozza, a hatalmas tartólyhajók számára a nyílt tengerről a kikötőbe vezető hajózási csatorna, amelyen keresztül a tenger vize sokkal könnyebben be tud hatolni a lagúnába és a csatornákba és elárasztja a várost. S amit nem pusztít el a víz, azt segítenek elpusztítani az ipari üzemek által a légkörbe kibocsátott gázok és pernye.

Minél tovább fognak késlekedni az emberi kultúra e csodálatos kincsének megmentésével, annál nagyobbak lesznek a károk és költségesebbek a restaurálási munkálatok. Olaszországban ugyan sokat beszélnek és írnak Velence megmentéséért, de a közelmúltig nem sokat tettek ennek érdekében. Az idén aztán a parlament megszavazott egy nagyobb összeget. Az Egyesült Nemzetek kulturális szervezete, az UNESCO is foglalkozott a katasztrofális helyzettel és úgy döntött, hogy 250 milliárd líra kölcsönt nyújt Velence megmentésére. Még az idén hozzákezdenek egy zsiliprendszer építéséhez, amely védené a lagúnát a dagálytól és csökkentené az árvízveszélyt. Ez azonban nem elég. Sürgősen meg kellene erősíteni a gátakat s a veszélyeztetett házak alapját és rákényszeríteni az ipari üzemeket, hogy szennyvíztisztító telepeket építsenek és ne szennyezzék a levegőt káros exhalátumokkal. Minden elpocsékolt perc újabb károkkal jár, s a világnak nem lenne szabad megengednie, hogy tovább pusztuljon a lagúnák városa. Az egész emberiségnek, de elsősorban az olasz kormánynak és az olasz népnek érdeke és kötelessége mindent elkövetni, hogy Velence fennmaradjon a jövő nemzedékek számára is. — ta—

MURRAY LEINSTER;

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

Tommy Dort bement a kapitány szobájába az utolsó két sztereofelvétellel, és jelentette:

— Végeztem, uram. Ez a képpár az utolsó, amit még készíthettem,

Átnyújtotta a képeket, és szakmai érdeklődéssel pillantott a videolemezekre, amelyeken az egész kinti űr látható volt. Beárnyékolt, sötétvörös lámpák világították meg a vezérlőasztalt és a műszereket, amelyek segítségével a Llanvabon űrhajó szolgálatos kormányosa navigált. A műszerek előtt forgatható, párnázott karosszék. Az előtt meg fura kis készülék — szögtükörnéző: a huszadik századbeli autósok visszapillantó tükrének kései leszármazottja —, amelyen egyszerre lehetett látni valamennyi videolemezt, anélkül, hogy az ember a fejét elfordította volna. És körös-körül a hatalmas lemezek, amelyek sokkal jobban megfeleltek a közvetlen űrkilátás céljára.

Valami irdatlan-irdatlan nagy köd volt előttük. Derengő köd. Látszólag mozdulatlan. Hoszszú ideig tartott, amíg a videolemezen egyáltalán érzékelni lehetett, hogy közelednek hozzá, jóllehet az űrhajó sebességdiktátora hihetetlen sebességet jelzett. A köd a hat fényév hosszú, három és fél fényév vastag Rák-köd volt, amelynek nyúlványai, földi teleszkópon nézve, némileg emlékeztettek annak a jószágnak a tagjaira, amelyről a nevét kapta. Gázfelhő volt, végtelenül ritka, másfélszer akkora kiterjedésű, mint a Nap és legközelebbi szomszéd napja közti távolság. A mélyén két csillag izzott, ikercsillag: az egyik ismerős sárga, mint a Föld napja, a másik gonosz fehér.

Tommy Dort elgondolkodva kérdezte:

— Árok felé tartunk, uram?

A kapitány megnézte Tommy két utolsó felvételét. Aztán visszazökkent aggályos töprengésébe az útirányukba eső videolemezek előtt. A Llanvabon teljes erővel fékezett. Már alig fél fényévnyire járt a ködtől. Tommy feladata az űrhajó útirányának meghatározása volt, de e munkával már végzett.

Míg a kutatóhajó a ködben tartózkodik, Tommy Dort csak a napot fogja lopni. De amit eddig végzett, az több mint hasznos.

Egészen egyedülálló feladatot teljesített — először történt, hogy egyetlen ember, egyazon kamerával, fényképészeti úton teljes egészében megörökítse egy csillagköd négyezer évi mozgását, s még kontrollfelvételeket is készítsen a rendszerből eredő hibák kiderítésére és rögzítésére. Ez már önmagában megérte a Földről tett utat. S ráadásul egy ikercsillag négyezer éves történetét is megörökítette: a csillagállapotból fehér törpévé való visszafejlődés négyezer éves történetét.

Nem mintha Tommy Dort négyezer éves lett volna. Valójában a húszas éveiben járt. De a Rák-köd négyezer fényévnyire volt a Földtől, és a legutóbbi két' felvételt olyan fénnyel készítette, amely a Földet csak az időszámításuk kezdetétől számított hatezerben éri el. Idefelé jövet — mely a fény sebességének hihetetlen többszörösével történt — Tommy Dort megörökítette a köd valamennyi megjelenési formáját, annak fénye alapján, a négyezer éves fénytől az alig hathónaposig.

A Llanvabon egyre mélyebben fúródott az űrbe. A hihetetlen derengés lassan-lassan kezdte betölteni a videolemezeket. Már a fél világmindenséget kioltotta a szemük előtt. Előttük a fényes köd, mögöttük a csillagokkal pötyögetett semmi. De a csillagok háromnegyed része már beleveszett a ködbe. Csak a szélén derengett át tompán egynéhány a legfényesebbek közül, alig néhány. Hátul meg a szabálytalan körvonalú sötét folt. amelyen egyenletes fénnyel ragyogtak a csillagok. A Llanvabon belemerült a ködbe, úgy fúródott bele, mintha a sötétség alagútján hatolna át, amelynek fénylő köd a fala.

És pontosan így is volt. Már a legtávolabbi felvételek föltárták a köd jellegzetes szerkezetét. Nem volt amorf. Volt alakja. S ahogy a Llanvabon kezdte megközelíteni, a szerkezet jelei eevre határozottabban bontakoztak ki. és Tommy Dort azt kérte, hogy a készítendő fényképek érdekében görbe vonalon közelítsék meg. Így hát az űrhajó útvonala a roppant fényképfelvételen kissé váltakozó szögű volt, s Tommynak módjában állt kettős sztereofelvételeket készíteni, amelyek a ködöt három dimenzióban ábrázolták. Kiderült, hogy felülete bonyolult kitüremkedéseket és mélyedéseket múlat; helyenként olyan, mint az emberi agy tekervényei. Az űrhajó most épp egy ilyen mélyedésbe hatolt be, amelyet a tengerfenék szakadékainak analógiájára, „ároknak“ kereszteltek el. A kitérő nagyon hasznosnak ígérkezett.

A kapitány fölengedett. A kapitány feladata manapság, hogy találjon magának töprengenivalót, aztán töprengjen rajta. Llanvabon kapitánya lelkiismeretes kapitány volt. Csak azután dőlt hátra kényelmesen a karosszékben, ha valamely meghatározott műszer kifejezetten nem jelezett semmit.

— Volt rá egy szemerke lehetőség — mondta gondterhelten —, hogy az árok esetleg fénytelen gáz. De nem az. Üres. Akkor tehát amíg az árokban járunk, használhatjuk a túlsebességet.

A köd szélétől a közepén levő ikercsillag másfél fényévnyire esett. Épp ez volt a bökkenő. A köd ugyanis gáz. Igaz, olyan ritka, hogy ahhoz képest még az üstökös farka is szilárd, de egy túlsebességgel — a fénysebesség sokszorosával — haladó űrhajónak még vákuumba sem ajánlatos beleütköznie. Annak abszolút űrre van szüksége, mint amilyen a csillagok köze. Márpedig a Llanvabon nemigen tud megbirkózni akkora kiterjedésű köddel, ha csupán arra a sebességre kénytelen szorítkozni, amit a vákuum tesz lehetővé.

A derengés összezárulni látszott a mind lassabban-lassabban haladó űrhajó tatja mögött. A túlsebesség szűnni kezdett, s ez mindenkiben, aki a túlsebesség terében tartózkodott, hirtelen valami megereszkedett érzést keltett.

Majd egyszerre, szinte nyomban ezután, hajószerte berregni kezdtek a csöngők. Tommy majdmegsüketült, míg a kormányos egy kézmozdulattal el nem hallgattatta a kapitány szobájában vadul berregő vészcsengőt. De hallani lehetett, hogy míg az automata ajtók be nem zárultak, és sorra el nem hallgattatták őket, s a hajón másutt még szólnak.

Tommy Dort a kapitányra meredt. A kapitány keze ökölbe szorult. Állt, és a kormányos válla fölött a vezérlőtáblát leste. Az egyik indikátorra szemmel láthatólag rájött a görcs. A többi is vadul igyekezett följegyezni az észleléseit. Az orr felőli videolemezen a köd diffúz derengése közt fölragyogott egy folt, amint az automatikus kereső arra összpontosított. Abban az irányban volt a tárgy, amely az ütközésriadót kiváltotta. De a tárgylokátor maga... az mintegy nyolcvanezer mérföldnyi távolságban jelzett szilárd tárgyat... egy kicsi szilárd tárgyat. De volt ott még egy tárgy, amelynek a távolsága a végtelen és a zéró közt váltakozott, és nagysága is éppoly bolondul lüktetett, mint a távolsága.

— Közelíst! — vezényelt a kapitány.

A keresőn kitágult a különleges fényes folt, s elfödte a mögötte levő differenciálatlan képet. Fokozódott a nagyítás. De a képen nem látszott semmi. Az égvilágon semmi. A rádiólokátor viszont makacsul azt mutatta, hogy valami irdatlan és láthatatlan tárgy ront eszeveszetten a Llanvabon felé, olyan sebesen, hogy az összeütközés elkerülhetetlen, majd rémülten menekül előle, ugyanolyan sebesen.

A videolemezt tovább nem lehetett nagyítani. S még mindig semmi. A kapitány a fogát csikorgatta. Tommy Dort elgondolkozva megszólalt:

— Egyszer már láttam ilyet, uram, egy menetrendszerű járaton a Föld és a Mars közt, mikor egy másik hajó lokátora befogott minket. Az ő lokátorsugaruk frekvenciája megegyezett a miénkkel, s valahányszor a kettő összetalálkozott, az indikátor mindig valami irdatlan nagy szilárd tárgyat jelzett.

— Pontosan — jelentette ki vadul a kapitány —, pontosan ez történik most is! Mintha lokátorsugárba kerültünk volna. A műszer az idegen lokátorsugarat és a mienk visszaverődését jelzi. De a másik hajó láthatatlan! Ki a fene lehet abban a lokátorral fölszerelt láthatatlan hajóban? Mert hogy ember nem, az biztos.

Megnyomta csuklóján a kommunikátor gombját és belekiabált:

— Harcálláspontok, figyelem! Harcálláspontok,

figyelem! Valamennyi fegyver legénysáít! Harci riadó! ,

Keze kisimult, és megint ökölbe szorult.

Megint a videolemezre bámult, amelyen nem látszott semmi, csak az alaktalan derengés.

— Hogy ember nem? — húzta ki magát Tommy. — Ezt úgy érti, hogy ...

— Hány naprendszer van a galaktikában? — kérdezte ingerülten a kapitány. — Hány bolygó, ahol létezett élet? És hányféle lehet az élet? Ha ez a hajó nem a Földről való — márpedig nem onnét való —, akkor a legénysége sem állhat emberekből. Márpedig ha egy nem emberi eredetű civilizáció elért az űrmélyi kutatóutak szintjére, az nem kicsiség!