A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-03 / 31. szám

NEC MARTE

te a fővárost, Bécset. Kereken huszonnégyen ültek a fehér damaszttal terített, nehéz ezüsttel, kristálypoharakkal megrakott hatalmas tölgyfaasztal mellett. Ezüst karosgyertyatartók szórták a fényt, fehér kesztűs Inasok hordták fel a vacsora egyes fogásait.

A vacsora pompásan sikerült. Az újkrumplival és vajon párolt zöldborsóval körített sültcsirkéhez récsei vörösbort töltöttek a kristálypoharakba, s amikor már az asztalról lekerültek a főételek: a ropogós malacpecsenye, meg a sült kacsa, pókhálós palackokat vettek elő, ötputtonyos tokaji aszúval.

Már a vége felé jártak a gazdag lakomának, amikor megérkezett a nagy izgalommal várt komáromi futár. Csikósgúnyába bújt fiatal vitéz jelent meg az ajtóban. Kalpagját a kezében tartotta. Határozott léptekkel odament az asztalhoz. Szemévei a császárt kereste. Amikor megpillantotta az asztalfőn ülő uralkodót, odalépett hozzá. Katonásan összevágta bokáját, tisztelgett.

— Comes Pálffy, várom a jelentést! — fogadta a futárt a császár. — Mondja el részletesen, kapitány, mi a helyzet Komárom alatt.

— Két héten át feltűnés nélkül, a törökök nyomában voltam. Szolimán pasa seregeinek egy része a Dunán innen a másik meg a Duna túlsó partján közelítette meg Komáromot. A cél: Pozsony és Bécs elfoglalása. A török katonák egymás között nyíltan beszélnek erről, és már előre örülnek a zsákmánynak.

— Himmel Herrgott! — dühöngött a császár, majd Hadek tábornokhoz fordult: — Azonnal tegyen meg minden szükséges intézkedést. Komáromot meg kell védeni, és a tiszturaknak tudomásul kell venniük: Bécs nem Buda, Bécset nem adjuk föl!

A császár felállt, ami azt jelentette, hogy a vacsorát és a társalgást befejezte, magához intette Hadek tábornokot s kíséretében átvonult a szomszédos terembe.

CSIKŰS PÉTER — így nevezték messzi tájon a császári futár társát — ideges, türelmetlen volt. Tüzes paripájának a hátén a legszívesebben mint a szélvihar száguldott volna vissza Komáromba. Szerelmét, a fekete hajú, tüzes szemű Katót féltette.

Az évszázados öreg várfalak némán hallgattak a holdvilágos éjszakában. A vár környékének éjszakai látogatói, a baglyok és a denevérek, mintha megérezték volna a közelgő veszélyt, ezen a csillagos éjszakán nem bújtak elő rejtekhelyükről.

Péternek rettenetes éjszakája volt. Álmában a törökkel verekedett, a lováért harcolt, amit el akart tőle venni egy janicsár.

Végre pirkadt. Pálffy kapitány csak hosszú vitatkozás után egyezett bele, hogy Péter egyedül, azonnal visszainduljon. Megegyeztek, hogy harmadnap, legyen bárhogyan, a Duna és a Vág torkolatánál találkoznak,

Péter szélsebesen vágtatott paripáján Komáromba. Csak félúton állt meg. Az egyik csárdában .evett egy keveset, majd tovább vágtatott. Tüzes paripája teljesen kimerült, amikor Aranyosra ért. Lovát egyik ismerőséhez kötötte be, megetette, megitatta, majd gyalogosan folytatta útját. Már késő éjszaka volt, amikor a város peremére ért.

Megállt és figyelt. Izgatta a szokatlanul nagy csend. Óvatosan megkerülte a várat, majd bement abba a házba, ahol szerelme, Kató lakott.

— Napnyugta előtt itt járt a török. Raboltak és elvitték a lányokat, asszonyokat — mondotta zokogva szerelmének édesanyja. — Istenem,

mi lesz vele ... ? A török rabságban meghasad a szive .,.

— Ne aggódjék! Visszahozom Katót! Addig engem sem lát, míg szavamat be nem váltom — vigasztalta Péter a siránkozó öregasszonyt.

Még az éjszaka leple alatt útra kelt. Hajnalkor már a törökök megszállta területen járt. Fülét, szemét nyitva tartotta, azt akarta mielőbb kiszaglászni, hová hurcolták a törökök a lányokat, asszonyokat.

— Az elhurcolt fehérnépet All Korbudzsi, a török vezér elé vezették, A legszebbeket a Dunán horgonyzó hajóján tartja fogva, az öregebb asszonyokat meg munkára fogták újságolta Péternek az egyik juhász, aki a Duna menti erdőben legeltette nyáját.

Péter azonnal lement a partra. Messziről, hogy észre ne vegyék, kémlelte a török vezér hajóját, melyen keleti szőnyegekkel kárpitozott kúpalakú pompás hadisátor állt. Előtte két ^strázsa vigyázott. Mozdulatlanul álltak, mint a cövek. Bugygyos nadrágú török flintás volt az egyik, a másik meg övvel leszorított piros dolmányt viselő janicsár.

Péter megfigyelte, hogy a hajón a két őrön kívül más nincsen.

Biztosan ott tartják fogva a lányokat, Katit is, tűnődött, s elhatározta, hogy még napnyugta előtt kiszabadítja a foglyokat.

A sűrű bozóttal benőtt, iszapos, süppedő parton lassan haladt fölfelé. Egy facsonkon megpihent.

Ezen a rönkön megbújva közelítem meg a törökök vezérhajóját — határozta el Péter, — A többi majd magától adódik .,.

Odagurította a rönköt a parthoz, benyomta a vízbe s mellette megbújva lassan a hajó felé úszott, Már messziről látta a sátor előtt álló mozdulatlan őröket. Amikor odaért a hajóhoz, ügyesen feltornázta magát a fedélzetére. Hason fekve sokáig várt, figyelt, majd a vezérsátor mögé kúszott. Előhúzta tőrét a csizmaszárból és kis ablakot vágott a sátor oldalán. Odabenn kékszínű, sárga-vörös mintájú szőnyegen hat lány feküdt összekötözve. Arcukat nem látta, hiába kereste köztük szerelmét, Katót, egyiküket sem ismerte föl, Nesztelenül felvágta a sátor oldalát és besurrant.

A lányok ijedten figyelték. Villámgyorsan megszabadította kötelékeiktől a foglyokat és intett nekik, hogy maradjanak csendben. A lányok most már rettegtek az izgalomtól, de olyan csendben maradtak, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani.

Péter odaosont a sátor bejáratához. Egy fustéllyal a pillanat töredéke alatt leütötte előbb a janicsárt, majd a török őrt. Mindkettőt gyorsan bevonszolták a sátorba, öszekötözték őket, s rongyokkal betömték a szájukat.

— Szedjétek le a janicsárról a dolmányt, szükségem lesz rá! — utasította a lányokat Péter, s közben Katót kereste. Szerelme azonban nem volt a foglyok között.

— Katót is a hajóra hozták! Rúgott, harapott, ordítozott. Levitték a hajó gyomrába — mondták a lányok.

— űrt is állítottak mellé?

— Nem tudom, de azt hiszem, nem. Csak ez a két őr volt a hajón.

Péter pillanatok alatt eltűnt a vezérhajó mélyén. Katót összekötözve, száját rongyokkal betömve az egyik félhomályos fülkében találta. Kezéről, lábáról leoldotta a kötelékeket.

— Tudtam, éreztem, hogy eljössz és kiszabadítasz! — mondta sírástól elcsukló hangon a lány.

— Most ne pityeregj! Gyere gyorsan! A lányok már várnak ránk. De mielőtt elmegyünk, körülnézünk itt egy kicsit, felgyújtjuk a hajót.

Péter fát, deszkát hordott össze, közben Kató tüzet csiholt. Korbudzsi vezérhajója gyorsan tüzet fogott. A tűz terjedt, sietniük kellett. Mielőtt azonban elhagyták a hajót, Péter magára öltötte a janicsár dolmányát, a lányok kezét török szokás szerint összekötözte és lehajtotta őket a hajóról. Mindez feltűnés nélkül történt, senki, még a közelben pihenő harcosok sem láttak olyat, ami felkeltette volna figyelmüket.

A Duna mentén, a sűrű bozótban megbújva haladtak Komárom felé, Fél óra sem telt el, amikor az ég felé szálló füstoszlop jelezte, hogy lángokban áll a török vezér hajója.

SZOLIMÁN PASA még aznap megtudta, hogy Ali Korbudzsi fogságából megszöktek a lányok, akikkel estére a vezérkar orgiát tervezett. Szolimán mérges volt, Korbudzsi dühöngött. Verte, korbácsolta katonáit, mindenkit felelőssé tett a lányok szökéséért, hajója elégéséért, ahol a portyázásokon összerabolt kincseket tartotta.

Bosszút, kegyetlen bosszút forralt.

— Azonnal rendelj el riadót! — parancsolta szárnysegédének. — Még ma megtámadjuk Komáromot! A lányokat saját kezemmel töröm kerékbe a főtéren!

Egy óra sem telt el, s a török haderő megindult Komárom felé, Már estére járt, amikor megérkeztek. A

vár védői azt hitték, hogy Szolimán serege majd csak pirkadatkor támad. Ali Korbudzsi, a hadvezér, azonban másképpen döntött. Már este megkezdte a vár ostromát.

CSIKÓS PÉTER is a védők között harcolt, A vár egyik tornyából leste, figyelte, mikor és hol tűnik föl a török hadvezér vérpiros zászlaja, melyre ezüst félhold és görbe kard volt hímezve. Már pirkadt, amikor észrevette, hogy a janicsár hadvezér a várral szemben vagy ezer méterre ütötte föl a sátrát. Észrevétlenül kiosont a várból, magára vette ismét a janicsárdolmányt, lovat szerzett, kardot pedig útközben a földről kapott fel egyet.

óvatosan indult támadásra. Ali Korbudzslval akart végezni, aki vezéri sátra előtt állt, és dühösen osztogatta parancsait. Péter lóháton oda lovagolt mellé. Amikor közelébe ért, kardjával váratlanul a török vezér fejére sújtott. Az azonban az utolsó pillanatban félreugrott, a kard éle mélyen a vállába vágott. Ali Korbudzsi fájdalmában felordított s a földre zuhant. Péter szélsebesen elszáguldott. A janicsárok üldözőbe vették, de a hős csikósnak már olyan előnye volt, hogy nem tudták behozni.

A török vezér sebe súlyos volt, de nem életveszélyes.

— Komáromot elfoglalom! Bosszút állok! — ismételgette lázálmában.

Kardot azonban már nem tudott soha sem ragadni, mert jobb keze megbénult. Szolimán pasa kitüntette, és visszaküldte Törökországba.

— Szegényen jöttem és szegényen, bénán kerülök haza. Egész vagyonomat elnyelte a tűz, a Duna — panaszolta barátjainak az öreg harcos. De ha tudnám, ki tette ezt velem, bal kézzel is megfojtanám!

ALI KORBUDZSI felbecsülhetetlen értékű kincseit már sokan keresték. Lehet, hogy elsodorta az ár, lehet, hogy betemette a Duna homokja, de az is lehet, hogy Csikós Péter szerezte meg, mert a rege szerint Katival, nagy szerelmével boldogan és nagy gazdagságban élt sokáig ...

Komárom török ostroma 1594-ben (egykorú metszet/

A vár és a város (egykorú metszet)