A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-26 / 4. szám
LOV1CREK BÉLA •i éves a és ez a marxista-leninista ideológián, a művészet társadalmi küldetésének osztály-alapon való értelmezésén alapszik, kapcsolatban van a saját nemzeti kultúra haladó hagyományainak ápolásával, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzeteinek kultúrértékei, valamint a szocialista tábor nemzeteinek és a burzsoá országok haladó művészi megnyilvánulásainak internacionalista cseréjével''. Mindezt szükségesnek tartottam elmondani, de az évforduló alkalmából egyebekről is szeretnék szólni. Ha fejtegetéseimből itt-ott bíráló hang is kihallik — nem az ünneprontó hangja —, hanem közös ügyünkért, mindannyiunkért szólok. Fejtegetéseimnek a „találkozásaim a színházzal" alcímet is adhatnám. Nemzetiségi életünkben az ötvenes évek elejét a nagy nekibuzdulások korának is nevezhetném. Volt már magyar nyelvű sajtónk, tömegével nyíltak meg a magyar oktatási nyelvű iskolák, egymás után alakultak meg énekkarok, népművészeti együttesek, színjátszó csoportok, és lett már hivatásos magyar színházunk is. A párt által meghirdetett kultúrforradalom soha nem látott izzással gyűrűzött szét az egész országban, hullámai a legeldugottabb falvakba is becsaptak. A magyar nemzetiségű értelmiség túlnyomó többségét a munkáskáderekből toborzódott tanítóság alkotta, nekik kellett vállalniok a kultúrforradalomból adódó feladatok teljesítését, rájuk nehezedett minden teher. Énekkarvezetö kell? Majd a tanító. Színdarabot kell rendezni? Arra való a tanító. Igen. a tanító. Csakhogy vezényelni, táncot, színdarabot betanítani kellő tudás és tapasztalat nélkül nagyon nehéz volt azoknak, akik nemrégen még különböző üzemekben vagy a mezőkön dolgoztak. Többségük mégis vállalta az emberfeletti munkát. Vállalta népe, fajtája, a kialakuló űj rend nevében és érdekében, csinálta, végezte a dolgát hittel, emberséggel, rettentő akarattal és határtalan lelkesedéssel. Tanult és dolgozott, hogy bizonyítson, hogy megnyerje az emberek bizalmát. Minden alkalmat megragadott arra, hogy magát fejlesztve helytálljon a nagy próbatételen és sikeresen túljusson a tűzkeresztségen. És akkor, a legnehezebb időszakban jött a színház nagy hatása, óriási segítsége. Bizonyításul hadd emlékezzem. Kis faluban tanítottam. Tél derekán felkerestek a fiatalok. Körülfogtak, mint az apjukat. Színdarabot szeretnének játszani, mondták csillogó szemmel, bizalommal, lelkesen. Igen, hogyne, lehet róla szó, örültem a kezdeményezésüknek és a bizalmuknak, de mit, mit játsszunk? A csikóst! Jó, legyen. Megszereztem a szövegkönyvet, talán ötvenszer is elolvastam, miközben egyre nehezebbnek találtam a megrendezését. Féltem tőle, de visszakozni nem lehetett. És akkor megtudtam, hogy a MATESZ Léván éppen a mi általunk választott darabot adja elő. Nyomban megszerveztem a közös színházlátogatást. Vagy negyven fiatal és szülő jelentkezett, kis híján a fél falu. Hideg volt, hordta a szél a havat, de mi fel sem vettük a négykilométeres utat az állomásig, amit gyalogszerrel tettünk meg, éjféltájban hazafelé úgyszintén. Templomi áhítattal néztük az előadást, szinte felittunk minden szót és mozdulatot. Megrendítően szép volt első találkozásom a színházunkkal. Nem szégyellem bevallani: könynyeztem a meghatottságtól és az örömtől. Mondanom sem kell, hogy az előadás láttán és annak hatására a mi előadásunk is nagyszerűen sikerült. Hogy lemásoltuk, s hogy az országban sok öntevékeny színjátszó csoport szintén lemásolta a hivatásos színház előadásait? Hát aztán! De tanultunk, igényes és színvonalas előadásra törekedtünk! A későbbi évek folyamán is bizalommal fordulhattunk a színházhoz segítségért. Minden tőlük telhetőt megadtak a közös ügy érdekében. Ezt az önzetlen segítséget igen nagyra kell értékelnünk. Segítségük nélkül szegényesebb és színtelenebb maradt volna az öntevékeny magyar színjátszás. írásom elején jeleztem, hogy különös művészet a színház művészete, mert a legtünékenyebb, hogy az alkotás pillanatában máris elillan, de mégis a legközvetlenebbül nyúl bele A tizenötödik évforduló bemutatója Shakespeare: Rómeó és Júlia c. tragédiája volt (Gálán Géza és Ropog József a párbaj-jelenetben) A huszadik évfordulót Madách: Az h’jnber tragédiája c. drámájának bemutatásával ünnepli meg a színház. Az elmúlt évadban Felkai: Madách c. drámájának előadásával a színház már áldozott a nagy magyar költő emlékének (Fazekas Imre, Bugar Béla, Dráfi Mátyás és Ferenczy Anna) 1ATESZ az ember életébe. Igaz, elillan, de előbb átzúg az emberen, felgyújtja és megperzseli egy egész életre. Ki ne emlékezne a színházlátogatók közül egy-egy forró színházi est varázsos hangulatára, egy-egy kitűnő színészi alakításra. Mindannyian emlékezünk. Én például sosem felejtem el a Tanítónő című darab bemutató előadását. Nemcsak azért maradt számomra felejthetetlen, mert csodálatosan szép és színvonalas előadás volt, másért is. Akkoriban a színház vezetősége még megtette, hogy néhány napra a színházba terelte az ország minden ígéretes „rendezőjét" és „kezdő drámaíróját", akik a színház falai közt — a műhelyben — értékes előadásokat hallgathattak meg, nap mint nap végignézhették Lendvai Ferenc magyarországi vendégrendező munkálkodását, hogyan dolgozik, mikém állítja színpadra a jelzett darabot. Abból aztán tanulhatott kezdő drámaíró és rendező egyaránt! Szép, jó és igen hasznos kezdeményezés volt. Volt. Aztán elmaradt. Hogy miért? Ki tudja. S hogy sor kerül-e hasonló kezdeményezés megvalósítására? Ki tudja. Apropó: színház és drámairodalom. Szerintem a MATESZ elsődleges feladata lenne a csehszlovákiai magyar drámairodalom felkarolása, fellendítése és hatékonyabb fejlesztése. Kérdem én: a színház vezetősége az elmúlt húsz év alatt megtett mindent, hogy a csehszlovákiai mágyar drámairodalom a kívánt szintre jusson? Távolról sem, s ha a jövőben sem tesz meg mindent, talán megbocsáthatatlan bűnt követ el. Okvetlenül szólni kell a színház és a közönség kapcsolatáról, pontosabban a színház látogatottságáról. Köztudott, hogy az utóbbi években csökkent az érdeklődés az előadások iránt és megcsappant a nézők száma is. Láttam én már olyan vidéki előadást is, sajnos, hogy csak néhányan lézengtek a hatalmas nézőtéren. Miért? Talán bizony alacsonyabb lett az előadások színvonala? Vagy nem megfelelő a színház műsorpolitikája? Vajon miben gyökerezhet a közönség érdektelensége? Hiszen az emberek ingyenjegyet kapnak a szövetkezet vagy az üzem vezetőségétől, értük megy a színház autóbusza, előadás után hazaszállítja őket... és mégis csökken a látogatottság. Ráadásul a színház a miénk, anyanyelvűnkön és hozzánk szól, értünk van! Hol, miben van a hiba? Fontos és égető kérdések ezek, melyekre mielőbb meg kell keresnünk és találnunk a választ, hogy változtathassunk a helyzeten és hogy továbbléphessünk! Jelenet Lovicsek Béla: A csillagszemű asszony c. színmüvéből (Ferenczy Anna és Bugár Béla) Szentigaz, hogy nevelni kell a színházlátogató közönséget, de nyomban felvetődik a kérdés: hol és hogyan? Szerintem már az iskolában kell elkezdeni, Minden körzeti iskolában lehetne szervezni egy-egy színjátszó csoportot és felújítani az annyira bevált és hagyományos iskolai színjátszást. Maguk a szülők is közelebb kerülnének a színházhoz, nem beszélve a tanulóifjúságról, akik közül sokan részeseivé válnának a színjátszás szépségeinek, örömeinek. A MATESZ is rendszeresen műsorra tűzhetne ifjúsági darabot. A tájelőadások alkalmával aztán a délutáni órákban a tanulóifjúság színvonalas előadást láthatna. Megragadná a színpad csodálatos varázsa, s az iskola padjaiból kikerülve sem maradna hűtlen a színházhoz. Egyébként ez nemcsak a mi problémánk. A színházi szakemberek világszerte keresik, kutatják a módját, miként lehetne közelebb hozni egymáshoz a színházat és a közönséget, az ifjúságot. A teljességre való törekvés nélkül megpróbáltam elmondani egyet s mást színházunk múltjáról, jelenéről, jövőjéről. Felvázoltam nemes, áldozatos és eredményes munkáját. Rámutattam néhány hiányosságra is. Nem haragból tettem, hanem féltésből és szeretetből, mert ez a színház az enyém is, a miénk, és számunkra nem lehet közömbös a fejlődése és a jövője.
