A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-06-29 / 26. szám

Peru, az Andok legmagasab­ban fekvő országa, az inkák egykori birodalmának szíve, az egyenlítőtől délre, a Csen­des-óceán partvidékétől ke­letre terül el, s Ecuadorral, Kolumbiával, Brazíliával, Bolíviával és Chilével határos. Peru történetének kezdete azokba a legendás időkbe nyúlik vissza, a­­melyeknek részleteire — írásos do­kumentumok híján — csak a régé­szeti kutatások derítettek némi fényt. Amikor 30 vagy 20 ezer évvel ez­előtt feltehetően Ázsiából beköltöz­tek Amerikába a kontinens őslakói, szétszóródtak az egész földrészen. El­jutottak a mai Peru területére is. Adatok erről nem állnak rendelke­zésre. De az andesi civilizáció nyo­mai az i. e. 3—2. évezredbe nyúlnak vissza. Ismerjük a Nasca-kultúra múzeu­mokba gyűjtött emlékeit, főképp a gyönyörű agyagedéhyeket gyümöl­csök és állatok realisztikus motívu­maival, de már az emberi arc ábrá­zolásának első nyomaival is. Ezzel egy időben virágzott a Titicaca-tó környékén a Tiahuanaco-kultúra (fennmaradt a híres Nap-kapu). Északon a 10. század körül alakult ki a Mochica- és a Tantamayo-kul­­túra; utánuk jelenik meg az északi partvidéken a Chimu-kultúra — az utolsó, mielőtt az inkák meghódítot­ták az országot, és az első. amellyel még a spanyolok találkoztak. Ügy tűnik, hogy a 11. század ele­jén a Cuzco völgyében már nemcsak további civilizáció kezd kialakulni, hanem egy erős, szervezett és civi­lizált állam, amely lassan, de bizto­san meghódítja a mai Ecuador fővá­rosától, Quitótól Santiago de Chiléig, keletre pedig az Amazonasig húzódó hatalmas területet s az itt élő összes népeket. A hódítók a kecsua nyelvet beszélő indiánok, akik uralkodójukat Sapa Incának nevezik. Nyelvüket rákényszerítik a leigázott népekre, ugyanígy államszervezetüket is. A hatalmas inka birodalom a 15. szá­zadban és a 16. század első harma­dában éli fénykorát. A különböző civilizációk története eltérő és mégis Az inkák hasonló. Mint ahogy Róma első ki­rályának s a birodalom utolsó csá­szárának ugyanaz volt a neve, az el­ső ás az utolsó Sapa Incét is Manco Capacnak hívták. 1530-ban Tumbez közelében partra szállt Francisco Pizarro mintegy száz gyalogossal és hatvan lovassal. Pi­­zarrónak sohasem lett volna ilyen nevetségesen csekély számú katoná­val reménye a sikerre és győzelemre a százezres indián hadsereggel szem­ben, bár lőfegyverekkel és lovakkal rendelkezett. De amikor ott állt szemben Cajamarcánál Atahualpa uralkodóval és papot küldött hozzá, hogy az új hitet hirdesse az inkák­nak s meggyőzze őket az egyedül üdvözítő katolikus vallás igazáról, Atahualpa ebből mit sem értett, fel­dühödött, elutasította a bibliát s a spanyol katonák ezért elfogták. Ké­sőbb állítólag Pizarro megígérte az inkáknak, hogy ha a palota egyik termét telihordják arannyal, elenge­di az uralkodójukat. Az inkák kezd­ték összehordani a kincseket, Pizar­ro azonban Atahualpát 1533. augusz­tus 29-én kivégeztette. így aztán már semmi akadálya sem volt, hogy győ­zelmesen elinduljon dél felé, s két és fél hónappal később, november 15-én bevonult Cuzcóba. A spanyol hódítók sikereinek egyik titka (mint például tíz évvel korábbi mexicói si­kerüké) az volt, hogy ha elesett a vezérük vagy az uralkodójuk, az in­diánok nem voltak képesek vezér nélkül tovább harcolni, megadták magukat és meghódoltak. A Dél-Amerikának majdnem a fe­lére kiterjedt s a civilizáció magas fokára emelkedett inka birodalom központját Francisco Pizarro 1531 és 1533 között meghódította, s ettől kezdve 1821-ig perui spanyol alki­­rályság néven többek között a jelen­legi Bolívia területét is magában foglaló spanyol gyarmat volt, ahol a spanyol hódítók a gazdag bányakin­cseket az indiánok kényszermunká­jával aknázták ki. Már az 1535— 1537-es években, majd 1742-ben és 1780-ban hatalmas indián felkelések törtek ki a spanyol uralom ellen, de a felkelők hosszas harcok után mind­annyiszor vereséget szenvedtek. Peru 1821-ben kiáltotta ki független­ségét, s azt Simón Bolivar vezetésé­vel három éven át tartó független­ségi harcban — mint Peru és Fel­­ső-Peru Szövetségi Állam — el is is­mertette, 1852-ben Felső-Peru ki­vált a szövetségből és Bolívia néven önálló állam lett. Később Peru terü­lete ismételten változott. Az 1879— 1883. évi perui—chilei háború után a salétrommezőkkel, továbbá Arica és Tacna területével csökkent, 1929- ben Tacna visszacsatolásával kiegé­szült, végül 1942-ben egy, az Andok­tól keletre fekvő, s Peru és Ecuador között évszázados határviszályt oko­zó sávval bővült. Az ország területét az Andok vo­nulatai két élesen elkülönülő részre osztják. Az Andok lábától nyugatra a sivatagos Costa (parti övezet) hú­zódik, keletre a hegyvidéki terület és a hozzá csatlakozó dombos, majd az Amazonas völgye felé lejtő alföl­di jellegű vidék. A Costa csupán az állam területé­nek tizedét foglalja magában, mégis az ország politikai és gazdasági éle­tének súlypontja. A Costa délen csak 50 km széles, északon már jelenté­kenyebben kiszélesedik. Legnagyobb részben kopár, élettelen vidék, de a sivatagi tájakat keresztbe metsző hegyláncok mögött váratlanul buján zöldellő oázisok bukkannak elő, ahol dúsan terem a gyapot, cukornád, ba­nán és szőlő. A parti síkságot 52 fo­lyó szeli át, de csak tíznek a med­rében van állandóan víz. Az inkák valamikor nagyszerű öntözési rend­szert hoztak létre, ami aztán a spa­nyol uralom alatt tönkrement, és csak legújabban éledt föl megint. Ma már mintegy 700 000 hektárnyi föl­det öntöznek, de az ország területé­nek így is mindössze csak 1,6 száza­léka szántó. A sivatagi jelleg a Humboldt­­áramlás következménye. A hideg víz­áram fölött többnyire partközeli sze­lek futnak végig, nincs idejük ele­gendő párát felvenni. A partra érve csekély páratartalmukat is elvesztik, ahelyett hogy esőt hoznának. Azért a Humboldt-áramlás hasznot is hajt az országnak. Hideg vizében töme­gesen élnek a legkülönbözőbb halfa­jok, főleg szardellák. Ezért Peru ha­lászata első helyen áll a világon. A parttól 200—400 km-nyire terjedő halászmezőkön évente 10—12 millió tonna halat fognak ki. Még más gazdasági jelentősége is van a széles, hideg vizű áramlásnak. A milliónyi hal kormoránok, peliká­nok, sirályfajok százezreit csábítja Peru partjaira és a közeli szigetek­re. Ennek köszönhető az ország fel­virágzása. A koloniális időkben az arany és ezüst lendítette fel a limai alkirályságot, a múlt század közepén viszont egy kevésbé nemes anyag, a guanó hozta meg a bőség napjait. A madártrágya óriási tömegben, néhol 40 m vastag rétegben halmozódott fel a parton és a szigeteken. S mi­vel a madártrágya 33-szor hatéko­nyabb a közönséges istállótrágyánál, a guanó kiaknázása olyan gazdasági forráshoz juttatta Perut, mint vala­mikor az inkák elrabolt arany- és ezüstkincsei voltak. Amikor azonban a műtrágya gyártása megkezdődött, a

Next

/
Thumbnails
Contents