A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-29 / 26. szám
CSOÓttISÁNDOR Feltételes idő Most ülnék veled egy szobában s hallgatnálak, a lehúzott redőny pajzsa mögött csak ülnék veled. Kint már sötétedne: nagy, szálkás gerendák támasztanák a falakat. Nem lenne senki tanúnk, hacsak a szívós légy nem edzene szorgalmasan a villanybúrán: ő a mi ismerős korcsolyabajnokunk! S combod heverne épp a másikon, mint galapagosz-szigeti fiókák. Közben zene: ág-futamok, szúnyog-szonáták s a tenger hanglemezéről recsegő tánczenék. S a világ kulcslyukán át valami távoli tűz: Vietnam újra! egy falu! nézd, mint a zsírpapír! s a bambusznád-tetők is, mintha benzinnel öntötték volna le, pedig csak nyár van; kialudt fényű férfiarc üszögben, pedig csak nyár van, batyuk és eres lábfejek a világvégén, púpos tehén ugrat át rajtuk: halálkanyarok artistája, pedig csak nyár van-------------aztán megnyugtatásul eper és sör-------------szünetjelekre tapadó szemünk medveálma,-------------várakozások mértana: mi jöhet még az elalvás előtt, a tested előtt, a közeli-én s a távoli-te közé beszivárgó világűrből. DEMÉNY OTTÓ Gyermeknovella Akkor a sima víz előtt megálltunk hárman. Kerek, lapos kavicsokat ‘ csörgettünk a kezünkben. Féloldalvást a vízre dőltünk s kaszáló éles mozdulattal kihajítottuk a követ. Az enyém elmerült hamar, Samé élére állt, gurult, de már nem tudott szárnyrakapni. Kálmáné szépen megcsúszott, kilencszer pattant föl a fényre s kilencszer gyűrűzött a tó mielőtt végleg eltemette. Sam elfordult kedvetlenül — ez a kő rossz volt, túl lapos — Kálmán azt mondta nem dob újra csak ha egyikünk megelőzi. Én meg őrizem arcukat, a sértettet, a diadalmast, s a vízen három kő nyomát. Nem dőlt el akkor semmi ott élnek a kövek lenn tovább. Ján Sámel felvétele (RÉSZLET A CSEMADOK KB PETÖFI-ÜNNEPSÉGÉN ELHANGZOTT BESZÉDBŐL) PETÖFS IRODALMI ANYANYELVŰNK Mi, Csehszlovákiában élő magyarok, Petőfi szelleme előtti tisztelgésünk során hangsúlyozuk, eszmei és erkölcsi szolidaritást vállalunk mindazokkal a régebbi ünneplőkkel és ünnepségekkel, akiknek állásfoglalása és amelyeknek szellemisége a forradalmár, a jobbért és szebbért harcoló Petőfit idézi és összekapcsolja a magyar nép felszabadításáért vívott harc ügyével. Tisztelettel emlékezünk a magyar munkásmozgalom kezdeteinek Petőfi-ünnepségeire, a magyar agrár proletármozgalmak tiszteletadására a költő emléke előtt. Felejthetetlen példaként áll előttünk a magyar Tanácsköztársaságnak Petőfi iránt megnyilvánult forradalmi hűsége s a két háború közötti korszak haladó szellemű Petőfi-kultusza. Felejthetetlen ifjúkori emlék a fasizmus elleni harcra mozgósító Történelmi Emlékbizottság emblémája, melyről szintén Petőfi arca nézett ránk. Mindezt azért hangsúlyozzuk, mert akadnak még, akik valami mitikus, idő és tér feletti Petőfiről beszélnek és írnak, s vannak, akik úgy vélik, hogy a valamilyen imaginens fogalommá absztrahált „kor“ idomította mindig a „maga arcához“ Petőfi örökségét, s ezért „minden kornak olyan Petőfije volt — írja egyik koszorús költőnk —, amilyent megérdemelt“. Ez a szemlélet megfeledkezik arról, hogy az osztálytársadalmak nemzeti kultúrájában tulajdonképpen két kultúra van jelen: az uralkodó osztály érdekeitől irányított hivatalos kultúra és a nem hivatalos, melyet mindig a nemzet legjobbjai képviseltek. Ezért oly sok a Petőfi-értékelésekben az égbe emelő epiteton ornans vagy a pokolba taszító becsmérlés, az aranytollal írt hasonlat vagy a méregtől fuldokló jelző... Mindkét Petőfi-kép változott, alakult az idők folyamán, de alapvetően mégiscsak a két ellentétes osztályszemlélet festette képre redukálható a múlt sok-sok Petőfi-értelmezése. Nem mindegy számunkra, hogy melyik Petőfiképet éltessük a csehszlovákiai magyar dolgozók tudatában — ez a kérdés az irodalomtudományt messze meghaladó fontosságú probléma. Válaszunk egyértelmű: a kortárs, a marxista társadalomtudományok eredményei révén az igazi, az egyetemes magyar kulturális köztudatban élő, az egész költői örökséget felölelő Petőfi-kép lehet a miénk. S vajon lehet-e ennek a Petőfi-képnek valamilyen sajátos „szlovákiai magyar“ vonása? Valljuk, hogy igen — s ez nem más, mint az, hogy Petőfi — egyetemes forradalmi látókörének alapján — nemcsak a magyarság történelmileg' adott felszabadulásának, hanem minden kelet- és közép-európai nép teljesebb emberré válásának folyamatát is ösztönözte. A bolgár Botev ás a lengyel Sienkiewicz, a szlovák Jankó Kráf és a cseh Neruda, a román Eminescu vagy a lengyel Mickiewicz — mind a haladást, a saját népük felemelkedését, a történelmi lemaradás leküzdését, a szociális igazságtalanság megszüntetésének szükségét hirdetik, s ennek eszköze a nemzeti szabadság, melyet forradalommal kell kivívni. A szellemi rokonság megismerésének s az internacionális elemek tudatossá válásának jegye az, mellyel mi, szlovákiaiak és magyarok, új színfolttal gazdagítottuk a szocialista körülmények között élő magyarság éppen napjainkban, az évfordulók kapcsán is teljesedő Petőfiképét. Nagy elődeink, az „új arcú magyarok“, a Sarló mozgalom Petőfi-kultuszára gondolok, ök 1930. március 15-én — a szomszédos, és éppen ezért egymásra utalt, dunamenti népek barátságát hirdetve — a budapesti Petőfi-szoborra olyan koszorút akartak elhelyezni, melyen a magyar, a csehszlovák, a román, a szerb és a horvát nemzet színeit a vörös szalag fogja össze. A budapesti rendőrség közbelépése miatt a Sarló koszorúja a Petőfi szobor helyett a Táncsicssíremlékre került. Az ügyből — Csukás István tanulmányában olvashatjuk — parlamenti interpelláció lett, és a magyarországi, valamint a csehszlovákiai magyar, szlovák, cseh lapokban nagy visszhangot keltő sajtóvita keletkezett. Ekkor kapcsolódott először össze Petőfi nevével a köztudatban — a sarlósoknak a dunamenti népek színeit jelző koszorúja révén 1930-ban — a megbékélés szimbóluma. És az a jelkép a költő eszmei hagyatékában egyre erősödött. A sarlósok 1931-ben a pestihez hasonló koszorúval koszorúzták meg titokban Radnai Béla carrarai márványból készített bratislavai Petőfi-szobrát, melyet abban az időben a csehszlovák nacionalista burzsoázia egy gazdasági épületben rejtegetett. Mi a történelmi tényanyag Petőfi örökségének és szellemi hagyatékának ilyen irányba való továbbfejlesztésében? Mit tett Petőfi a Duna menti népek összefogása érdekében ? Többek között azt, hogy Petőfi Sándor fogalmazta meg az 1848 március idusát követő hónapokban az Egyenlőségi Társulat proklamációjában a történelmi Magyarország népei közti közeledés elvi alapjait. Akkor — az ismert okok miatt — a megvalósulásra nem kerülhetett sor. Századunk harmincas éveiben a fenyegető fasizmus, különösen aktuálissá tette „a keleteurópai népek profetikus szózatát“. Ez a szózat — a koszorúzási beszéd központi gondolataként — úgy hangzott, hogy „az összes Duna menti nemzetek jövője csak a demokratikus dunai szövetség útján oldható meg“. A sarlósok legjobbjai később Csehszlovákia Kommunista Pártja tagjaként hirdették a barátság, a megbékülés eszméjét most már letisztultán, tudományos, marxista elvi-alapokra helyezve. Így lett a Sarló mozgalmából a sarló és kalapács elkötelezettsége, mely minket is kötelez, és tettekre ösztönöz. Hiszen ma már nem csupán a tudós vágya vagy a költő álma a szocializmust építő országok politikai, ökonómiai és katonai integrációja, hanem a mindennapok realitása. S a csehszlovákiai magyarság legjobbjainak, az „új arcú magyaroknak“ Petőfi-kultusza ebbe az irányba mutatott. — Ez az, amivel mi — büszkén valljuk —, hozzájárultunk az egyetemes magyar kultúra számára is kincset érően, egy teljesebb, egy korszerűbb Petőfi kép kialakításához. S tesszük ezt itt és most azért, mert úgy véljük, hogy legsajátabb hagyományaink e Petőfi — vonatkozását — minden időszerűsége ellenére is — mind ez ideig elhanyagoltuk .., Nem láttuk és nem láthattuk eléggé (például tankönyveinkben!), hogy Petőfi Sándor a magyarság világirodalmi jelentőségű, egyetemes szintű képviselője. És az igazán egyetemes szintű képviselők — Petőfi éppúgy, mint Ady és Móricz, Bartók és Kodály, Kisfaludy Stróbl vagy Rippl-Rónay, sohasem szétválasztanak, hanem mindig összekötnek, mint ahogy az egyetemesség követelményei sem uniformizálnak, hanem az egyediségnek azokat a vonásait erősítik, melyek a közös érdekeket gazdagítják. Az egész mindig a sajátos részekből áll össze, miként a különböző és sokszor egymástól elütő színek összhatásából az idő és a korok múlását túlélő festmény. Ezért vagyunk őrzői Petőfi sajátosan magyar és egyetemesen európai örökségének, hiszen ez csak együtt és egyszerre lehet érthető és azáltal forradalmasító, világot érlelő és ezáltal népeket békítő. .. Petőfi a csehszlovákiai magyarságnak is irodalmi anyanyelve, mert költészete az az asszociációs bázis, mely mélyebben teszi érthetővé Adyt és Fábry Zoltánt és minden irodalmi művet. Petőfi minden magyar kultúrájú ember irodalmi anyanyelve. Elhull a virág, eliramlijt az élet... Állítmány, alany. Állítmány, alany. Ezeknek a rövid, kérlelhetetlenül egyszerű mondatoknak pörölycsapásai annyira vérünkké lettek, hogy tudatunkban másként nem érzékelhetjük az idő múlását, csak így, csak ezekkel a szavakkal. Vagy talán — kérdi Illyés — lehet-e másként mondani azt, hogy „Nyári napnak alkonyulatánál, megállók a kanyargó Tiszánál...“ ? Petőfi mindmáig a magyarság legnagyobb költője, habár azóta talán remekebbet is alkotott a magyar líra géniusza. Kimondtam már a mondatot, de szívesen vissza is vonnám, mert — mint Kányádi Sándor írta tisztelgésében —........látom az öreg Arany szemrehányó tekintetét, Ady Endre feddő szemöldökrándulását, József Attila vitára kész nekihuzakodását, Kosztolányi hamiskás mosolyát, Babits oktatóan felemelt csontujját“... Petőfi irodalmi anyanyelvűnk, olyan kincs és olyan kohéziós erő, olyan viszonyíthatatlan fogalom. melyről nem hirdethetjük, hogy a legkülönb, hogy a legszebb. Dicséretnek ez talán sok j volna, talán kevés. Édesanyánkról se mondjuk, hogy ő a legszebb asszony az asszonyok között. ,Nem mérjük sem a szépségversenyek győzteseihez, sem a mozicsillagokhoz. Ez illetlenség volna és ízléstelenség. Csak azt mondjuk róla, hogy ' ő az egyetlen, hogy ő az édesanyánk, s ezért sze, retjük. MŐZSI FERENC
