A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-15 / 24. szám
Mongólia felsőoktatási intézeteiben több mint 10 000 diák tanul. A képen: az ulanbatori egyetem pedagógiai karának hallgatója. Bator lovasszobra, itt vannak a kormány és a párt központi hivatalai, Szuhe-Bator és Csojbalszan mauzóleuma, az Állami Opera és Balettszínház, az Altaj Szálló és más nevezetesebb épületek. Ulánbátorban egyetem és több főiskola működik. Vannak könyvtárak, múzeumok, mozik, színházak. Ulánbátor adja a mongol ipar termelésének több mint a felét. Üzemeiben elsősorban bőr- és gyapjúfeldolgozással foglalkoznak. Mongólia volt az első olyan ország, amely a kapitalista fejlődési út elkerülésével jutott el a szocialista társadalom építéséig. A mongol nép a Szovjetunió és a szocialista országok önzetlen testvéri támogatásával hazáját elmaradott agrárországból agrár-ipari országgá változtatta, az élet minden területén jelentős eredményeket ért el, s az 1971—75. évi ötödik ötéves terv megvalósításával már Mongólia ipari-agrár országgá változtatásán munkálkodik. CSTK felvételek Gál György Sándor Egy diadalmas élet regénye Idáig személytelen volt a színpapadon. Kis csavar a gépezetben. Jeltelen levél egy óriás fa lomberdejében. Most úgy érzi, sokan őt figyelik személy szerint és a taps egy része is az övé. Másnap hívatják az irodába. Fizetése havi huszonöt aranykorona. Több mint nagymama kegydíja és több, mint amennyit a mama keres — szakadatlan, gyötrelmes munkájával. Négy elemi iskolát járt mindössze. Az elkövetkező esztendőkben tehát meg kellett tanulnia az életet — iskola nélkül. Az első lecke, bánni kell tudni a pénzzel. Huszonöt aranykoronát hazaadott. A mellékest megtartotta magának, és úgy kuporgatott minden garast, mintha az élete függne tőle. Néha mégis megtántorodott, s lazított az önmagára erőltetett fegyelem szigorén: illatos szappant vett, mert rettenetes érzékeny volt mindenféle szagra, és a gyakorló szobában az izzadó-kínlódó fiatal testek olyan nehéz illatokat bocsátottak ki magukból — Hanna néha úgy érezte, mintha nem is társai közt, hanem holmi oroszlánbarlangban dolgozna. Most hát fintorgatta az orrát a gyakorlóteremben és oroszlánbűzt érzett. Persze tisztában volt vele, hogy a balett — mindenekelőtt — verejték; mert ebben az iskolában ezt kellett megtanulnia mindenekelőtt, hogy a tündérszökellések, a virágszirom-hajladozások, a csodálatos pörgések s a lábbujhegyen pipiskedő tündérléptek mögött pokoli munka volt. Izzasztó, gyötrelmes munka. De ez nem éppen a balerinák kivételes sorsa. A próbaszobákból kihallatszott a zongoraszó és az ének. Akik este Mantuani hercegként vagy Radames szerepében, Hattyús lovagként vagy mint bibliabéli Sámson bűvölték a publikumot, azok napközben skáláikkal és gyakorlataikkal törték meg a hoszszú, sötét folyosók csendjét: a Lohengrinek, Radamesek, Bánkok és Hunyadi Lászlók a délelőtt józan fényében vagy a sziszegő gázláng sárga világításában egészen máskést viselkedtek, mint a színpadon — köpködtek, káromkodtak, gikszereztek. a korrepetitorral veszekedtek, s egy nap több ízben is esküvel ígérték, hogy abbahagyják pályájukat, lakatosnak mennek vagy masinisztának, s miután ezt közölték a szerencsétlen zongoristával, utána újra csak skáláztak, köpködtek, áriáztak és káromkodtak tovább; nem volt rá eset. hogy bármelyikük betartotta volna fogadalmát, s felcserélte volna a színpadot egy tisztésebb polgári foglalkozás jámbor unalmával. Hanna megtanulta ebben a különös iskolában. hogy az emberek leginkább a színházi díszletekhez hasonlatosak. Színes, vonzó ábrázatukat fordítiák a publikum felé, de a bűvölő, mosolygós ábrázat mögött limlom van és rendetlenség: a szép színházi világ rongyos-koszos-piszkos visszája. Isten ments, hogy egv rajongó szeme elé kerüljön mindez. Talán sose tudna többé színpadra nézni. Talán sose hinne többé a teátrum varázslatának. A komédiások között egyetlen kivétel volt csak: Anthes úr. A hőstenor. Micsoda szépség, elegancia. mértéktartás, biztonság! Hogy tud elnézni a kis színházi senkik feje felett, és hogy tud rámosolyogni valakire, akit mosolyra érdemesít! Mintha felhők mögül előragyogna a nap. Anthes úr nem tud jól magyarul. Sőt: egyáltalán nem tud magyarul. De ez is milyen különös és előkelő. Természetes is, hogy nem beszél azon a nyelven, amin a Rottenbiller utcai srácok vagy a Nefelejts utca vénasszonyai. Hiszen egy más planétáról való. Bizonyára úgy jött ide, mint igazi Lohengrin: hattyúvonta csónakon. És itt felejtették. Másképpen nem is lehetne közöttünk. Mikor megáll a művészbejáró kapujában, s jobbra-balra tekinget, a bérelt kétfogatú gumirádlist várva, látszik is rajta, hogy elveszett ember itt. Egy mesekirályfi, aki közönséges emberek közé keveredett. Anthes úr negyvenéves. Talán több is. De Anthes úrnak nincs kora. Mert Hanna szerelmes kissé Anthes úrba, és egy szerelmes kislány nem foglalkozik évszámokkal. Hanna tehát türelmesen várja a bejárónál vagy a folyosón, fenn a padlás alatti próbaszínpadon, hogy Anthes úr szálas alakja feltűnjék végre. Hanna szívesen mondaná így: Anthes úr karcsú alakja. De hát Anthes úr már nem karcsú. A tenoristák kissé elhíznak mind, úgy látszik a magas C olyan drágakő, amit csak a legfinomabb párnára szabad ráfektetni, s úgy látszik, ez a párna — bármily prózain is hangozzék — zsírból van. Zsírból bizony. De hát ez nem változtat a szerelmen. Milyen imádandó és szánalmas, miiven csodálatos és gyermekded Anthes úr, mikor a Parsifalt magyarul énekli, egyetlen szót sem tud helyesen kiejteni. Egy kötőszót, egy névelőt sem. Sose mondja „az“, mert ez a rövid szócska az ő ajkán ígv szól: „ász“! Viszont az „és“-bői ..essz“ kerekedik. De hát imádni való ígv is. Persze távolról. A kulisszák mögül. Anélkül, hogy valaha is megérintené a kezét. Aztán a szerelem közelebb lép. Kirándulás a Ligetbe. Hanna szigorú normái szerint. Nem szabad inni egv pohár sört, ásványvizet vagv a csodálatos gazét sem. Ezt oalackban árusítják, melyet üveggömb zár le. A golyót a hüvelykujj egv mozdulatával benyomjuk csak. és a rózsaszín enyhén habzó folvadék máris előtör, mint holmi gyengécske gejzír. Hanna nem tűri az ilyesféle költekezést. Pedig ezúttal gavallérral van Három lány. három fiú. A balettből mindhárman. A lányok még nem tudják pontosan, hogyan kell fogadni az udvarlást, viszont a fiúk is csak botladoznak a Don Juan-i mesterség ösvényein. Valahol a sárkánvvonat vagv a Tanagra-színház körül járnak, mikor Hanna gavalléria megszólal: — Te Hanna, mondanék én valamit V. . — Hát csak mondd. — De kiröhögsz! — Egy kisasszonynak nem mondják. hogy röhög. Mondd, hogy kikacagsz ... — Hát jó. Mondanám, de kikacagsz. — Nyögd már ki! — Szóval csak azt akarom mondani, hogy nagyon szép a nyakad meg a vállad. — Hisz nem is látod! — Benn a színházban látom ét>p eleget. Ez motoszkál Hanna agyában, míg megy hazafelé a Nefelejts utcába. Szép nyaka, válla volna valóban? Ostobaság. Ezt Jancsi hallotta valahol más férfitől, másnak adresszálva és most kipróbálja rajta is: vajon tüzet fog-e? A gondolatok meglassítják a lépteket, mert olykor-olykor Hannának meg kell állnia, hogy tisztázzon magában egyet s mást: vajon jól esik e a bók? Illetve, hogyan esne, ha Anthes úr mondaná? Ez olyan súlyos, sziklanehéz probléma, hogy most már hosszasan pihennie kell. Jó másfél órával később érkezik haza, mint az ebédidő. Mama dolgozik. Mamának nincs vasárnapja. De nagymama már kint várja az udvaron: — Hol voltál? — Sétáltam. — Kivel? Valami csoda folytán mindenki kint áll a gangon — a nagyjelenetet figyelik: nagymamának vizsgáznia kell határozottságból és erélyből. — Még egyszer kérdem, hol voltál? Hanna megmakacsolta magát, hallgat. Nagymama arcon legyinti a gyereket. Bár az ütés pillanatában már tudja: hibázott. Ez nagy lány már nem gyerek. Pénzt keres. Nem is keveset. És most farkasszemet néz vele — nem haragosan, nem bosszúsan, mé gcsak nem is csodálkozva. Ez a gyereklány most eltép magában valamit, amit soha többé nem lehet összefoldozni. Ez a pofon is az iskolához tartozik, a tantárgyakhoz, melyeket tanár és pedagógiai rendszer nélkül kell megtanulnia. Hanna elhatározza, hogy soha többé nem enged magához olyan közel valakit, hogy az jogot formálhasson rá, hogy megszidja, megszégyenítse, megüsse. — Nem ebédelsz? — kérdi a nagymama. Minden hangsúly, hangszín, indulat nélkül felel: — Nem! Ez a „nem" oly személytelenül hangzik, mintha nem is Hanna mondaná. Talán a salétromos, elszenynyeződött falak vagy a szánalmas ócska bútorok. A konyhaasztal, amelyen viaszosvászon terítő van, rajta csorba kancsó, egy kissé májfoltos tányér, megszegett kenyér és kés, villa, kanál. Ahány darab, annyi családból. Vagyis: annyiféle gyártmány. A késnek fanyele van, a villa műezüst (meg is görbült jócskán az idők során), kanál régi dicsőségük őre. Az egyetlen darab, ami megmaradt a nagymama legendás stafírungjából. És még egyszer felhangzik a kérdés: — Nem ebédelsz? — Nem. Ezzel a vasárnap délutánnal egy fejezet lezárult az életéből. Köt, 17
