A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-06-15 / 24. szám

24.

Apám hangjára ismerek a szélsuhogásban. Mintha édesanyám hangját is hallanám, és ő is engem szólít: — Fiam! Fiam! — s akkor egyszerre fájdalmas és vigasztaló érzés vesz erőt rajtam. Arra gondolok, hogy az elevenektől, barátainktól, ismerőseinktől és rokonainktól el szokás búcsúzni, s fáj minden búcsúvétel, de halottainktól nem lehet búcsút venni, mert mindenütt és mindörökre velünk vannak.

Eltelve ezzel a fájdalmas vigasztaló érzéssel, indulok el a kapu felé, végig az udvaron és ki a Vág töltésére, ismét apám nyomaiban. Ballagok a Bagadzia-sor, majd a vasúti híd felé. Nézem, simogatom szememmel ezt a meghitt ismerős tájat, s mikor már csaknem elértem a vasúti hidat, visszapillantok a falu felé. Látom az ágaskodó háztetőket, a haranglábat, a templom tornyát, a lombjukat vesztett fák koronáit, a falut körülölelő határt; érzem, mindez felkészült arra, hogy szeretettel ismét útra bocsásson, s ugyanakkor mindez ezt mondja: lebírhatatlan és visszaölelő szeretettel: visszavárunk.

Még tovább megyek, egész odáig, ahol a Vág töltése és a vasúti töltés keresztezi egymást. A ködökbe vesző síkság felett ez a legmagasabb pont, s innen már a temető falát és a temetőt is látni. Az is nagyon ismerős és meghitt hely számomra. Ott nyugszik apám, nagyapám és dédapám. Anyám, nagyanyám, dédanyám is ott pihen. Egyek már ezzel a földdel, ezzel a tájjal, s az egész táj és az a temető is azt mondja lebírhatatlan, magához ölelő szomorúsággal: visszavárlak.

A nap már csaknem delelőre hág, de így is csak rézsutosan hinni szelíd, simogató sugarait. Az is olyan szeretettel simogatja ezt a tájat, mint az én szemem, de még így késő őszi fáradtságában is sokkal erősebb és hatalmasabb nálam, mert még derűsebbé festi az eget' és a késő őszi táj szomorúságát is mosolyra fakasztja. Az én homlokom is felderül, valami nagyon mélyen bennem rejlő ösztönös erő hirtelen azt parancsolja, forduljak meg, forduljak el a temetőtől, és azt mondja, eredj — előre.

Indulok, bár nincs is hová mennem tulajdonképpen, mert csak a tájtól akartam elbúcsúzni. Néhány lépés után, ahogy felpillantok, újra megállít valamit: ott az egykori Vágvecse határában gyárkémények ágaskodnak a magasba. Füstjük, mely vékony ívben még magasabbra tör, mintha beleütközne az égbolt aláhajló kék íveibe, hirtelen eloszlik és elvegyül a látóhatárt borító ezüstös párákkal. A gyárkémények alatt alacsonynak tűnő, mégis magasba ágaskodó épületek és gyárcsarnokok sorakoznak. Első pillantásra valami különös mértani összevisszaságban ködlenek elő az őszi párákból, a füstből és a távolságból. Egy ideig elnézem a gyárkéményeket és a csarnokokat, s mire a szemem hozzászokik a látványhoz, minden valahogy helyreáll. Most már nagyon is kiszabott mértani pontosságnak találom ezt az összevisszaságot.

A szemem a látóhatárra és a gyárkomplexumra mered, s akkor azt mondom: DUSLO. És még egyszer: a DUSLO. Nem is mondom, csak súgom de akármilyen halkan hangzik is, diadalkiáltásként viharzik fel bennem és a táj felett. Mintha az egész táj, az északi, a keleti és a déli hegyek, az erdőségek, és az egész síkság is azt kiáltotta volna.

És valóban azt harsogja ez a táj. Maga a sík. Hangtalan gyárkéményekké, csarnokokká tárgyiasodott néma diadalkiáltás. És már tudom, mi parancsolt előre, s mi állított meg egy-két lépés után. Ennek az örömteljes látványnak az áhítása. Szemem felissza a gyárkéményeket, a

fényes alumínium tetővel borított gyércsarnokokat, a róluk visszaverődő fény szinte elvakít, s az égbolt kék színei összefolynak az ezüstös párákat lehelő föld színével.

Ebben a pillanatban furcsa varázslatot űz velem a képzeletem és az emlékezet. Már nem is a gyárkomplexumot látom, hanem egy tribünt, de az a tribün semmi más mint ez a gyárkomplexum. Mégis tribün. És körülveszi ez a táj, az egész Mátyusföld és a Csallóköz. Itt van Bodrogköz és Gömör is. S ezer és ezer ember, roppant tömeg éljenzi őt — Major Istvánt, a küzdelmek és győzelmek megszemélyesítőjét.

Ott áll födetlen fővel, törékenyen, idősen, mégis fiatalon és erősen. Szoborszerűen a táj fölé emelkedik, a fölszántott, learatott búzamezők fölé. Fölmorajlik a nehéz földgyalu és kanalai belemarnak a porhanyós földbe. Mintha az ő intésére születne meg a gyárkomplexum. Megvan már és mégsem áll itt. S ez a mai nap nem is a mai nap, hanem ötvennyolc szeptember negyediké. És ez a szeptember negyediké is húsz évvel fiatalabb. A tornóci tüntetés napja. Mégis itt vannak mind ezek a napok. Egymásba folynak. Mind összetorlódnak bennem, s itt áll már a gyárkomplexum, az alapkő lerakásának napjára emelt tribün is, és az egykori tornóci tribün is.

Állok a Vág töltésén. Hirtelen káprázatom elmúlt már, de szemem mélyén, szivárványhártyám mögött még mindig ott fénylik az a szoborszereién szép arc. Most nem is a gyárkomplexum felett látom. Egy travertintömb emberfeletti magasságából tekint le valami térre, egy falu főterére.

Elnézem azt az arcot, és hirtelen visszapereg bennem az idő.

Kosúton vagyok, azon a téren, mely egy rettenetes tragédia színhelye volt. Az évtizedek történelemmé avatták már ezt a tragédiát, s a kegyeletté enyhült gyász épp emlékművet tervezett erre a szomorú helyre.

A téren megásták, kibetonozzák már az emlékmű alapját, s én a szobrászt keresem, aki bronzba önti Major István arcát. Faggatom a járókelőket, hol található az a szobrász, és kicsoda az a szobrász? S ők azt mondják:

— Hát a Belko. Badura Belko, kosúti gyerek.

És sok mindent mondanak róla. Elmondják, hogy mindig agyagot gyúrt, vagy zsebkésével faricskált. Egy nap ökrös fogaton szénahordásra indult apja helyett. Útközben unalmában levágott egy darabot a villanyéiból és asszony alakot faragott belőle. Apja keményen megszidta, hogy úgy elrontotta azt a jóravaló villanyelet.

Ez volt első összecsapásuk és utána még egy egész sor következett.

Az élet kemény munka volt, jószágetetés, cukorrépa-, kukorica kapálás, szénahordás. Ennyi, ez volt a megfáradt apa élete, és neki is ezt az utat szánta, mert az Adler-birtok majorsági udvarában hogyan is születhetett volna más terv vagy elképzelés.

Akadt a faluban néhány ember, ki biztatta a fiút, mert jóeszűnek és tehetségesnek tartották. És ő nekifogott a tanulásnak. Édesanyja volt a legnagyobb támasza. Szembeszállt a szigorú apával is, aki nem sokra becsülte fia furcsa hajlamait. Öh, az édesanya! Járom, egyre járom ezt a falut, s végül itt ezen a téren akadok össze azzal az édesanyával.

— A fiát keresem, Belkót, mondom neki.

— Ó, a Belkó! A Belkó nincs itthon, de várja meg, mert délután már otthon lesz.

Hajlott hátú, csontos arcú asszonyka. A falusi nő régies, szigorú öltözetében. öszes haját fejkendő borítja. Mikor a fiát kérdezem, megenyhül a szigorú arc, mosolyog, fölfénylik a szeme, a szomorú, szürke szempár:

— Ó, a Belkó!

A velem csaknem egykorú, számomra még ismeretlen szobrász egyszerre majori gyerekké lett. Az asszonyka egész megjelenése gyermekkoromat idézi. Szinte látom a majorsági udvart. A düledező kerítést, az ólakat, egy pillanatra hallom a malacvisítást, tyúkok kajdácsolását, s a bodzabokor aljában tűnődő, merengő kisfiút: Belkót, vagy — magamat.

Elég volt ez a reszkető, öreges hang, az édesanya mosolygó szeme, egy pillantás a megfáradt, reszketeg kézre — egy-két emlék és Belkó nem is sejti, milyen közel kerültünk egymáshoz.

És aztán megint különös káprázat játszik velem. Itt vagyok ezen a téren, és mégsem ezen a téren, hanem a szobrász fővárosi műtermében.

A hatalmas ablaktáblák mögött búcsúzik már a májusi nap. A műterem emeletnyi magas mennyezete hol sötétebb, hol világosabb árnyalatot nyer. Talán a felhők játéka, vagy a domboldalon hajladozó fák lombja okozza, hogy idebenn a falakkal zárt mozdulatlan térben, hirtelen megmozdul a fény, s a padlón, polcokon, állványokon elhelyezett gipsz és agyagszobrok váratlanul megelevenednek.

A homályos sarokból előlép a gyermekét óvó fiatal édesanya. Vigyázó gyengéd mozdulattal hajlik a tipegő kicsi jószág fölé, s a gyermek meztelen, kerekded hasán végigcsordul az édes mézízű fény. Egy elfelejtett emlék villan fel bennem. A műterem homályos sarka széles térré tágul, mintha magas épület falait látnám, s az ablakok sora izzik az alkonyi fényben. Csak egy pillanatig tart ez a látomás. A megelevenedett szobor visszadermed előbbi mozdulatlanságába. Behúnyom a szemem, s fény gyúl a homlokom mögött, újra látom a szobrot, homokkőbe vésett mását a dunaszerdahelyi kórház udvarán.

Igen, itt áll az a szobor, s itt ebben a műteremben nyert formát a gyöngéd vonalú női test, az agyagba, majd kőbe merevedett mozdulatlansága révén nyert életet a féltő anyai mozdulat. Hány élmény, emlék és mennyi kutató, rögzítő megfigyelés kellett hozzá, hogy ilyen tapintható, plasztikus realitássá testesüljön a gondolat: anya és gyermeke. Benne van a szobrász édesanyja és asszonya, ő maga, a majori gyerek és a városlakó szobrász kisfia is. Rajta van a gyakorlott, erőteljes, mégis gyengéd ujj nyoma, s belerögződött az egykori béresgyerek bicskával faragó mozdulata, az első, unaloműző, mégis elhatározó tett.

A műterem kellős közepén, durván faragott állványon ott fényeskedik a bronzból öntött fej. Major István feje. Domborulatok és mélyedések, fények és árnyékok ércbe öntött, eleven komplexuma. A magas holmok közepét merőlegesen, le a szemöldökig mély ráncok barázdálják, a szemgolyót félig elborító, nehéz szemhéjak alól mintha acélos szempár tekintene. Szigorú és szomorú, irgalmatlan valóságra tekintő, mégis álmodozó szempár. Az áll és ajak határozott, mégis lágy vonalú. Az orr vertikális szigorú vonala is ellágyul az orrcimpák táján.

— Gyermekkoromban sokáig azt hittem, hogy Major István katona. A szlovák nyelvben a major szó katonai rangot jelent — mondja a szobrász, — és látom elmosolyodik gyermekkori tudatlanságán. — Jó ideig eltartott, míg megértettem, kicsoda volt tulajdonképpen, és mit jelent számunkra. Később az a szerencse ért," hogy személyesen is megismerkedtem vele. Fölkeresett itt a műteremben. Régóta foglalkoztatott egy kosúti emlékmű elképzelése. Ez tetszett néki, — s egy agyagból formált szoborcsoportozatra mutat. — Évek óta foglalkoztat már a gondolat, hogy emlékművet állítsak a kosúti áldozatoknak.

Kissé szomorúan és csalódottan mutogatja meg nem valósult elképzeléseit. Évek óta szobrászkodik, csaknem minden évre jut egy agyagba formált álom. Itt egy pieta, amott egy dombormű, ott a polcon megint egy szoborcsoport. — Végül ez a fej lett belőle, de nem egyszerű képmás. Láttam egykori fényképeit, ismertem őt idős korában, s elképzelem, milyen lehetett ereje teljében, mikor egy szavára megmozdult az egész Mátyusföld.

Elnézem hosszan az ércbe öntött arcot. Nincs benne semmi a katona merevségből, mégis elszánt harcos feje. Nincs benne semmi a szónok emelkedettségéből, mégis politikus feje. Nincs benne semmi a mártírok pátoszából, mégis szomorú mártírfő. ..

És ismét ott vagyok Kosúton, azon a téren. Megásták, kibetonozták már az emlékmű alapjait. Itt állunk a szobrásszal, s egy kerítésnek támaszkodva beszélgetünk. Nézem az arcát, az egykori béresgyerek arcát. Itt Kosúton született, és innen indult, az egykor forrongó Mátyusföldről, de sosem szakadt el tőle. Láthatatlan köldökzsinór fűzi ehhez a faluhoz, ehhez a tájhoz: gyermekkorának és Indulásának emlékei. Ingujjra vetkezve, naptól barnítva álldogáltunk a művelődési házat körbe futó vaskerítésnél. Ezen a téren az új művelődési ház és a régi templom közötti téren esett meg harmincegy pünkösd napján az ország és a világ haladó közvéleményét felháborító tragédia.

(Folytatjuk)