A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-08 / 23. szám
ONELIO JORGE CARDOSO (Kuba) Ahol a vizek fakadnak A férfi mezítláb volt a csónakban. A derekára kötéldarabot madzagolt, a térdén vásott nadrág szára pedig úgy ért véget, mintha késsel metszették volna el. A kötél felett kidomborodott meztelen, izmos felsőteste. Hol az egyik, hol a másik oldalára hajolt, aszerint hogy merre keresett támaszt a mederben a tolórúddal, melyet föld színű kezében szorongatott. Az Ariguanabo-csatornán az augusztusi nap erejére idén több szárat vetett a vadparéj, mint valaha. Idővel a lagúnabeliek már azt mondogatták: — Tavasz végére Ariguanabo olyan lesz, mint a legelő. Még ä ló is megtévedhet, s még kedve támadhat legelni a vízi füvön. No de akkor úsznia kell. Ügy volt, hogy az eső minden számítást felborított, csak esett, esett szünet nélkül. Most aztán újra meg kellett keresni a vízi utakat. A növények egészen elborították. Akkortájt nőnek a legnagyobbra. A paréj nyaka olyan hosszúra nyúlt, mint a keskeny levelű gyékény. A kálmos kerek levelein tucatnyi béka is elfért, békességben leshettek a legyekre. A boszorkányfű elfogta a napot a víz elől, maga sütkérezett benne, odalenn pedig egy víz alatti szár azért küszködött, hogy elérje a felszínt, s felfelé tornázta egy vadlótusz kerekre zárt, zölden duzzadó bimbóját. Ilyen volt a víz, ezen siklott az ember meg a csónakja, míg csak az alámerült kommelinák hálóján fent nem akadt. Megrekedt a hajó. A férfi akkor nekigyűrkőzött, erősen megvetette meztelen talpát, és fenékig merítette a tolórudat. Néhány pillanatig feszült mozdulatlanságba dermedt, aztán, mikor könyöktói csuklóig már pattanásig feszült minden izma, a víz alól recsegés hallatszott. A csónak orra bókolva siklott tova a tépett indákon. A férfi, nehogy a lendületet megtörje, óvatosan húzta meg a tolórudat, kiemelte a vízből, aztán csak engedte vitetni magát, még meg se ingott az egyensúlya. Csodálatosan tiszta vizeken hajózott most. A kis tavat kalászos gyékényerdő fogta körül, s a férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. Megtalálta, amit keresett, a tiszta vizet, ahol biztosan harap a pisztráng. Pillantása a kukacos dobozra esett, s miközben két verítékpatak csörgött a köldöke felé, elmosolyodott. Tetszett neki a földigiliszták játéka. A nagy melegben mind előbújt az edény négy ujjnyi friss földjéből. A bádogdoboz pereme felé törekedtek, s kétségbeesetten küszködtek, vonaglottak, s a férfi kedvét lelte ebben, összefogta a két kezét, vizet mert a csatornából, és hirtelen a bádogedénybe loccsantotta. A kövérebb példányok így elérték az edény peremét, de visszahőköltek, mintha a fém megégette volna őket. Az ember megvidámodott, s mosolyogva kereste fél kezével a horgot, miközben a másikkal kiemelte a kukacot,' mely leginkább akart szabadulni. Ebben a pillanatban hallotta meg á lövést. A feje felett sárgászöld vadkacsa húzott el. Alig néhány méterre a csónak előtt bukott a vízbe. A férfi összemorcolta szemöldökét, s elnézett a keskeny levelű gyékény felé, ahonnét csobogást hallott, aztán megpillantotta a kutyát is. Hosszú fülű állat, volt, mit sem törődve a férfival, úgy úszott el a csónak mellett, mintha csattogó állkapcsával a vizet harapná. Az ember nézte egy darabig, aztán maga sem vette észre, utánozni kezdte a mozdulatait. Mint-Nagy József rajza ha attól félt volna, hogy a kacsa még elmenekülhet. De a kutya biztosan megragadta zsákmányát, s az állkapcsát összecsattantotta. A férfi is a levegőbe harapott, elégedetten mosolygott. Aztán aggasztó gondolat ütött szöget a fejébe: egy alacsonyabban ívelő golyó őt is eltalálhatná. Újra megragadta a tolorudat, s latolgatva, merre kevesebb a fű, hátat fordított a gyékényerdőnek, ahonnét még két lövés csattant, pedig most nem is látott vadkacsát. Csupán egy helyet ismert, ahonnét a víz elsodorja a füvek magvát. Jóval lejjebb, ott a forrás körül, mely a csatornába önti a vizát. Az áramlat ott elsodorja a magvakat, csak a békapetéket engedi át, melyek a pisztrángok könyörtelen szájában lelik halálukat. Ott biztos a zsákmány, hát arrafelé indult a keskeny csónak, s a férfi máris elképzelte a füzér friss halat, melyet majd az országút mentén az elsuhanó autóknak kínálgat. Harmadszor is harcba indult a vízinövények ellen, az idő lassan múlott, s nem ért rá, hogy tekintetét a vízről felvesse vagy a tolórudat megpihentesse. Talán ezért érezte olyan végzetszerűnek, hogy céljához közeledve, mikor már csörgött róla a veríték, s teste izzott, mint a parázs, a parton legelőször az asszonyt vette észre. Mintha egész teste megbénult volna. Csak a melle emelkedett, sülylyedt, ahogy a lagúna forró levegőjét szívta. Az asszony már jóval előbb észrevette. Tekintetét rajta nyugtatta, s egy kövön ülve a vízbe lógatta meztelen lábát. Felhajtott szoknyája két ujjnyival a térde fölé csúszott. A férfi letörölte homlokáról a verítéket, aztán pillantása az asszony összezárt, törékeny lábafejétől a szoknya széléig siklott. Onnan nyomban feljebb villant, hogy megkeresse a szemét, s az asszony azonnal megértette, azt keresi ez a tekintet, vajon tiltakozik-e vagy sem. De az asszony egy szót sem szólt, még csak meg sem moccant. A férfi meg várt egy kis ideig maga sem tudta, mire, s végül keze a horog után nyúlt. De az asszony hangja megállította. — Uram, harapnak a halak? — Néha. Nem mindig. Vannak jó napok, s van, mikor nem jön a szerencse. Hangja erősebben zúgo'tt, mint a szél az atejefák között, s közben megint csak a szoknyát nézegette, de az asszony most lehajtotta a fejét, s kócos haját figyelte a hullámzó víztükörben. — A lövések elől menekült, ide, igaz? — Nem. Éppen ezt a halászhelyet kerestem. — Ó!... Tudja-e, ki vadászik a vadkacsákra? — és most csúfondáros mosoly bujkált az arcán. — Hát az uram. — Hallottam a lövéseket, de az embert nem láttam. — Tud ölni, és úgy lő, mint senki más... — Aztán halkan, hogy a férfi meg ne hallja, még hozzátette: — Ez minden, amit tud. — ölni mindenki tud, ha rákerül a sor — vágott vissza a férfi, s mintha valamit helyre kellene hozni, az asszony sietve mondta: — Én a kacsákra értettem, a vadkacsákra! — Hangosan, idegesen kacagott, inkább a férfi szavain mulatott, mintsem azon, amit ő maga mondott. A férfi most hallgatott. Az asszony végül elcsendesedett, a vízből kiemelve kinyújtotta a lábát, összezárt, meztelen lábafejéről sugárban csörgött a víz, de hiába figyelt a férfi, hangját nem hallhatta. Forró szélroham érkezett a gyékényes felől, s az asszony lefogta a ruháját. A hirtelen mozdulatra előbukkant meztelen válla, melyre kócosán hullott zilált haja. Akkor felvetette a fejét, és a férfira nézett. Egy napsugár elsiklott kerek nyakán, s fénykéve hasított a két melle közé. Kellemes borzongást érzett, újra a vízbe merítette a lábát, s dühösen csapkodott benne. Tudta, hogy mindezt a halász is látja, s végül megpihent, hogy újra megszólaljon, de most nem nézett rá. — Maga csak szórakozásból halászik, vagy ebből él? — Nincs olyan szerencsém, hogy csak azért lógassam a vízbe a lábam, hogy felfrissüljek. Néha nyakig megmerülök, de nem jókedvemből. — Hát akkor... — az asszony szava megtorpant, arcára vérhullám lobbant. — Hát akkor most miért nem veti magát a vízbe? Szeretném látni, hogyan ugrik ... A férfi ekkor világosan megértette, mi rejlik a szavai mögött. Tudta, hogy egyetlen kérdéssel megnyerheti vagy elveszítheti az asszonyt, s ezért nem habozott sokáig. — Ügy véli, hogy. meg kell tennem, ami épp az eszébe jut? — Miért is ne? — Biztos, hogy nem kellene megtennem. — Olyan kevésre tart? — No hát járjon elöl jó példával ... Nekem is tetszenék magát a vízben látni, van elég a kettőnk számára... Nem szólt már a halász sem. Egy lépést tett a csónak pereméig, s lábával akaratlanul fellökte a kukacos edényt, de még csak észre sem vette. — Nem, ne menj el! És csak azért hallgatott el, hogy választ kapjon, de a szél csak az éles, idegesen csengő kacagást hozta feléje, mely elveszett a parti farkasfog közt futó léptek zajában. A férfi néhány karcsapással kijjebb úszott, míg a lába szilárd talajt nem ért. Egy ugrással a parton termett, s az atejefa felé futott. Most nem hallotta a kacagást, s arra gondolt, az asszony biztosan jobban szereti a földet borító faleveleket. De mikor elhaladt az atejefa törzse mellett, az asszony váratlanul felzokogott. Két karját összezárva a mellén, halkan sírdogált. — Menjen!... Ne ... Hagyjon .,, Az első pillanatban a férfi mozdulni sem tudott Tisztán hallotta a szavakat, a sírást, s mintha ettől földbe gyökerezett volna a lába. Az volt a baj, hogy az asszony félénken meghátrált s elbottott, elesett. A férfi lesütötte a szemét, miközben áz asszony hányát terült. Egy szemvillanásnyi idő volt az egész, semmivel se több... Az asszony nyomban felugrott, s újra a mellére fonta a két karját. Csakhogy hiába. — Menjen innét, menjen! De a férfi már nem volt többé ura önmagának. Feszült benne az erő. Most olyan volt a szeme színe, mint a földigilisztáé, a nyaka megnyúlt, mint a gyékény kalásza, két kezében a kutya állkapcsának szorítását érezte, belsejében a nap izzását, a vízi kommelina ölelését. Nem akart már semmit se hallani. Lefektette az asszonyt az atejefa árnyékába. Üjabb szélroham érkezett a gyékényes felől, s a forró szélörvény felkavarta a földről a leveleket. Kettő a férfi nedves hátára hullott, megragadt rajta, s vele emelkedett, süllyedt, miközben az asszony sírása elcsitult a farkasfoggal borított földön. <t «
