A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-25 / 21. szám
A rengeteg gépkocsi éjjel-nappal „termeli“ a mérgező kipufogógázokat botrányos tragédiákat, kevés japán ismerte fel a közelgő katasztrófa előjeleit. A figyelmeztető híreket elnyomták a győzelmi harsonák, amelyek a japán gazdasági csoda újabb eredményeiről, a termelés növekedési ütemében elért újabb rekordokról számoltak be. S az emelkedés folytatódik. A múlt évben a kivitel húsz százalékkal, a bruttó társadalmi össztermék tíz százalékkal növekedett. A Made in Japan jelzésű áruk elárasztják mind az öt földrészt Az ország friss levegőt is exportál konzervdobozokban, de a japán lakosságnak több mint a fele nem ismeri a kék eget, a tiszta levegőt, az ólommal nem mérgezett folyókat és tengert. Tokióban a Shanon-parton, ahol forró nyári napokon emberek tízezrei zsúfolódnak, mint a heringek, táblák állnak, rajtuk a felirat: „A vízbe, lépni tilos!“ A tenger vize annyira szennyezett, hogy a tokiói városi tanács már tíz évvel ezelőtt csaknem négymilliárd korona kártérítést volt kénytelen fizetni a halászoknak. A tokiói kórházakban tavaly 28 233, a légkör szennyezettsége következtében károsodott embert kezeltek, ami háromszor annyi, mint az előző évben. biztosítótársaságok és főképp a gyárkémények úgy szaporodnak, mint eső után a gomba. És egy lakosra másfél négyzetméter zöld terület jut. A statisztika szerint 834 ezer lakos él a „standardot“ el nem érő lakásokban. Ez azt jelenti, hogy néhány négyzetméter „lakóterületen“ nyomorog, fürdőszoba, vízvezeték, csatornázás és villanyvilágítás nélkül. Csak minden ötödik gyermeknek van rá lehetősége, hogy olykor játszótéren játszszék. A parkokban és a szemétlerakó helyeken sincs napfény. Minden áldott vasárnap hosszú sorban állnak a gyerekek a közkönyvtárak előtt. Nem könyvet akarnak kölcsönözni. A jól megvilágított helyiségekben akarják megírni a házifeladataikat. FIGYELMEZTETÉS AZ EGÉSZ VILÄG SZAMARA Amíg az export-offenzíva — hála a kiadós állami szubvencióknak — egyre gyorsabban meghódítja a világpiacot, Japánban kiéleződnek a kapitalista rendszer ellentmondásai. A legsajnálatraméltóbb áldozatai a gyerekek és az öregek. Az öregek valamikor felépítették a háborús romokon a jólét kulisszáit. A „haza atyjától“ azonban nem részesültek hálában. Hagyományosan mindenki ötvenöt éves korában átadja munka.4 kormánynak sok gondot okoznak a gyakori diáktüntetések LEGDRÁGÁBB „ÄRU“ - A NAPFÉNY „Az országban hiányzik a legszükségesebb mennyiségű napfény“ — állapítja meg egy, a Newsweekben közzétett hivatalos vélemény. Jokohamában, amely luxuslakásainak nagy számáról híres, emberek tízezrei szenvednek napfényhiányban, akiknek alacsony házait árnyékba borítják a felhőkarcolók. A jokohamaiak, akárcsak más városok lakói, a mértéktelen zajra, a túlnépesedésre, a szennyezett levegőre és a sötétségre panaszkodnak. A legújabb városépítési megoldások sincsenek tekintettel arra, hogy az alacsonyabb épületek nem kapnak fényt. A napfény kétségbeejtő hiánya számtalan tiltakozó tüntetésre késztette a lakosságot. Az elkeseredett emberek kikényszerítették, hogy a városi tanács tiltsa meg magasházak további építését a lakónegyedek közelében. Nem jobbak a viszonyok a fővárosban sem. A napfényhez jutással kapcsolatban létesült tanácsadó szolgálathoz tavaly júliustól 1299 tiltakozás érkezett. A tüntetések szervezői azt követelik, hogy a városi tanács adjon ki hasonló tilalmat, mint a jokohamai. A „napfény-társaságok“ a hatóságok előtt az ENSZ nyilatkozatával érvelnek, mely szerint „minden embernek naponta legkevesebb négy órai napfényre van szüksége“, amihez csak kevesen jutnak hozzá Tokióban. A város lakossága évente legkevesebb 100 000 fővel növekszik. E?zel szemben a város fejlődését kizárólag az egyének gazdasági érdekel szabják meg. A tervszerű lakásépítkezés, városrendezés, a lakáspolitika, üdülőtelepek létesítése semmi szerepet sem játszik. A konszernek új palotái, a luxushotelek, helyét fiatalabb jelentkezőnek. A nagyvállalatok kifizetnek valamiféle kártérítést, rendszerint egyhavi bért minden, a vállalatnál eltöltött év után. De ezeknek az összegeknek jórészét elnyeli az infláció, s az öreg emberek egész életen át tartó rendkívül intenzív munka után a szó szoros értelmében véve nyomorognak. Az öregségi biztosítást 1961-ben vezették be az országban, úgyhogy a nyugállományúaknak csak mintegy huszonhárom százaléka kap rendszeresen nyugdíjat. Kakue Tanaka miniszterelnök, maga is több nagyvállalat társtulajdonosa, most „a szigetország átalakításának“ tervével szeretné fellelkesíteni a lakosságot. A bejelentett program szerint sor kellene hogy kerüljön az ipar hatalmas méretű átcsoportosítására az ország egész területén. A tervezőirodákban új városok tervein dolgoznak. Korszerű vasútvonalak és autópályák kötik majd össze őket, és egyikben sem fog 200 000 embernél több lakni. Ahhoz, hogy a terv megvalósuljon, óriási problémákat kell leküzdeni. Az ingatlanforgalmi vállalatok már spekulációs okokból egész körzeteket vásároltak össze, aminek következtében szédítő magasra felszöktek az ingatlanárak ott, ahol az új városok felépítését tervezik. Még komolyabbnak látszik a Tanakaterv ellenzőinek érvelése, akik azt állítják, hogy a nagyvonalú iparáttelepítési terv végrehajtása után az egész ország elszennyeződik. Egyikük, Jun Ui, a tokiói egyetem tanára, kijelentette: „Japán öngyilkosságot követ el, ha nem száll szembe az ipar kapitányaival. Legyen helyzetünk figyelmeztetés az egész világ számára.“ Felvételek: Havran (3), arch. (2) Az Egyesült Államok fokozza az agressziót Kambodzsában Az amerikaiak indokínai háborúja még mindig nem ért véget, a vietnami háború befejezéséről szóló megállapodás ellenére sem, noha március végén az utolsó amerikai katonai egységek is elhagyták Dél-Vietnamot. Március első hetétől fogva thajföldi támaszpontokról felszálló amerikai bombázó kötelékek — naponta olykor 200 gép, köztük B—52-es légierődök is — árasztják el bombákkal a kambodzsai hazafias erők ellenőrzése alatt álló területeket. Nem ez az első amerikai intervenció Kambodzsában, amelynek semlegességét 1962-ben az ENSZ is elismerte. Az amerikai titkosszolgálattól, a CIA-től és az amerikai haderők saigoni főparancsnokságától indult ki a kezdeményezés 1970 márciusában az aktív semlegesség politikáját folytató királyi kormány katonai megdöntésére. Lón Nol puccsista rendszere ellen azonnal össznépi ellenállás bontakozott ki, s így már április 30-án kiadta Nixon elnök az utasítást, hogy kombinált amerikai-saigoni egységek lépjenek Kambodzsa területére. A három oszlopban a Mekong völgyében „Hét sárkány“ fedőnéven indított offenzíva összeomlott a hazafias erők ellenállásán. A hazafias erők felszabadították az ország északi területeit is visszaszorították az intervenciós csapatokat. Június végén az amerikai főparancsnokság kénytelen volt expedíciós hadtestét visszahívni. Ugyanígy 20 000 saigoni katona 1971 novemberi kambodzsai inváziója is sikertelen volt és pánikszerű meneküléssel végződött. Nixon elnök az 1970-es és az 1971-es, tehát mindkét inváziót akkor azzal indokolta, hogy Kambodzsa felől biztosítani kell az amerikai csapatok hátát, minthogy — szerinte — a Laoszon és Kambodzsán átvezető ún. Ho Shi Minh ösvényen ember- és hadianyag utánpótlást szállítottak a VDK-ból Dél-Vietnamba, közvetlenül a főváros közelébe. Mivel indokolja azonban az amerikai légi intervenciót ma, amikor már nincsenek amerikai csapatok Dél- Vietnamban? f J. W. Fulbright, a szenátus külügyi bizottságának elnöke feltett a Nixon-kormánynak egy sorozat harcosan fogalmazott kérdést: „Mit csinálnak amerikai fegyveres erők Kambodzsában? Milyen célpontokat bombáznak? Kinek a nevében cselekednek? Mennyi egyen-, illetve polgári ruhás amerikai tartózkodik Kambodzsában? Milyen törvényes alapon folytak az Egyesült Államok katonai hadműveleteket Kambodzsában?“ A kérdések zavart keltettek kormánykörökben. W. Sullivan külügyminiszter-helyettes a New York Times szerint furcsa magyarázatot adott: „Minisztériumunk két jogásza már dolgozik az indokoláson. Egyébként kambodzsai akcióink egyetlen igazi megokolása a tény, hogy Nixont újra elnökké választották.“ Tekintet nélkül a brutális bombázásokra, a helyzet Kambodzsában a Lón Nol rezsim számára kedvezőtlenül alakul. A fokozott amerikai segély ellenére, amely 1972-ben elérte a 400 millió dollárt, a Lón Nol rendszer nem volt képes hadsereget szervezni, amely bármi módon eredményesen szembe tudna szállni a hazafias erők támadásaival. Az Egyesült Államok katonai agressziójával megpróbálja a kambodzsai Egységes Nemzeti Frontot rákényszeríteni a Lón Nol rendszerrel való tárgyalásra és hasonló egyezmény megkötésére, mint amilyenre Vietnamban és Laoszban került sor. A kambodzsai hazafias erők azonban ezt elutasítják. A két fél léte a vietnami és a laoszi konfliktusban nemzetközileg elismert tény volt, Kambodzsában azonban semmiféle nemzetközi jogi okmány nem ismer el két felet. Amerikai segítség nélkül a Lón Nol rendszer már nem állna fenn. A I.on Nol rendszer helyzete egyre kritikusabb. A hazafias erők minden oldalról körülzárták a fővárost, Phnom Penht, és várható a befejező nagy offenzíva. Ha nem állnak elő előre nem látható körülmények, a Lón Nol rendszer bukása már csak rövid idő kérdése.
