A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-25 / 21. szám
Biri (Petrécs Anna) és a gépkocsivezető (Holocsy István) 1966-ban magas állami kitüntetést kapott. Jelenleg a Szlovákiai írók Szövetségének főtitkára. A műsorfüzet szerint A vágyak tornya című darab műfaji megjelölése vígjáték. Nem tudom. Zavarban vagyok. A darab ugyanis nélkülözi a vígjátékra jellemző pezsgést, forrást, a fonák helyzeteket, a vérbő és izgalmas meset s a helyzetkomikumokat. A darabnak tulajdonképpen nincs is meséje, cselekménye. Felvázol egy képet s helyzetet, melyben felvillant egyes emberi sorsokat. Miről is van szó? Egy túlnyomó többségében nőket foglalkoztató üzem igazgatóstól, übé elnököstől autóbuszkirándulásra megy Szlovákia hegyeibe egy üdülőbe, melynek tetején egy kilátótorony van. Ott ünnepélyes keretek között kiosztják a legjobb JÄN SOLOVIC A vágyak tornya BEMUTATÓ ELŐADÁS A MATESZ SZÍNPADÁN Néhány szó a szerzőről. Jövőre lesz negyvenéves. Fiatal ember létére komoly drámaírói munkásság áll mögötte. Művei gyakran szerepelnek a rádió, a televízió és a színházak műsorán. Drámaírói tevékenysége az ötvenes évek derekán kezdődött Az utolsó vihar című drámájával, amit aztán termékeny évek követtek. Sorra jelentek meg újabb művei: Nyugtalan ifjúság, A sárkány jegyében, így szokás ez nálunk, Ez aztán a meglepetés, Kolduskaland. A vágyak tornya című művének ősbemutatója 1972-ben volt a Szlovák Nemzeti Színház Kis Színpadán. Ján Solovié a rádióban és a televízióban kifejtett munkásságáért dolgozóknak a megérdemelt jutalmakat és kitüntetéseket. Babonás hiedelem szerint aki éjfélkor a kilátótoronyban tartózkodik, annak teljesül minden vágya. Nos, ez az a helyzet, melyben felvillannak az emberi sorsok, vágyak, a babonás ízű és színezetű reménykedések, vagyis hit a szerencsében, aminek bekövetkezését a kilátótorony mágikus erejétől várják és remélik. Életigazság, hogy minden emberben él a vágy, reménykedés és bizakodás a szerencsében. A színpa» dón is vilióznak, felvillóznak ezek a mindannyiunkban fészkelő és jelenlevő érzések, de eléggé szürkén és sekély esen. így aztán nem kavar fel bennünket, mert erőtlenek, gyengék a színpadról felénk szálló érintések — útközben széthullnak és ködössé válnak. Érzésem szerint A vágyak tornyában több drámára való téma rejtezik. Például: a gyermektelen igazgató házaspár torkot és szívet szorító problémája, vagy az üzem gépkocsivezetőjének és a hofigézásan Corvinnak nevezett lány kapcsolatának az összetett, izgalmas és befejezetlen története, nem utolsósorban a magányos nők helyzetének a vizsgálata, felvázolása, ami szintén érdeklődésre tarthatna számot társadalmunkban. Az említett problémákat A vágyak tornyában a szerző csak jelzi, felszínes ábrázolásukkal nem is hathatnak. Ami mégis a darab javára írható, annak a gondolatnak a kisugárzása, hogy a vágyakból fakadó szerencse nem az égből hullik az ölünkbe, hanem saját magunk vagyunk a kovácsai. Takáts Ernőd fh. rendezőnek nem volt könnyű dolga, hogy ezt a darabot összefogja s egyenletesen lüktető előadásként tálalja a néző elé. Nyilván sok problémát okozott neki az a tény, hogy a darabnak nincs főhőse, s a szó szoros értelmében vett negatív hőse sem. Mégiscsak kellett valami vagy valaki köré építkeznie, így aztán a kelleténél nagyobb hangsúlyt kapott a gépkocsivezető, ami az életben — hasonló és adott helyzetben í — nem fedi teljesen a valóságot. Fiatal rendezőjelöltünk egészében jó munkát végzett, ami a jövőt tekintve mindannyiunk számára biztató. Platzner Tibor díszlete egyszerű, mégis kifejező, szolgálta a darab stílusát, jó játéklehetőséget biztosított. A sok ákom-bákom, irkafirka hangulatos és életízű volt. A színészek játéka egyenletes és kiegyensúlyozott, nehéz lenne valakit kiemelni vagy elmarasztalni, összegezve az egészet: jó, közepes előadást láttunk. LOVICSEK BÉLA Tömegjelenet a darabból: Kovács Júlia, Varsányi Marika, Ferenczi Anni, Szentpétery Ari, Siposs Ernő, Németh Ica, Holocsy István, Lőrincz Margit Nagy László felvételei A béke -óhajtás művésze Idestova két évtizede, hogy először jártam Szabó Gyulánál. Nem azért kerestem fel, hogy a műtermi látogatás kapcsán cikket írjak róla. Tisztára az emberi érdeklődés vezetett a művészhez, akinek munkássága akkoriban sem a kritika, sem a közönség részéről nem részesült abban az elismerésben, amelyet megérdemelt. Válságról is szó eseti, s ez nem lepett meg különösebben, mert az ötvenes évek elején, a személyi kultusz idején, mint az új ki- v fejezési lehetőségeket kereső, az emberi világot és a természetet szimbólumokkal kifejező alkotók legtöbbjét, az ő művészetét is érintették a kultúrpolitika akkori torzulásai. Erre a műtermi látogatásra kell visszaemlékeznem most, hogy kezembe került a Madách Könyvkiadó és a budapesti Corvina közös kiadásában megjelent, színes borítólapján a művész nevét viselő könyv Klára Kubicková figyelmet érdemlő, a művész életművét kitűnően elemző tanulmányával és negyvennyolc illusztrációval. Haltenberger Kingának érzékeny tollal megírt, az Irodalmi Szemle 1969/7. számában megjelent tanulmánya és a folyóiratban megjelent számos illusztráció után ez a kiadvány — bár nem nagy terjedelmű — nem csupán Szabó Gyula festészetéről tájékoztatják, hanem ízelítőt ad grafikai művészetéből is, mellyel a benne élő világot útkereső, termékeny nyugtalansággal igyekszik kifejezni. A fent említett műtermi látogatás annyiban igazolta a válságot, hogy a pesszimizmusra hajlamos Szabót — akinek művészete mindig a realitás talajából fakadt — valóban megkötötte az az elv, hogy csak a mindenki által érthető művészetnek van létjogosultsága, és az absztrakcióknak, homályos szimbólumoknak nincs létjogosultsága. Hogyan is értelmezze a szimbólumokban járatlan, egyszerű néző Szabó Gyula gyakori jelképeit: a mindenhová ellátó, mindenüvé elérő szemet, a megismerés jelét; a mindenüvé elúszni tudó halat, az őskeresztény humanista világfelfogásnak, a bölcsességnek szimbólumát, vagy a múltat a jelennel, az embert a természettel kapcsolatba hozó, az ősi rítusokat idéző bikát, a festőnek bikaszarvval ékesített fejét? Az 1957-ben ötvenedik születésnapjára a Szlovákiai Képzőművészek Szövetsége által megrendezett kiállítás, mely végre meghozta alkotó munkásságának elismerését, jórészben a „társadalmi megrendelésre" Apátfalván, Lónyabányán és a füleki gyárban készült képeit mutatta be, melyeknek „pozitív tartalmú mondanivalója megegyezett a békét követelő, a munka tiszteletét, az emberi méltóságot hirdető politikai irányzattal.“ (Klára Kubiéková.) A kiállítást követő években megszűntek a túlzott követelések, és Szabó Gyula szabadabban követhette hajlamait festészete szín- és forma-
