A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-05-11 / 19. szám

■I

tanácsi si ilií

Válasz „Tanácstalan" jeligére:

Mivel 51 éves, 2 gyermeket nevelt fel, és 32 ledolgozott éve van, 55 éves korában mehet nyugdíjba.

Ha azonban egészségi állapota miatt nem tudna egészen 55 éves koráig dolgozni, akkor a betegállományban eltöltött időt is figyelembe kell venni a nyugdíjalap kiszámításakor, ha a munkaviszonya időközben nem szűnik meg.

Nem vesztené el a nyugdíjra való igényét akkor sem, ha az 55. életévét megelőzően két naptári évvel korábban — az év elején — lép ki a munkából.

Válasz Mártha Józsefné Moldava nad Bodvou-i (szepsi) olvasónk levelére

Mint írja, az ingatlan kisajátításáért kapott pénz, amelyet édesapjuk bankba tett, 1965-ben bekövetkezett halála folytán az örököseire szállt. Kérdés, hogy a betét-1 könyvben szereplő pénzösszeget a hagyatéki eljárás során bejelentették-e és így bizonyítani lehet, hogy ez az összeg az öt gyermeket illeti.

Ha igen, akkor ezzel az összeggel édesanyjuk természetesen nem rendelkezhetett, mert nem volt az övé. Kérdés az is, hogy kinek az őrizetére bízták a betétkönyvet.

Minthogy a pénzt az egyik testvér az édesanyjuk halála előtt a bankból kivette, csakis az ellen a testvér ellen járhatnak el és követelhetik, hogy az önökre eső részt a kérdéses bankbetétből kifizesse. — Édesanyjuk életében is csak a saját vagyonával vagy pénzével rendelkezhetett s a hagyatékába is csak az a készpénz vagy betétkönyv tartozik, ami az ő tulajdona volt. Semmi esetre sem rendelkezhetett a gyermekei pénzével. Forduljanak esetleg ügyvédhez tanácsért, mert követelésüket az elévülési határidőn belül, amely 3 év, kell esetleg biróságilag érvényesíteni. Dr. B. G.

sík »miss

4. _______r________

■

tsinaicaeii

I

A TÁPLÁLKOZÁSÉ«)!

..A fiam olyan dolgozók közé tartozik — írja L. Péterné M-i olvasónk —, akiknek nincs állandó munkahelyük, rendes szállásuk, évközben egész felszerelésükkel vándorolnak egyik helyről a másikra. Nem sajnáljuk tőle az anyagi támogatást és alaposan ellátjuk »hazaival«, valahányszor hazalátogat, mégis úgy látom, roszszul néz ki és lefogyott. Tanácsainkra rábólint, de nem fogadja meg“ — panaszolja levélírónk.

Fiának esete igen gyakori; munkások, értelmiségiek, diákok sok esetben nagyon jól ismerik az egészséges életmód és a helyes táplálkozás alapvető követelményeit s az ártalmak, a káros hatások következményeit is, a gyakorlatban pedig úgy tesznek, mintha minderről sohasem hallottak volna, (Sokan hozzák fel a helytelenül táplálkozó, szeszt fogyasztó és dohányzó orvosok példáját, hogy védekezzenek.)

Dolgozóinknak csak elenyésző része lakik munkahelyük közelében, legtöbbjük bejáró, vagy ha tartós lakhelyüktől távol dolgoznak, nemegyszer szükségszállásokon laknak, mint L. Péterné fia is. Ezért sorainkat többen is magukra vonatkoztathatják. A munkásnak nem csupán arról kell gondoskodnia, hogy naponta jóllakjon, hanem, hogy táplálkozása változatos, kalóriadús és vitaminokban is gazdag ételekből álljon. Sokan reggeli nélkül indulnak munkába, vagy a közeli büfében, vendéglőben vesznek pl. szalámit, halsalátát zsemlével, kiflivel. Italuk legtöbbször egy vagy több üveg sör. Ahol nincs vállalati étkezde vagy kifőzés a közelben, naphosszat nem is jutnak meleg ételhez. Munkásszálláson gyakori a konzerv, esetleg bableves, hamisgulyás vagy más egyszerű étel, amit az elvégzett munka és a kalórialeadás szempontjából nagyon szegényes kosztnak kell tartanunk. A hiányos táplálkozás gyengítheti a szervezet munkabírását, betegségekkel szembeni ellenállását, és megbetegedésekhez vezet. Nem ritka az ifjúkori gyomorfekély és más károsodás.

A testi munkát végző emberek reggelire és tízóraira egész napi táplálékának kb. egyharmadát kellene elfogyasztania, ha a nap első részében végzi a legnagyobb energiafogyasztással járó munkát. Reggel a lehetőségek szerint, de délben mindenesetre, egyen meleg ételt. A zöldség és a gyümölcs is elengedhetetlen. Napi */a—1 liter tej fogyasztása pedig folyamatos erőnlétet biztosít a munkásoknak. Mindenütt ki kell használni az adott feltételeket, az üzemi étkezdék, az élelmiszerbolt választékát, a főzési lehetőségeket.

Az aggódó édesanyának és fiának: az illetékes körzeti — ez esetben üzemi — orvos rendszeres vizsgálatnak veti alá a dolgozókat. Figyelmeztetni kell őt panaszmentesség esetén is, ha tényleg szokatlan fogyásról, nagyobb súlyveszteségről van szó, hogy felderítse, a hiányos táplálkozásban vagy esetleg másban rejlik-e az oka. Dr. Szántó György

Kin III! rí

VÄLASZ egy NEM VART vAlaszra

Elöljáróban el kell mondanom, hogy írásomra nem kértem és nem vártam választ. Azonban senkitől sem vitatom el a hozzászólás jogát. Az sem állt szándékomban, hogy levelező partnerének szegődjek az „Emberi sorsok“ rovatának, de miután egyes hozzászólásokat egyenesen nekem címeztek és mivel „itt-ott“ nem értek velük egyet és van egy olyan gyanúm is, hogy a „kedves“ hozzászólók nem nagyon értették meg a lényegét a mondandómnak, ezért engedtessék meg nekem, hogy újra megírjam véleményemet.

Nagyon „figyelemre méltó“ megjegyzés az, hogy egy súlyos betegségen — melynek örök nyomai maradtak — átesett ember könnyebben viseli el az élet egyéb megpróbáltatásait!? Legföljebb jobban megtanulta magát fegyelmezni, óm ez minden embernek kötelessége, fizikai adottságaitól függetlenül. — „Egy egészséges embernek a szerelmi csalódás is éppen elég.“ — Mihez? Hogy minden embernek a maga gondjabaja a legnagyobb, egy pillanatig sem vitatom, de hogy valaki egy vadidegen embernek, akinek körülményeit, környezetét, őt magát sem ismeri és miután a levelekből rendszerint csak az egyik fél véleményét ismerhetjük, hasznos tanácsot tudna adni, azt kétlem. Ám, ha valaki szükségét érzi, tegye. De könyörgöm, a jó ízlés határain belül. Mert néha bizony olvashatunk olyan dolgokat is, amelyek elé oda lehet írni, hogy tizenhat éven felülieknek, márpedig a Hetet tizenhat éven aluliak is olvassák, és nem biztos, hogy a helyes következtetést vonják le belőle.

Állítólag lenézem a többi embert és nem értem meg a fiatalokat, akiknek ez a legnagyobb problémájuk. — Egyik megállapítás sem helytálló, sőt majdnemhogy sértő és akárhogy elemezem is írásomat, semmi ilyen vonatkozást sem találok benne. Egyébként mi a „legnagyobb“ probléma?

Kizárólag a becstelen embert nézem le, de ezzel azt hiszem nem vagyok egyedül. A fiatalokat pedig több szempontból is igyekszem megérteni. Először is még magam sem vagyok Matuzsálem-korú, bár tizenhat éves elmúltam — sajnos. Másodszor pedig, mint már megírtam volt, tanítással foglalkozom és így állandóan fiatalok között vagyok, tehát van módom a problémáikkal megismerkedni.

De térjünk vissza a már említett „legnagyobb problémára“. Ismétlem, mi az? A szerelmi csaló-Breier Pál felvétele

Slll'ü Ilk

dás? Ha ez így van, az meglehetősen jellembeli és nevelési hiba. Természetesen vannak egetíöldet ostromló nagy szerelmek, de ezek olyan kivételek, melyeket nem lehet általános példának venni. Állítólag Rómeó és Júlia is valóságos személyek voltak, ám ez nem bizonyított tény még a mai napig sem. És ha a „kedves“ hozzászólók figyelmesebben olvastak volna, ott volt az is, hogy tisztelet a kivételeknek.

Hanem még mindig van valami, ami nem hagy nyugodni a fiatalok „legnagyobb problémájával“ kapcsolatban. Tegyük ezt a kort, mondjuk, 16 és 24 év közé. Ez az időszak a pályaválasztás, a legintenzívebb tanulás vagy a tanulás befejezése és a munkába állás, az egyén eljövendő élete kialakításának az időszaka. Persze a leghevesebb szerelmek korszaka is, bár ez nincs korhoz kötve. Kérdem én teljes tisztelettel, melyik a fontosabb? Ha az első szerelem zátonyra fut, az azt jelenti, hogy nem volt az igazi, és biztos, hogy eljön még az is. Hogy rossz? Hát persze hogy rossz, fájó, de túl lehet élni. Pláne, ha az egyénnek ezen kívül még fontosabb életcéljai is vannak, és kell, hogy legyenek! És bár én ezt a „problémát“ nem tartom nyilvánosság elé valónak, itt felelek az erre vonatkozó megjegyzésre is. Furcsán hangzik bizonyára, de engem sem került el a romantika, mivelhogy éppen olyan közönséges földi halandó vagyok én is, mint a többi. És bár tudtam, hogy a befejezés nem olyan lesz, mint a mesében, hogy „és még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak“, az élet szép ajándékának tekintettem, s ha voltak is keserves napjaim, eszem ágában sem volt miatta kútba ugrani. Akkor is segített a már oly sokszor bevált recept a munka. Másnak is segít, csak akarni kell!

Tévedés az is, hogy váláspárti lennék. Levelemnek erre vonatkozó része sem volt, úgy látszik, érthető a hozzászólóknak. Akkor vagyok váláspárti, de nemcsak én, ha a közös élet egyensúlya már véglegesen fölborult. Egyetlen anya sem tesz jót gyermekeinek azzal, ha megmarad abban a családi kötelékben, ahol napirenden vannak a botrányok, veszekedések, verekedések.

Természetesen minden asszonynak kötelessége összetartani a családot, megteremteni a szeretetteljes, békés életet. Ennek érdekében mindent meg kell tennie, és biztos, hogy a nagy többségük meg is teszi. De ha erre már semmi remény, akkor inkább a válás, mint az ideggyógyintézet.

Nem hagyhatom szó nélkül azt a megjegyzést sem, miszerint írásomat1 „rafináltan tálaltam". Ez a megállapítás kissé mintha már a becsületsértés határát is súrolná. Nem. Semmi sem áll tőlem távolabb, mint az a szándék, hogy elpanaszoljam sorsomat, és azt mások megkritizálása mögé bújtassam. Nem kenyerem a „bujkálás“. Ennek ellenkezőjét bizonyítja az a sok-sok személyes és levélbeli pozitív vélemény is, melyeket azóta kaptam. Ha ennek ellenére is valami ilyen íze lett volna írásomnak, azt — lelkem rajta — szégyellem, mert kifejezetten azzal a szándékkal — bár tényleg bosszankodva — ültem neki az írásnak, hogy azt példázzam, vannak némileg nagyobb „problémák“ is, mint hogy jön-e az a fiú, vagy nem jön.

Természetesen problémáim nemcsak voltak, hanem vannak is, de hiszen problémamentes élet nincs és nem is lesz, de azért vagyunk emberek, hogy igyekezzünk a bajokon segíteni, vagy ha nem lehet, akkor túltenni rajta magunkat és megkeresni az életben azt az ici-pici jót és szépet — mindenki életében van ilyen —, ami átsegít a nehéz időszakon.

Azt a megjegyzést, mely szerint a „kedves“ hozzászóló „sajnál“, egyszerűen kikérem magamnak, mert erre semmi szükségem nincs. Teljes értékű emberi életet élek, melynek célja és értelme van, ha némileg korlátozva is. Futóbajnok például nem lehetek. De ezen kívül még nagyon sok szép és értékes dolog van a világon, amivel érdemes .foglalkozni.

Továbbra is kitartok azon véleményem mellett, hogy mindenki kialakíthatja és ki kell hogy alakítsa a saját önálló életét, és a tartalmas, eredményes, munkás élet egyúttal boldog élet is. Aki pedig így él, az szerető, megértő társat is hamarabb talál.

Végezetül: jó lenne, ha a hozzászólóknak saját gondolataik is lennének, mert akár az elején, közepén vagy a végén olvasgatom, mindenütt a saját mondataimat találom az ő szempontjukból „tálalva“. Szerintem akkor kár tollat fogni, ha saját gondolataink nincsenek, vagy meg kell várni, amíg lesznek.

Samu Katalin, Pleéivec (Pelsőc)

20 HésU