A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-11 / 19. szám
Olyan volt, akárcsak a mesében — mondotta Bengt-Olof Gustavsson II svéd mérnök —, mert minden, szó szerint minden, tiszta véletlen volt.“ Egy évvel azelőtt ismerkedett meg Persson biológussal, aki — akárcsak ő maga — szenvedélyes sportbúvár volt. Megbeszélték, hogy a következő nyári szabadságukat együtt töltik Norvégia északi partvidékén, pontosabban Aalesund közelében, ahol jók a feltételek a búvársporthoz. Már ebben a döntésben közrejátszott a véletlen. Aalesund felé utaztukban megálltak egy kisebb városkában, ahol felkeresték a búvárfelszerelést árusító boltot. S miközben feltöltötték acélpalackjaikat préselt levegővel, beszédbe elegyedtek a bolt tulajdonosával, Eystein Krohn Daléval, aki maga is sportbúvár. Krohn Dale felajánlott nekik két szabad helyet abban az expedícióban, amelyet az aalesundi búvárklub rendezett. A két svéd elfogadta az ajánlatot. A Mercur Il-n, ahogy a búvárok hajóját hívták, nem volt túl lelkes a hangulat. A víz jéghideg volt, aztán erős vihart kaptak északkelet felől, így aztán a kirándulók búvárleszállás helyett inkább az akvavitos kulacsokat ürítgették. Krohn Dale, aki átvette a kormányt, elhatározta, hogy befutnak a közeli öbölbe, amely fölött a Kvalneset világítótorony magasodik. De ott sem volt csábítóbb a hely a búvárok számára. Mindössze húszméteres volt a mélység, s ezt unalmasnak találták. így történt azután, hogy a norvég Dale meg a svéd Gustavsson és Persson lemerültek. Persson a másik két búvárt csakhamar elvesztette szem elől. Lekötötte érdeklődését a buja tenger alatti flóra. Hosszasan nézegette, aztán egyszerre csak olyan helyre került, ahol semmi sem nőtt. Hogy lehet ez? — ébredt fel benne a kíváncsi biológus, és lejjebb merült, hogy megállapítsa az okát. A tengerfenék azon a helyen be volt szórva valamivel, ami úgy festett, mintha kerek kavicsok lettek volna. És mindegyik körülbelül egyforma nagyságú volt. „Egy ilyet a kezembe vettem — mesélte később Persson —, megnéztem minden oldalról, s az volt az érzésem, hogy képzelődöm. Felismertem rajta a PHIL és a HISP betűket. Most már világos volt a dolog — pénzérmék voltak. Kicsit letisztogattam néhányat, s az egyiken megjelent a verés éve: 1652. Ezer-, talán tízezerszám hevertek itt. Olyan volt, mint valami szőnyeg — arany- és ezüstérmékből. Igen, egészen nyilvánvaló volt a dolog — hatalmas kincs feküdt ott előttem azon a tíz négyzetméteren.“ Éppen ebben a pillanatban úsztak oda hozzá Gustavsson és Krohn Dale. Nem messze rozsdás ágyúcsövekre bukkantak s meg akarták Personnak mutatni. Most azonban ők ámultak el, amikor Persson megmutatta nekik a tengerfenéknek azt a csupasz darabját. Vissza kellett azonban térni a hajó fedélzetére. Letelt a merülésre kiszabott idő. Csak néhány pénzdarabot vettek magukhoz és felmerültek. „A többiek előtt egy szót sem“ — állapodtak meg, mielőtt felmentek a fedélzetre. Egy óra múlva mindhárman még egyszer lemerültek. De mintha varázslat űzött volna velük játékot — a kincs sehol, akármilyen gondosan is keresték. Este vissza kellett térniük Aalesundba. s az éjszaka, amit ott töltöttek, talán a leghosszabb volt egész életükben. Kora reggel kikölcsönöztek egy motorcsónakot és hármasban kimentek a világítótoronyhoz. Olyan erős volt a hullámverés, hogy kis híján tengeri betegséget kaptak. Ennek ellenére lemerültek. Először — semmi. Másodszor — megint csak semmi. Csak mikor harmadszor merültek le, találta meg Eystein a mesés helyet s megjelölte polietilén zacskóval, aminek a zsinórját odakötötte az egyik ágyúcsőhöz. Amikor este megmérték a zsákmányt, kiderült, hogy két és fél kiló holland aranyforintot és ötven kiló ezüstpénzt — talán négy- vagy ötezer darabot — hoztak fel a mélyből. „Természetes, hogy igen nagy volt az izgalmunk — mondotta Krohn Dale. — Tudtuk, hogy vannak erre vonatkozóan törvények, s nem akartuk őket megszegni.“ Ezért jogászhoz fordultak, aki idézett nekik egy 1953-as törvényt. Ez kimondja, hogy „az olyan vagyon, amit nem lehet visszaszolgáltatni tulajdonosának, az államot illeti“. Aztán jött a szokásos hercehurca. Jelentéstétel a rendőrségen, ahol először azt hitték, hogy valami bankot raboltak ki, jegyzőkönyvek, minden további lemerülés megtiltása s aztán a szenzációs hír a helyi újságban. A hír terjedt, mint a tűzvész. Az összes újság írt róla, a televízióban jogi szakértők és kormányszóvivők foglalkoztak az esettel. S miközben folytak a konferenciák és fontolgatások, az aalesundi rendőrkapitány visszavonta korábbi döntését: a három becsületes megtaláló — de nemcsak ők — ismét lemerülhetett. Másnap viszszatértek a Mercuron az öbölbe és estig felszínre hoztak csaknem négy mázsa aranyat és ezüstöt, sokkal többet, mint amennyit a floridai kincskereső társaság hivatásos búvárainak egy év alatt sikerült. Jöttek megtekinteni a munkát öreg révkalauzok, parasztok és halászok. Mind látni akarták az elsüllyedt holland háromárbocos híres aranykincsét. Hallottak valamit arról a viharos éjszakáról valamikor 1725-ben, amikor egy pompás holland vitorlás itt elsüllyedt. Meséltek róla apáik és nagyapáik, akik szintén apáiktól, nagyapáiktól, ükapáiktól hallottak róla. Aztán megszólaltak a levéltárak. Régi feljegyzésekből megállapították, hogy a hajót Akerendamnak hívták, a Holland Keletindiai Társaság tulajdona volt. 45 méter hosszú, 40 ágyúval felszerelt háromárbocos volt, amely a szokásos rakományon kívül tizenhat vasalt ládában 230 000 aranyforintot szállított titokban. A katasztrófa 1725. március 8-ának viharos éjjelén történt Runde szigetének zátonyán. A feljegyzésekből kiderült, hogy a katasztrófát senki sem élte túl, a kétszáz utas közül egyetlenegyet sem sikerült megmenteni. Volt ott egy adat ÉSZAK AMERIKA. Eronc/sta Chicago KUBA AMZRIIQ ßHfde Jan ft Hoorn-fok Az Akerendam útja A tervezett útvonal Azok a helyek, ahol további kincsekkel megrakott hajók süllyedtek el. Sok helyütt, például Kuba partjainál tucatjával fekszenek együtt. „Arany útnak" nevezték a spanyolok az Amerikából Európába vezető tengeri utat. 1820-ig flottáik 100 milliárd devizakorona értékű kincseket szállítottak ezen az útvonalon Hispániába. 140 •ANDREA DOW Olasz lux usgőzös, /•' -bon Süllyedt el Ne* kikötője. előtt. Széfjei 20millió márka aranyai és ékszer rejtenek. Punam Egyenlítő ATL CSENDES -óceán: & El DORADO" •tnot A irts Spanyol karaüellaj9Slben süllyedt el San Domingo előtt. Vele együtt merült d amelyben egy színaranyból készült asztal. Csak az aranynak az értéke H millió már ka 140 13.0 ÍOO V. ~ ^ c: azonkívül arról is, hogy a megmentett rakomány fele és öt kincsesláda szállítás közben nyomtalanul eltűnt. A roncsok között tehát még tizenegy láda arany- és ezüstpénznek kellett lennie. Gustavssonnak, Perssonnak és Krohn Dalénak már hat nappal később sikerült 40 000 érmét felszínre hoznia. Voltak közöttük 1715-ben Utrechtben vert aranyforintok, nehéz holland ezüstpénzek, spanyol tallérok a 17. századból és híres nyolcreálos érmék. De még több tízezer ott maradt a tenger fenekén a homok és a kavics alatt ezekből az értékes pénzekből — csak sehogy sem lehet őket megtalálni. Ez csak egy a sok ezer eset közül. Számtalan ilyen hajó fekszik a tengerek mélyén. Richardson Glover, az Egyesült Államok Tengerészeti Térképészeti Intézetének volt főnöke megállapította, hogy évente átlag mintegy 2200 hajó süllyed el. Szorozzuk meg ezt a számot csak százzal. Megdöbben. tő, ha arra gondolunk, hogy a kontinensek partjai közelében ilyen nagy számú hajó süllyedt a
