A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-04-27 / 17. szám
újra elolvasta a levelet. Ha nem a húgától kapta volna a hírt, el sem hitte volna. Reszkető kezéből kiesett a levél. Felállt, de lába olyannyira reszketett, hogy nem bírt állni, összerosjcadt, eszméletét veszítette. Hűséges öreg szolgálója talált rá. Izgatottan sokáig élesztgette, ecetes vízzel mosdatta, míg magához tért. — Más szeret az uram... Megcsal — suttogta hűséges szolgálójának. Mit tegyek.. . ? Az öreg szolgáló elgondolkozott Hosszú, küzdelmes élet állt mögötte, de tanácsot nem tudott adni. — Szegény ember nem szokta megcsalni, meghazudtolni életepárját. Ahhoz sem szíve, sem ideje nincsen. A hűtlenség — úri átok... Zsófia szótlanul hallgatta szolgálóját. — Igen, a szegény ember haláláig hű marad... Az öregek mesélik — folytatta az öreg szolgáló —, hogy valamikor régen, amikor a vár úrnője egy fiatal, nagyon szép özvegyasszony volt, furcsa dolgok történtek. A fiatal özvegy halálosan beleszeretett egy Varin nevű fiatalemberbe. A legény magas volt, mint a jegenye, haja fekete és csillogó mint a holló tolla. A legügyesebb tutajos volt, akinek messze földön nem akadt párja. Messzire, egészen a Dunáig úszott le a tutajokkal, ahonnan mindig lóháton, akárcsak valami daliás vitéz tért vissza. Sok lány szeretett volna a felesége lenni, de ő mór gyermekkora óta falubelijét, az aranyszőke hajú, nefelecskék szemű Margitot szerette. El is határozták, amint lehet, egybekelnek. Ez a vár úrnőjének is a fülébe jutott. Halálos féltékenység fogta el. „Varin csak az enyém lehet! — mondotta —. Ha nem, inkább meghalok !“ „Varin szereti Margitot, de ha a lány meghalna“ a legény elfelejti, és a tiéd lehet, — biztatták a szép özvegyet talpnyalói, akik búsás jutalmakat vágtak zsebre, amiért a lányt állandóan szemmel tartották. „Margit minden áldott nap ugyanazon a gázlón kel át a folyó túlsó partjára — újságolta az úrnő egyik kémje. — A gázló kövei csúszósak, kiszámíthatatlanok. Ha a lány ott, ahol legörvényesebb a folyó, megcsúszna és elnyelné az ár, soha senki sem látná többé.“ A szép özvegy szótlanul hallgatta a kém jelentését. A jó tanácsért öt aranyat dobott elé, majd elküldte. Elhatározta, hogy a gázlóról lelöki a lányt, megöli Margitot. Mindjárt másnap, már pirkadatkor a gázlónál leskelődött az özvegy — folytatta meséjét az öreg szolgáló. — Már reggel volt, amikor Margit énekelve, gondtalanul a gázlóhoz érkezett. Elővigyázatosan, ügyesen lépkedett, kőről-kőre. A vár úrnőjét csak akkor vette észre, amikor az odaért hozzá. Egy pillanatra meglepetten megállt, de aztán gyanútlanul tovább ment. A vár úrnője elindult feléje. Amikor odaért hozzá, teljes erővel a vízbe taszította. A lányt pillanatok alatt elnyelte az örvénylő, tajtékzó ár, csak fehér fejkendőjét sodorta tovább a víz. Margit hulláját napok múlva egy közeli sziklába akadva találták meg. Varin egyik barátja a közeli domboldalon legeltette juhait s szemtanúja volt a történteknek. De nem szólt senkinek. Megvárta, míg Varin viszszatért, neki mondta csak el, hogy Margitot a vár úrnője ölte meg. Varin .nyugodtan végighallgatta, hogy mit látott a barátja. Napokon át búskomoran barangolt a vidéken, nap mint nap lement a gázlóhoz, s ott hosszú órákon át elálldogállt azon a helyen, ahonnan a vár úrnője a vízbe lökte szerelmét. Szótlanul figyelte a Vág örvénylő vizét, és várt... Tudta, érezte, hogy a gyilkost nem hagyja nyugton a lelkiismerete, oda húzza, ahol tettét elkövette. Napok, hetek teltek el, a környező erdők már őszi díszbe öltöztek, amikor egy nap a vár úrnője megjelent a gázlónál. Gyorsan szökdelve közeledett Varin felé. Szoknyáját a víz mosta, csurom víz volt, amikor odaért hozzá. A legény elállta az útját. „Éreztem, tudtam, hogy eljön... És azt is tudom, úgy fejezi be beszenynyezett életét, mint ahogyan szerelmemmel végzett!“ A vár úrnője megállt. Előbb Varint, majd az örvénylő vizet nézte. „Azt akartam, hogy az enyém légy. .. Azért öltem... De már megbántam. mert tudom, hogy sohasem tudnál szeretni. .. De nélküled nincs értelme az életemnek, inkább meghalok" — mondotta, és az örvénybe vetette magát. A víz messzire vitte, soha sem találták meg tetemét... — Nem tudom, nem értem, miért mesélted el nekem éppen ezt a régi történetet? — kérdezte Zsófia. Az öregasszony néhány pillanatig gondolkozott, mielőtt válaszolt volna: — Azért, mert a sors megbünteti azt, aki a más boldogtalansága árán akar boldog lenni... És erre urunk is hamarosan rájön... A NÁDOR végtelennek tűnő napokig távol maradt. Zsófia éjjel-nappal türelmetlenül várta. A gyilkos kór: a kolera már a várudvarban szedte áldozatait. Egyik este végre megérkezett a vár ura. Fáradt, letört, rosszkedvű volt. — Legjobb katonáim, legszorgalmasabb parasztjaim úgy hullanak, mint ősszel a legyek — mondotta elkeseredve. — Legjobb bajtársaimat, a hét derék fivért ma reggel vitte el a kór. Ha ez így folytatódik, nem marad élő ember ezen a vidéken. Zsófia a húgától kapott levél miatt akart beszélni az urával, de látva rossz kedvét, ingerlékenységét, jobbnak látta más tárgyra térni. — Az elhunytakat el kell temetni! A végtiszteletet nekik is meg kell adni — tanácsolta a férjének. — Megtiltom! Senkit sem szabad eltemetni! A hullákhoz ne nyúljon senki! Mert az, aki csak a közelükbe ér, szintén a halál fia! — mondotta Wesselényi s ment a borospincébe, hogy barátaival tovább dáridózzék. Zsófia sokáig búskomoran tűnődött, majd elhatározta, hogy a hét derék fivért ő maga temeti el. Megvárta míg besötétedett. A csillagok fényénél maga ásta ki a hét fivér sírját, eltemette őket. A nap már magasan járt, amikor a vár ura a borospincéből társaival előtámolygott. Amikor meglátta a hót sírhantot, dühösen ordítani kezdett: — Ki merte megszegni a parancsomat ? — A vár úrnője temette el a két fivért. Saját szememmel láttam — mondta az egyik szolga. — Hazudsz! Bitófára a bitanggal — ordított dühösen a nádor. — Ha megengedi, kegyelmes uram. bebizonyítom, hogy igaz, amit mondtam — válaszolta szerényen a szolga. — Ürnőnk maga ácsolta amott a sírhanton azt a keresztet. Kezét megsértette vére, vörösre festette a keresztet. Méltóztassék meggyőződni róla. Wesselényi Ferenc odament a sírhanthoz, szemügyre vette a keresztet. Valóban véres volt. Azonnal felkereste a feleségét, s amikor meggyőződött róla, hogy Zsófia temette el a fivéreket, parancsot adott szolgáinak, hogy ássák ki őket. 1. Festői vidéken állt az egykor büszke lovagvár 2. A Vág völgyének egyik legromantikusabb várromja, ahonnan messzi vidékre elláthat a turista. 3. Elhagyottan meredeznek a régi sasfészek falai 4. A várkápolna romja — Most pedig, aki azt meri állítani, hogy a feleségem eltemette a hét fivért, azt kerékbe töretem! Még aznap éjszaka Zsófia titokban ismét eltemette a fivéreket. A vár ura dühöngött, és elhatározta, hogy az éjszakát asszonya mellett tölti, vigyáz rá, nehogy az éj leple alatt megint eltemesse a már másodszor kihantolt holttesteket. Wesselényi ott aludt hitvese hálószobájában. Zsófia kilopódzott a szobából, eltemette a fivéreket, s visszafeküdt az ágyába. A harmadik éjjel már csak nehezen, verejtékezve temette el a fivéreket. Mikor ismét ágyba került, már nagyon rosszul érezte magát. De nem szólt... — Ki merte tilalmam ellenére ismét eltemetni a hét fivért? — ordította magából kikelve Wesselényi. — Az úrnő — válaszolták szinte egyszerre a körülötte álló szolgák. — Ne hazudjatok! Hitvesem egész éjszaka aludt. Még most is ágyban van... — Nem hazudunk! ö temette el.. . Mi még pirkadat előtt ki akartuk őket ismét ásni, de nem lehet, mert a föld acélkemény lett, a csákány is beletört... Vesselényi Ferenc dühösen visszatért felesége hálószobájába. Az ablakon betűző napfény az asszony viaszsárga, mozdulatlan arcára hullott. — Zsófia...! — szólt feleségéhez a nádor. — Miért szegted meg ismét parancsomat? Zsófia kinyitotta a szemét. Sokáig vádolva nézte urát, de nem szólt. Már nem telt rá erejéből. — Zsófia, mi történt veled... ? Miért nem válaszolsz? Zsófia szeme lezárult, keze aléltan lehulott és egy rubinszínű vércsepp hullott a selyemtakaróra. Zsófia meghalt... Hogy a gyilkos kór, a kolera oltotta-e ki életét, vagy fájdalmában, boldogtalanságában a szíve szakadt meg, nem tudni. Eddig a rege, a legenda... Wesselényi Ferenc, a lelketlen, kegyetlen várúr hitvese, Zsófia halála után megváltozott. Sokáig magányosan, egyedül élt, majd korának híres szépasszonyát, a Murányi vár védőjét, Széchy Máriát vette feleségül. A nádor és a Murányi Vénusz szerelmi történetét a legközelebbi regénkben mondjuk el.
