A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-04-20 / 16. szám
Mikor az öldökléssel elrettentett falu, a keréknyomokkal felszántott utak és utcák elnéptelenedtek már, itt a harangláb árnyékában felágaskodott Krommel csendőrruhában feszítő alakja. Már nem a vágsellyei nemzetőrség parancsnoka vezényelt, hanem Krommel úr, Piegler, Schenk, Bárány Ferenc ökle és buzogánya. A nemzetőrök az ő parancsára vezették el a fiatal Poszpis Gyulát. A csendőrlaktanya, az egykori Hunyadi-kastély pincéjébe zárták. Poszpis Mihályt és Polák Józsefet Eckstein vaskereskedésétől a községházáig lökdösték. Puskatussal és ököllel verték bordáikat, fölszegzett szuronnyal bökdösték felsebzett vállukat és hátukat, arccal az utca sarába lökték, rúgások és ütlegek közben újra talpra rángatták és tovább lökdösték őket a községháza felé. Annak vasráccsal védett ablakai mögött ült össze a vészbíróság. A senki földjének hirtelen urai ültek össze. Feszület és zöld posztó nélkül, dísztelen hivatali asztal mögött kimondták Piegler, Schenk és Bárány Ferenc ítéletét, Krommel szájával mondták ki. Golyó általi halálra ítélték Poszpis Mihályt és Polák Józsefet, a tornóci nemzetőrség parancsnokát. Kimondták az ítéletet a Recska-kocsmábá hajszolt befogott sokaság felett is. A megfélemlítés, a további öldöklés vezényszavát mondták ki: megtizedelni. Megtizedelni ezt a falut, mert fellázadt jobbágysorsa ellen. A jobbágyi tizednél súlyosabb és szörnyűbb tizedre ítélték, s hogy az öldöklés keltette rettenet el ne múljon, föl ne engedjen, megszabták a végrehajtás sorrendjét is. Poszpis Mihályt és Polák Józsefet a déli órákban kell puskacső elé állítani, és másnap reggeltől estig végre kell hajtani a kocsmába befogott sokaság megtizedelését. Ugyancsak a községháza udvarán. És délben a községháza szurtos és szennyes pincéjéből elővezették Poszpis Mihályt, a katonaszökevényt, és Polák Józsefet, a tornóci nemzetőrség parancsnokát, aki rejtegette őt, és vele együtt kimondta: El kell venni az uraságok földjét!. Elővezették őket, odaállították hátrakötözött kézzel a községháza udvarára és a jegyzői lak kertjét elválasztó léckerítéshez. Ott álltak a szuronyok hegyétől fölszaggatott katonazubbonyban. Vértől iszaposán és a föld sarától szenynyesen. Tört, felsebzett vállukkal, puskatussal megtöretett bordákkal. Ott álltak szemközt a rájuk szögezett fegyverekkel. Töretlenül álltak ott. Ifjan és emelt fővel. Fölmagasodtak a törpe léckerítés fölé, az udvar és a kert, az egész falu és a táj fölé, egészen az aláhajló mátyusföldi égig. Mikor eldördültek a fegyverek, visszadörgött az a hallgatag égbolt. Visszadördültek a néma házfalak és a hallgatag ablakok. A harag és lázadás szavait visszhangozták: El kell venni az uraságok földjét! Poszpis Mihály és Polák József homlokát bezúzták a golyók. A gyűlölet és megtorlás taglójával zúzták be koponyájukat. Megszédültek. Megroggyant a térdük és lezuhantak a léckerítés tövében. Elnyúltak az esőktől vert, sárrá áztatott földön. Lerogytak holtan az elgyötört, kifosztott senki földjére, mely az ő anyjuk és el nem ismert örökségük volt. Halálba dermedő ujjuk belemarkolt az őszi sárba, mint a csecsemők ujja anyjuk testébe. Vérük is összefolyt azzal a sárral. Némaságuk összeforrt ennek a földnek némaságával, s még az a halálba dermedő csend is azt kiáltotta: — El kell venni az uraságok földjét! A községházától jobbra is, balra is, a községházával szemközt is, ott ágaskodtak és rogyadoztak a falu vályogházai. Az artézi kúttól észak felé és dél felé, kelet és nyugat felé rohantak el a keréknyomokkal felszántott utak. Csak a gyalogjárók derme'deztek sután és mozdulatlanul vélyogfalak tövében. A sokaság már eltisztult a térré szélesedő utcákról és utakról. A kapualjakból is. A Recska-sarkon, a kocsma előtt, minden ablak alatt föltűzött szuronnyal egy-egy őr állt. S mikor ilyen tökéletes csend és rend uralkodott el már a faluban, a községháza kapujában újra megjelent Krommel úr, a csendőrparancsnok alakja. Elindult a csendőrlaktanya felé. A Hunyadiak egykori kastélyéba. Túlságosan emelt fővel és túlságosan törpén haladt el a harangláb árnyékában és a vérrel áztatott gyalogjáró látszólag engedelmesen a talpa alá hasalt. Itt állok még a harangláb alatt. Meglett fejjel, s több mint egy fél évszázad mélyéből hallom a föltörő fájdalomkiáltásokat és a lázadás sza-É vait: — El kell venni az uraságok földjét! Hallom egy láthatatlan sokaság haragos kiáltásait is: — Fegyvere-ket! Fegy-vere-ket I Ezt kiáltja ez a sokaság! Ugyancsak itt a harangláb árnyékában. Állok. Dermedten és elbénulva. Lelkesen és szabadon. Fájdalmasan és megtörve. Mégis emelt fővel állok itt, és velem van az a láthatatlan sokaság: a Mátyusföld, Csallóköz, Gömör és Bodrogköz küldöttei. S ebben a sokaságban itt vannak velem, akik egészen közel állnak hozzám. A falúmbeliek. Az elevenek és a holtak is. És itt áll velem Juszka Gyula, a falu kovácsa, mintha csak most érkeztünk volna meg abból a csendes, nyári temetőből. Áttetsző árnyéka áll mellettem, s vállamra teszi a kezét. Szeme az arcomat kutatja. Kérdő, biztató, megnyugtató pillantással. Egyszerű kovácsmester arca tekint rám. Egy kicsit apám arca is. Vállamon érzem a kezét és öreges hangját is hallom: — Fiam! Jólesik ez a messziről érkező hang. Állok és tűnődöm, egykori szavait szeretném visszaidézni emlékezetemben, s mikor eszembe jutnak, azt mondom neki: — Gyula bátyám, nem úrnak tanultam. Az élet és igazmondás mesterségét tanultam ki. ö csak áll, áll, és hosszú hallgatás után megint csak azt mondja: — Fiam! Tulajdonképpen én is idős ember vagyok már. Járás közben elerőtlenedik olykor a lábam, a hajam is deresedik, a szemem is megfáradt, s inkább csak távolba lát, és ő mégis azt mondja nekem: — Fiam! Abban a pillanatban a lelkem is elerőtlenedik, és sírásra görbül a szám, mint egy kisfiú szája, és azt mondom: — Nehéz ez. Jaj! Nagyon nehéz. Nehezebb minden üllőnél és kalapácsnál, nehezebb minden gabonával tömött zsáknál és rakott pékkosárnál. Minden tehernél, mely valaha vállamat roskasztotta. Akkor eszembe jut Sok elfelejtett fájdalom, ennek a tájnak a fájdalma, az élők és a halottak fájdalmai, a megaláztatások és méltatlanságok, s érzem, hogy erőm és büszkeségem is elfogyóban van már. Arra gondolok, jó volna leroskadni, itt a harangláb árnyékában, erre a földre, elmúlni és összeforrni annak némaságával, s akkor még egyszer fölsír bennem valami, most már nem a gyermek, hanem a meglett és megfáradt férfiember fájdalma: — Nehéz ez. Nehezebb a halálnál. Már nem érzem vállamon a kovács kezét. Mintha arcom felé emelkednék, aztán megsimogatja arcomat, hajamat is, mintha apám keze simogatna. Tudom, csak a késő őszi nap melegét és a szél simítását érzem, mégis a kovács és apám kezének simogatása. S abban a pillanatban elmúlik a leroskadni késztető fájdalom. A gyöngeségemet sem érzem már, és magasra emelem a fejemet. Egyre magasabbra emelem és azt mondom az égnek, a tájnak és a földnek, a köröttem ágaskodó házfalaknak és elfutó utaknak: — Itthon vagyok. Hazaérkeztem végre és férfi vagyok. A Fogyasztási Szövetkezet vendéglőjében üldögélek. Nem is vendéglő ez, csak kocsma. Falusi kocsma. Az utcára nyíló ablakon át behull az őszi égbolt szomorkás, megfáradt fénye, láthatóvá teszi a helyiség ürességét, így fokozza a falai közt megtelepedett hétfői nap csendjét. A szombat és vasárnap vidámsága után ilyen józan csend és üresség telepedik meg itt az asztaloknál és az asztalok között. Csak az utcáról nyíló söntésbe tér be olykor valaki, felhajtja italát és távozik. Ülök az asztalomnál egymagám, szikvízzel hígított borom felett. Nézem az ablakot és azt a darabka őszi eget, mely behull ide a falak közé. Nézem azt a darabka utcát, mely ott vonul el az ablak alatt, s egyre súlyosabbnak érzem a csend anyagtalan terhét, azt a csendet, mely a frissen vakolt, frissen meszelt, de nagyon régi falakból árad, és nemcsak a falakból, hanem a sötét szűk térközéből és a lezárt táncterem ajtajából, a padlókból és a padlók alól, a mennyezetből és a számomra láthatatlan padlás szúette gerendáiból. A felszolgáló csoszogása és a poharak csörrenése még jobban megnöveli, s már nem is csend ez, de fájdalom és szorongás, a megtizedelésre és halálra szánt emberek szorongása és sóhajtozása. Nem a Fogyasztási Szövetkezet vendéglője ez, nem is a Hangya Szövetkezet kocsmája, hanem a Recskáék siralomházzá változtatott régi kocsmája. S mikor mindezt végiggondolom, távoli vonat dübörgése és gőzsíp sikoltása veri fel a fájdalmas csendet. A vasúti állomás és a Fütyülő-sor felől diadalmas lövések robbantak bele a levegőbe. Riadt félelemordítás, bakancsok csattogása, dühkitörések verik fel az ablak alatt elvonuló utca némaságát is. A siralomházzá változtatott kocsma hirtelen egy komor, mégis ünnepi gyülekezet színhelyévé alakul át. Fiatal érsekújvári tüzérek zsúfolódnak Össze benne. Itt van közöttük Poszpis József is. Alig huszonkét évesen. Göndör és hollófekete még a haja, és rajta is a tüzérek megkopott egyenruhája feszül. Koccintás nélkül ajkához emeli poharát és a többiek is úgy tesznek. Diadalünnep ■ez, egyben fájdalmas tor is. S aztán már nem huszonkét évesnek látom Poszpis Józsefet, hanem idős és megfáradt embernek, amint itt üldögél a Fogyasztási Szövetkezet különtermében, ami már nem is különterem, hanem mindenki terme. Nincs itt, mégis itt ül velem szemközt, senki egy szót se szól hozzám, mégis az ő hangját hallom. Mintha az egykori események és egykori beszélgetések mind ebbe a szorongó csendbe zsúfolódtak volna bele, mely mór nem is szorongás, inkább megnyugvás, és nem is magányos csend, hanem mindenek és mindenki jelenléte: — Sóki szabadságos katonák hozták meg a hírt a kaszárnyába, mi történt otthon. Volt nekünk az érsekújvári laktanyában egy jóravaló tűzmesterünk. A Nagykéri. Jelentem neki, mi történt otthon. Hogy agyonlőtték a bátyámat, Mihályt, meg a nemzetőrség parancsnokát, Polák Jóskát. Hogy megtizedelik a kocsmába befogott népet. Lehet, öcsémet is kivégzik. Kora hajnalban egy szakasz tüzérrel indultam Tornócra. Még idejében érkeztünk. A befogott férfiakat és asszonyokat kiszabadítottuk. A sellyei nemzetőrök elszéledtek. A csendőrséget is leszereltük, és öcsémet is kiszabadítottuk. A megfáradt szomorú hangból elmúlt már minden fiatalság. A lázadó düh és keserűség is. Csak az idős ember tömörre zsúfolódott tárgyilagossága maradt meg bennem abból a hangból, s az kemény és szögletes, mint az asztalok sarka, mint a helyiség szögletekbe futó falai, súlyos, mint az elmúlt évtizedek: — Másnap az uszítókat, Schenk intézőt, Bárány Ferencet és Krommel őrmestert megkötözve Érsekújvárba szállítottuk, hogy átadjam őket a bíróságnak. Egy ideig fogva tartották őket, de a légiók bevonulása után szabadlábra kerültek. Huszonkettőben a tárgyaláson kimosták magukat, és az áldozatokat marasztalták el bűnösként. Hiába, ügyvédek keze volt a ,dologban. Kimosták magukat, mert ügyvédek keze volt a dologban. És leéltek egy mihaszna úri életet. Akit leölettek, mindenkin rajta maradt az ő elmarasztalásuk és vádjuk bélyege, még haló porában is. — A tornóci öldöklés után nyílt ki a szemem, és katonasapkámra föltűztem a piros gombot. De épp a piros gomb miatt kergettek el a hadseregből. Érsekújvárról Hegyeshalomra vezényeltek. (Folytatjuk)
