A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-12 / 2. szám
46. — Semmi, édesapám, semmi... már jobban van. Csak múló rosszullét — kiáltotta Toman és visszahajolt a feleségéhez. Martina lehunyt szemmel ül, arca fehér, mint a gyolcs, nehezen vesz lélegzetet. — Köszönöm. Azt hiszem, lefekszem egy kicsit — mondja csöndes, színtelen hangon. Toman készségesen helyesel. De Martina még nem szándékszik felállni. Hirtelen férjére emeli, mély ibolyakék szemét. — Nem ülsz le egy kicsit? Én... A befejezetlen mondat fájdalma csomóvá gyűlve elakad a levegőben. Toman félig nyugtalanul, félig kíváncsian leül mellé. Ez a hang! Még sose szólt hozzá ilyen különös hangon. Martina gyors mozdulattal átöleli, és fejét Toman vállára fektetve minden bevezetés nélkül mondja: — Gyerekünk lesz Vladimír. Csöndesen elsírja magát. Toman gyereke! Martina a váratlan eseményre összpontosítja egész valóját. Az utolsó hónapok minden eseménye, egész élete új arculatot, új értelmet nyert. Ezzel minden kiteljesedett. — Hamarosan új láncszemet csatolhatsz a családfához — mondta boldogan mosolygó apósának. — De nem a múltba, hanem a jövőbe. Egy valami első perctől fogva világos előtte: a gyerek új. mindennél erősebb kapocs lesz közte és Toman között. Odaadó szolgálat egy életen át... ezzel a gondolattal ment Toman elébe. Mi lehet az asszonyi odaadás szebb megnyilvánulása, mint gondoskodás a gyerekről, aki közös művük, sorsuk és kincsük. Október közepén Martina visszatért Prágába. Egyedül. Toman egyenesen Bécsbe utazott. Rauchberger professzorral együtt nyilvános előadásra kapott meghívást. Martina szerette volna elkísérni, de Toman nem engedte, hogy állapotosságában megerőltesse és fölöslegesen izgassa magát. Gyöngéden bánt vele, fokozott figyelemmel vette körül attól a naptól fogva, mióta megtudta, hogy apa lesz, de figyelme és gyöngédsége különös színezetű, egészen más, mint amilyet Martina várt. Nem hozta közelebb hozzá, inkább eltávolította tőle. A bécsi előadás nagy sikert aratott. és Martina örült a sikernek, bár csak az újságból értesült róla. Bécs után Linz. Salzburg, Innsbruck és Graz következett gyors egymásutánban. Már senki sem vonhatta kétségbe: az előadássorozat tökéletesen rehabilitálta Rauchberger professzort. A nagy nyilvánosság e véleményéhez rövidre rá a szakkörök is csatlakoztak, mert kiderült, hogy az expedíció tudományos szempontból sem volt olyan silány és hiábavaló, amint azt kezdetben feltételezték. Toman zsákmánya a professzor eredményeivel együtt kielégítő egészet alkotott. A Ferenc József-föld helyes feltérképezésére vonatkozó kutatásokon kívül oceánográfiai és magnetikus mérések sokasága, a légköri villamosság, főként a levegő vezetőképessége, a radioaktivitás, a kozmikus sugarak és a légköri elektromos gradiens terén értékes adatokat szolgáltatott. Toman örömtől sugárzó arccal, egész megváltozva jött haza, Martina is elérzékenyült a nagy hírre: a professzor hálából felajánlotta Tomannak, hogy terjesszen be a bécsi Akadémiának szakjelentést az expedíció tudományos eredményeiről, ő pedig e munka alapján javasolni fogja tagsági kinevezésre. Toman azonnal munkához látott, hogy megfigyeléseit végleges formába öntse és az eredményeket a lehető legáttekintőbben összefoglalja. Martina felhasználta az alkalmat és még egyszer felajánlotta segítségét, Toman azonban ismét elhárította ezt, bár ezúttal kíméletesebb formában. Egyik kezével átölelte Martina derekát, a másikkal az arcát simogatva mondta: — Köszönöm az érdeklődésedet. Sylva. Igazi jó barát vagy. De ennél a munkánál sem tudsz nekem segíteni. — Azt gondoltam — válaszolta akadozva Martina, jóformán ugyanazokkal a szavakkal, mint a nyáron —, hogy diktálhatnál nekem, vagy ilyesvalamit... — Tudsz gépelni? Martina agyán átvillan a La Baule-i nap emléke: ül az asztalnál és egy ujjal pötyögteti a levelet. Lehorgasztja fejét. Nem, gépelni nem tud. — Hát látod, mindenképp fel kell vennem egy gépírónőt, már az útleírás miatt is, hogy gyorsabban menjen a munka. Te pedig talán azzal segítenél legjobban, ha újra felvennéd eredményes prágai kapcsolataidat. Ki tudja, talán találsz valakit, akinek befolyása van az akadémiai körökben és elősegítené Rauchbergcr szándékának megvalósítását. Martina megörült. Mégis kínálkozik számára valami feladat, valami tevékenység, amellyel kifejezésre juttathatja odaadását Toman iránt! Ennek ellenére nehezen viselte, hogy Toman a munkájával átköltözött műegyetemi laboratóriumába. Így házon kívül töltötte az egész napot, néha ebédre sem jött haza, Martinának be kellett érnie a telefonüzenettel, hogy estig dolgozik, ebédet az intézeti szolgával hozat,magának. Toman a jelentést novemberben elküldte Bécsbe, de lázas munkairama nem csökkent, mert azonnal viszszatért sarki kalandjait feldolgozó könyvéhez, amelytől ugyancsak nagy sikert remélt. Martinát a társaságban most jóval nagyobb érdeklődéssel fogadták, mint annak idején, amikor első ízben jelent meg, mint Erlebachné felfedezettje. Odahaza Toman mellett mintegy mellékvágányra került, itt pedig az ő dicsőségében sütkérezett. Az egész társaság Martina köré csoportosult. De miért jön mindig egyedül? Hol a férje? Sajnos roppant elfoglalt ember, nem ér rá társaságba járni, ök is csak reggel és este találkoznak. Voltaképpen csak aludni jár haza. Martina ezt mosolyogva mondja, a világért sem árulná el, milyen nehezére esik idegen emberek előtt újra meg újra mentegetni férje közönyét. Martinát alapjában véve hidegen hagyja, hogy egy csapásra a figyelem középpontjába került, s a szüntelenül ismétlődő kérdések kereszttüzében elhatározza, hogy Tomant időnként kiragadja munkájából, élvezze ő is a népszerűség varázsát, ami nélküle neki sem öröm. Talán Erlebachnéhoz vezeti be, ahol az Aeneist olvassák az idén. .. ez a környezet leginkább vonzaná. Megkérte Erlebachnét, küldjön Toman számára külön írásbeli meghívót. — Ezt önnek kell megtennie, az én szavamra nem sokat adna! Toman a külön meghívó ellenére is csak a második estélyre kísérte el Martinát, könnyekkel kevert buzgó rábeszélés után. Mikor Martina látta, milyen kedvetlenül tart vele, szemlátomást csak azért, hogy nyugta legyen, legszívesebben ő is otthon maradt volna. Erlebachéknál minden olyan volt, mint rendesen. Tompított fény, a falakon aranykeretes képek, Willamowicz, a fehér hajú udvari tanácsos könyvvel a hóna alatt. A váratlan környezet felkeltette Toman figyelmét. A szűk körű, válogatott társaság szétszórtan ült a félhomályos szobában, de Toman megjelenésére mindannyian meglepetten felálltak és körülvették a ritka vendéget, Erlebachné elégedett. Mindenki irigyelni fogja, hogy a híres ember, az északi jégvilág hőse elfogadta meghívását. Az udvari tanácsos leült az ernyős lámpa alá, hogy megkezdje az olvasást. Ekkor nyílt az ajtó, Erlebachné felemelkedett, hogy üdvözölje az utolsó vendéget. Martina háttal ült az ajtónak, csak akkor pillantotta meg az elkésett jövevényt, mikor Erlebachné odavezette hozzá, hogy bemutassa. — Planck professzor Bécsből. Martina ránézett, arcából lefutott a vér. A meghajoló férfialak helyett egyemeletes ház víziója állt a szeme előtt, kilátás a Botanikus kertre és a Belvederre, fehér ajtók, fehér előszoba, a professzor fehér köpenye ... Planck professzor szempillája se rezdült, egy mozdulattal sem árulta el, hogy megismerte Martinát. — Tomanné asszony és hírneves férje, Toman docens. A két férfi kezet szorít, Martina szája körül megkövesedett mosoly. A professzor megszólal: — örülök, docens úr, nagyon örülök, hogy megismerhettem. Sokat hallottam és olvastam már magáról. Élénken el tudom képzelni, milyen büszke a férjére — fordult Martinához, aki látja a professzor szemén, hogy azonnal megismerte, és megadással várja, mikor szólja el magát. De nem történt semmi baj, csak Martina élt át három gyötrelmes órát. Erlebachnétól megtudta, hogy Planck professzor a lányánál időzik Prágában, azért jött ide, hogy világra segítse második unokáját. Martina egész este lehetőleg kitért előle, de a büfé mellett mégis összeakadtak. Martina szíve megdobbant. — Nos? — kérdezte Planck, és szürke szeme sebesen végigkutatta Martina arcát. Az öreg professzor ősz haját, jóságos arcát látva Martinát megint nagy megkönnyebbülés fogja el, mint első találkozásuk alkalmával. Kezet nyújt neki és melegen súgja. — Köszönöm, professzor úr. — Nincs mit... Ja úgy! — Planck arcán a megjátszott felháborodást őszinte csodálkozás váltja fel. — Jóságos ég, csak nem félt, hogy .. . Orvosi titoktartásomban, ami egyébként kötelező, nyugodtan megbízhat. Az eredmény? Minden rendben? — Nem is tudja, milyen szolgálatot tett nekem, professzor úr! Martina hangját átfűti a mély meggyőződés. — Tehát boldog és elégedett? Ezt feltételeztem. Különben ...! Martina megértette: különben nem segített volna rajta. A hála mondatja vele: — Több annál! Megint... — Anya lesz? Látom és gratulálok. — Már látszik rajtam? — ijedt meg Martina. — Csak a szakember szeme látja — nevetett Planck, és apai mozdulattal megveregette Martina kezét. — Egyébként nagyon elégedett vagyok magával. Látom: megmentettem egy boldog házasságot, és örülök, hogy rám bízza majd magát, ha eljön az ideje. Ekkor Toman lépett oda hozzájuk. A professzor azonnal más témára csapott át. Vergiliuszról alkotott véleményét kezdte fejtegetni. A találkozás szerencsésen végződött, Martina mégis feladta próbálkozásait, hogy Tomant bevonja a társaságba. Túlságosan nagy kockázattal jár, talán nem volna mindenki olyan diszkrét, mint Planck professzor. Például Erlebach. Milyen könnyen eszébe juthatna Karai! Ettől fogva Martina egyedül járt Erlebachékhoz, ötórai teákra, színházba, hangversenyre. Toman nem emelt kifogást, felesége társadalmi kapcsolatai egyébként is hasznára váltak, mert Martina Willamowicz udvari tanácsos személyében befolyásos és odaadó szószólót nyert, pontosan olyat, amilyet Rauchberger kívánt. A társaság lassanként teljesen lefoglalta Martinát. Múltak a hetek, jóformán észre sem vette, hogy Tomanra vonatkozó jó szándékaiból lassan már semmi sem maradt. A társas életnek hamarosan vége, akkor majd úgyis otthon kuksolok, mentegetőzött maga előtt. (Folytatjuk)
