A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-04-13 / 15. szám
Luba Baricovd es Milan Kopacka űvös erő volt e virágban, a börtönben szívemre zártam, mintha az elhervadt virág volna az üdv, az ifjúság ..— énekli lángoló szerelmi vallomásában Don Jósé a kis virágról, melyet Carmen a történet elején oly kacéran dob a rá sem figyelő tizedes lába elé. De nemcsak abban a virágban és magában Carmenben, a szépséges Gitanában, a lobogó vérű cigánylányban van az a delejes perzselő erő, mellyel rabszolgájává tesz minden férfit, hanem George Bizet Carmen-jében, ebben a zseniális operában is, mely immáron pontosan kilencvennyolc éve él hervadhatatlanul az operaházak műsorán, s most kezdte el életének újabb fejezetét a Szlovák Nemzeti Színház operaszínpadán. Nem csoda, hogy a megfiatalított épületben a repertoárbővítés során a világirodalomból a dramaturgia éppen ezt az operát választotta elsőnek, mely tobzódik a közönségtől és művészektől egyaránt rajongva szeretett pompás szerepekben és gyönyörű melódiákban. Ma tehát a Carmen mindenki kedvence, pedig bemutatóján az Opéra Comiqu-ban — csúfosan megbukott. És milyen gyilkos iróniája a közönség pillanatnyi ítéletének, hogy fagyos közönyével éppen azt az alkotást buktatta meg, mely szerzője nevét halhatatlanná tette, mely egy új korszakot nyitott meg az opera történetében s mely csupán bemutatójának színhelyén majd háromezer előadást ért már meg. Persze a korabeli ízlésen — ha jobban szemügyre vesszük a témát és zenei nyelvezetét — vajmi keveset lehet csodálkozni. Párizs ugyanis abban az időben — eltelve a meyerbeeri nagyopera tejszínhabjával — éppen Wagner lába előtt hever. Rajong „végtelen dallam“-jaiért, rajong a magasabb rendű és megváltó erejű szűzi szerelmekért, rajong Lohengrinért, Tannhauserért és isteníti a Bolygó hollandit... Nem csoda hát, ha ebből a transzcedens és mitikus bűvöletből képtelen helyben átváltani a sorstragédia, a valódi szerelem és a dohánygyári munkásnőkkel, katonákkal, csempészekkel, cigányokkal és torerókkal benépesített reális élet vágányára. A Carmen tehát megbukott. Az évad végével le is került a színház műsoráról és pontosan tíz évet kellett várnia — közben meghódítva Bécs, Budapest, Szentpétervár és Berlin közönségét —, míg Párizs is rádöbbent, hogy éppen Carmen a nemzeti dalműirodalom azon remekműve, melynek népszerűségét sem előtte, sem utána nem érte még el egyetlen francia komponista operája sem. Mert Bizet aztán igazán bőkezű volt minden alakjához és bőségesen áradó invenciójából mindenkit egyéniségéhez illő dallammal jellemzett. Elég utalni Carmen szenvedélyes habanerájára, vésztjósló kártyaáriájára, Jósé katonadalára, virágáriájára, Micaelával való kettősre, Escamillo torreádor dalára, a csempészötösre, a „cigaretta“ kórusra és természetesen a tragédiát betetéző utolsó kettősre. Tehát csupa „nagy“ szám, csupa sláger és egyben csupa buktató. Mert bármennyire ellentmondásként hangzik is, de a „Carmen-zene“ népszerűségével egyenes arányban nő a „Carmen-zene“ tolmácsolásának nehézsége is. És ezzel el is jutottunk a két bratislavai bemutató színvonalának bírálatához, mely bemutatókról sok szimpatikus igyekezet és momentum ellenére sem lehet az egyértelmű dicséret hangján szólni. Sajnos csupa félmegoldás minden vonalon, és éppen ez a bántó, mert következetesebb és alaposabb felkészüléssel, érleléssel sokat lehetett volna még javítani. Carmen a két szereposztásban Cuba Baricová és Ruéena Stúrová. Az első előnye, hogy már egy évtizede énekli és alakítja szerepét. Feldolgozása kiforrott, meggyőző, de egyben problematikus is, mert játékával, énekével inkább a novella hősnőjét, a nyers, vad és kacér Carment hozza, és hangjából is hiányzik a szenvedélyes drámai erő. Stúrová először énekli szólamát s így egy izgalmas „Carmenavatás“ tanúi vagyunk. Atraktív Carmenje az előbbi ellenpólusa. Nála elhiszem, mikor a gavallérok kórusa ezt énekli: „Carmen, mi mind a lábadhoz térdelünk . ..“ Hangszíne ideális, nagy lehetőségek vannak benne, de mintha félne a magasságoktól. Az első szereposztás tizedese Milan Kopacka. Szép színű hangjában megvan a hősi erő és fény, de énektechnikai problémái megkérdőjelezik teljesítményét. A második szereposztásban Judt Arnold a. tizedes. Az ő hangja még ideálisabb, Ruíena Stúrová és Arnold Judt mert lírai színekben gazdagabban árnyalt s van már egy pár szépnek ígérkező piano ja és drámai kitörése is. Ezek az előfeltételei annak, hogy további szívós munkával jó Jósévá forrja ki magát. Micaela egyelőre mindkét változatban, Jarmila Smycková. Egészében véve korrekt teljesítményt nyújt, de koloratúrákhoz szokott karcsú hangjából hiányzik a melegebb lírai árnyalat. Juraj Oni&cenkónák mind hangban, mind megjelenítésben nehéz elhinni, hogy ő a híres, ünnepelt, magabiztos espada, Granada győztes torreádorja. Juraj Hrubant közelebb áll ahhoz, ahogy egy torreádort elképzelünk, de neki is remélhetőleg csak pillanatnyilag — problémái vannak a hangtisztasággal és a magasabb hangokkal. A csempészek és cigánylányok közül a Schrenkel—Hurny pár valamint a Hajóssyová —Skyvová kettős tetszett. Nekik és Stúrovának köszönhető a második szereposztású bemutató igazán kifogástalan jelenete, a félelmetesen nehéz csempészkvintett kitűnő megszólaltatása. Miroslav Fischer rendezésének vitatható és a helyzettel ellentétben álló mozzanata, hogy a virágáriát Carmen és Jósé csókkal fejezi be. Pavol M. Gábor díszletei alapjában véve szépek, tetszetősek, de problematikusak a kopár sziklacsúcsokon növő dús virágú bokrok. Ladislav Holásek fontos szerepet betöltő kórusa szépen szól, csupán a „veszekedő jelenet“-en kell még csiszolni. Jelánján koreográfus munkájából különösen a negyedik felvonás táncképe tetszett. A zenei betanítás Tibor Freso munkája. Jól hangzó zenekarának van nemegy jó tempójú megoldása, de akad elnagyolt és pontatlan része is. VARGA JÓZSEF J. Vavro felvételei CSOÓRI SÁNDOR Látomás egy szoborról Azt a szobrot ott Havannában fekete márványfal előtt, még ma is látom: soványka gipsz-krokodil hajszol soványka gipsz-csípejű nőt. Az üldözés torzító táncba, majd mitológiába villan át; mint hajló bordaív: a lányka megfeszül, s úgy pattan tovább. Nemcsak ő szenved űzőjét is kettészeli a szenvedés: két külön állkapocs röpül már a lány után: két csont-fűrész. Illatos urak jártak erre, gombkirályok és olaj lordok, s mielőtt még a bárba léptek, megbámulták e barbár szobrot. A szobrot — s nem a szenvedést. Mit érdekelte volna őket! Zsebükbe nyúltak: tengert találtak, jókedvet s napsütéses nőket. A bárba többé nem lépnek be; a szakszofon, mint puskacső meredne rájuk, s agyonverné ' őket dobverő-jégeső. Este a lángok előjönnek, s a város fényes szélmalom megőrli a csontváz-időket. A szobrot is csak én nézem meg, a krokodilt s a vézna nőt. Mint történelem előtti árvák, vívnak a márványfal előtt. 13
