A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-04-13 / 15. szám
A fejfán néma felirat: Itt nyugszik Juszka Gyuláné, született Kiszucsan Etelka. A név alatt az elhunyt születésének évszáma és napja, aztán egy vízszintes vonal, egy kötőjel következik, s az elhalálozás évszáma és napja. Az a kötőjel különös, meg nem fogalmazott mondat; annyit jelent: élt huszonnyolc évet. De az a huszonnyolc év nincs sehol, csak a a kötőjel van ott, egy vízszintes vonal, mintha valaki keresztülhúzta, kitörölte volna azt a fiatal életet. Nézem a fejfát, erősen emlékezetembe vésődik az a huszonnyolc év, s az elhalálozás éve és napja is: 1918. nov. 29. Állunk a sír fölött. A fejfáról az idős ember fájdalmasan merev arcára téved a szemem. Nézem és azt mondom magamban, az ő Etelkája volt. Még jobban megmerevedik minden arcvonása, s ebbe a merevségbe valami rettenetes harag és gyűlölet kövesedett bele. Most mintha ott látnám őt a harangláb árnyékában, a tribün előtt, abban a sokaságban, a hangját Is hallom, s az a hang azt kiáltja: Fegy-vere-ket! Fegy-véreket! Az a sokaság is az ő haragját és fájdalmát kiáltja: Fegy-vere-ket! Fegy-vere-ket! Eltekintek a sírok és fejfák fölött az aláhajló égboltra, majd föl a végtelen magasságokba lendülő égre. Tűrhetetlen, mélységes csönd vesz körül bennünket, s még az a csönd is az ő haragjának és fájdalmának kiáltása. Sem a kovács, sem én, egyikünk se bírja már elviselni ezt a némaságba merevedett gyászt, s akkor felém fordul, hogy valami egészen egyszerűt és emberit mondjon: — Élt huszonnyolc évet és agyonlőtték. — S hogy egészen emberi és egészen tárgyilagos legyen, hozzáteszi: — Valóban agyonlőtték. Fejlövés volt. Üjra érde§ ujjai közé fogja kezemet és tovább botorkálunk egy hasonló, fűvel és kardvirágokkal benőtt sírhoz, és efölött is ugyanolyan fejfa ágaskodik. A fejfán fehér betűkkel odamázolt, nagyon megkopott név: Mészáros János. — A név alatt ott a születés és az elhalálozás esztendeje és napja. Köztük a kötőjel is, egy ugyanolyan vízszintes vonal, mint Etelka fejfáján, s ezt mondja: Élt huszonkilenc évet. Az elhalálozás esztendeje és napja is ugyanaz mint Etelka fejfáján: 1918. nov. 29. S a kovács hangját is hallom: Ez is fejlövés volt. Aztán Poszpis Mihály, majd Polák József sírja felett állunk meg. Az előbbit huszonhat éves korában ölték meg, a másikat huszonhét éves korában, de ugyanazon a napon, mint Etelkát és Mészáros Jánost. És a kovács e két sír fölött is ugyanazt mondja: — Ez is fejlövés volt. Aztán egy harminchárom éves parasztasszony sírja következik. Hambalkó Józsefné, született Angyal Mária. Ez áll a fejfán, s a kovács is megszólal: — A szívét lőtték át. És ismét egy sír. Gál Mária sírja. Tizenkilenc éves leány volt, aki virág is lehetett volna, és azt is szíven lőtték, ugyanazon a napon, mint a többieket. És megint egy fejfa. Kurucz Erzsébetet, a cigányprímás pici lányát is ugyanezen a szomorú őszi napon ölték meg. Magasan a jobb • erde felett a combjába fúródott a puskagolyó. Ott maradt az utcán és elvérzett. Ezt is a kovács mondja: — Ott maradt az utcán és elvérzett. Aztán már semmit se mond. Csak a születés és az elhalálozás éve és napja közé vont kötőjel, az a vízszintes vonal árulkodik, kiált és vádol: élt tíz esztendőt. Állunk szótlanul itt a sírok felett, a fejfák között, és szemünk a templom felé meredt. Ott ágaskodik egy egészen lapos kicsi dombon a temető felett. Utött-kopott falusi templom. Fatornyos kicsi templom, mégis a legnagyobb épület a faluban. Mereven, furcsán, a temető fölé ágaskodik, mintha nem is Isten háza, hanem Isten koporsója lenne. És itt, ennek a koporsónak az árnyékában pihen egy egész falu, egy ezeréves falu. Nincs írott története, se krónikája, csak temetője van. Elindulunk. Most már nem a templom felé. amerre jöttünk, hanem a temető hátsó kijáratán át, újra a falu felé. Megyünk a nyári nap alatt, egy egészen fiatal ember, meg egy nagyon idős ember. Poros, száraz utakon ballagtunk az ájult, megroskadt házak között, és ezer év árnyéka súlyosodik ránk. Ott jártunk abban a temetőben, most bennünk él az a temető a halottak egykori életével és fájdalmával, s mindez nem halott fájdalom, hanem erős, nagyon eleven fájdalom, mely eláraszt bennünket, csaknem a föld porába roskaszt, és felágaskodik bennünk, hogy rettenetes lázító szavakat sugalljon, és még szótlanságunk is azt kiáltja: Fegyvereket! Fegyvereket! Ott állunk már a harangláb árnyékában, és a harangláb is azt kiáltja. A kapuk, a kerítések, a megroskadt házfalak, az út pora, minden azt kiáltja, némán és haragosan: Fegyvereket! Mert védtelenek vagyunk, fegyvertelenek, a táj is, az emberek is, az elfáradt hosszú utak és utcák is, a megroskadt házak is védtelenek és fegyvertelenek. Miénk ez a falu, minden a miénk itt, az utak, a házak, a kertek, a levegő és az égbolt, és a látóhatárig nyújtózó rétek és mezők is. És mindezek fölött mégis ott terpeszkedik valami egészen idegen, ami a múltból ágaskodik fölünk, ami erőszak és korbács, otromba gyanú és gyalázkodó vád is, mély a legszebb nyári égbolt alól is ráník rivall: ti magyarság árulói, ti becsehelt kommunisták! Ti Benes-vérrel fertőzöttek! Vöröskutyák! Vöröskutyák! Prága élesett már. Elesett Budapest is. Üe a keréknyomokkal felszántott téren még mindig ott áll a láthatatlan tribün, és láthatatlanul, hangtalanul ott torlódik az a roppant sokaság, mely szavak és betűk nélkül is az kiáltja: Védjük a köztársaságot, védjük a magyarság jövőjét, védjük Magyarország függetlenségét ! Állunk itt a harangláb, árnyékában. Fölöttünk a mátyusföldi ég. És a nap. Jelen pillanatainkban ott lázad, ágaskodik, haldoklik a múlt, de mindebből semmit se látni sem a téren, sem az összefutó utakon és utcákon. Arcunkon sem. És senki semmit nem is láthat ebből, mert csak mi ketten állunk ott a harangláb árnyékában. ^ kovács meg én. A kovács kinyújtja karját, a keréknyomokkal felszántott út felé mutat, aztán Eckstein egykori háza felé: — Itt ölték meg őket. Aztán még egyszer hallom a hangját : — Lelőtték őket. — És még egyszer: — A sellyei fehér nemzetőrök. Még mindig itt állok a harangláb árnyékában. Teljes harminc évet öregedtem. A kovács régen ott pihen már a temetőben, de még mindig mintha őt hallanám. Tudom, nem az ő hangja, csak emlékeim és emlékezetem hangja. Egyedül álldogálok itt. Egymagám. És senkitől semmit nem kérdezhetek, így hát magamtól kérdezem, vagy csak a harangláb árnyékától : — Ugyan kicsoda volt az az Eckstein ? És azt mondom: Vaskereskedő. Élelmes kicsi úr. És árverést hirdetett arra a napra. Szinte látom azt a sok kicsi fejfát. Fölrémlik szemem előtt az a sok kicsi szám, a legyilkoltak elhalálozásának azonos évszáma és napja: 1918. nov. 29. Eckstein úr ezen a napon tartotta meg az árverést. A selylyei ügyvéd, Piegler úr, Bárány Ferenc, a tornóci földbirtokos, Schenk úr, a surányi cukorgyár és a Hatvany-birtok intézőjének kívánságára. A sommások és a napszámosok zúgolódtak, s az egész falu azt mondta, el kell venni az uraságok földjét. Azt mondta Poszpis Mihály, aki az orosz frontról szökött haza, csaknem teljes két éven át a nádasokban és az erdőségekben bujkált, míg csak össze nem omlott a monarchia. Akkor odahagyta a nádast, az erdőt, biztonságosan járt-kelt a faluban, és mindenkinek azt mondta: — El kell venni az uraságok földjét! És mindenki utánamondta, el kell venni! Utánamondta Polák József, a tornóci nemzetőrség parancsnoka, és az egész nemzetőrség. A sommások és a napszámosok is utánamondták. ötszázhatvanan voltak. És ők ötszázhatvanan voltak a vörös szakszervezet. Piegler, Bárány és Schenk összeültek tanácskozni, és határoztak: le kell tömi őket! Visszaszorítani ! Rettenettel, halállal, öldökléssel! Eckstein, az élelmes kicsi úr, a vaskereskedő, árverést hirdetett. A vágsellyei megbftható nemzetőrséget kérte meg a rend fenntartására, mivel Polák József, a tornóci nemzetőrség parancsnoka a szökevény Poszpis Mihállyal t tartott. Jaj neked, Poszpis Mihály! Jaj neked, Mihály! A csendőrlaktanyán még mindig ott székelt Krommel, a csendőrparancsnok, aki Károly király idejében is csendőrparancsnok volt. Hol Schenk intézővel, hol Bárány Ferenccel, vagy Piegler úrral ült össze tanácsra. Poszpis József, Mihály testvéröccse, aki nemrég szerelt le Brassóban, hiába óvta bátyját. Nem rejtőzködött már sem a nádasban, sem az erdőségben. Biztonságosnak érezte a falut, mert abban a nemzetőrség parancsolt, és az vele tartott. József megint bevonult katonának. Az érsekújvári tüzérlaktanyába. Mihály öccse révén hírét vette, hogy a tüzérek is lázadoznak már, s még bátrabban járt-kelt a faluban. Elkövetkezett az a szomorú nap. Az árverés napja. Eckstein sátrat veretett a boltja előtt. Kirakatta árusítható holmiját: fazekakat, lábasokat, hús- ‘és mákdarálókat, evőeszközöket, de kocsikenőcsöt, ostornyeleket, lószerszámra való csatokat is. A faluból nagy sokaság verődött össze. Asszonyok, lányok, leánygyermekek, suhancok, idős férfiak sokasága. Mikor a sátor körüli nyüzsgés és Eckstein magas árainak szidalmazása tetőpontra hágott, a Vág töltése felől, a Felvégen át előretörtek a sellyei nemzetőrök. Az a felbérelt fehérgárda. Senki sem vette észre őket, hogy ott vannak. Senkire rá se szóltak, csak lőttek, lőttek, hogy letörjék, megfélemlítsék ezt a falut. Ezt a lázadó falut, mely nem Eckstein úr lábasait akarta elrabolni, hanem az uradalmak ezerholdjait készült igazságosan elosztani. Az árverés, a falu asszonynépét, a bámészkodó suhancokat és az idős embereket összecsalogató semmiségek adtak ürügyet az öldöklésre. Eldördült a sortűz, s ott a sátor előtt hullott el Juszka Gyuláné, született Kiszucsan Etelka, Hambalkó Józsefné, született Angyal Mária. Ott vérzett el Kurucz Erzsébet, a cigányprímás apró leánygyermeke, s ott ölték meg Gál Máriát, a tizenkilenc éves leányt, aki virág is lehetett volna. A sortűz hallatára rohant oda fegyvertelenül Polák József a tornóci nemzetőrség parancsnoka, mögötte Poszpis Mihály, ugyancsak fegyvertelenül, és a legkisebb Poszpis fiú, a tizenkilenc éves Gyula, mögötte Mészáros János nemzetőr. Az első három egyenest a vágsellyeiek karjába futott. Lekapták őket a lábukról, és megkötözték. Mészáros Jánost helyben agyonlőtték. Ott ölték meg őt Eckstein sátra előtt. Sírás, lárma töltötte el az utcát, és egyre nagyobb sokaság gyüíemlett össze. Ott kiáltozott, jajongott a falu. Jajongott, sírt az asszonyok, idős férfiak, gyermekek sokasága. A keréknyomokkal felszántott utak földje. Ez a fölvérzett senki földje. A meglett, erős férfiak valahol a határban robotoltak, vagy kaszárnyák falai, körbekerített udvarai tartották fogva lázadozásukat. És itt volt ez a vágsellyei nemzetőrség, Piegler, Schenk, Bárány Ferenc engedelmes hajdúserege, a semmiféle nemzet nemzetőrsége. Itt voltak ezek a szerencsétlenek, a félrevezetettek és felbéreltek. Förtelmes italoktól megrészegedve üvöltöztek és káromkodtak. Puskatussal verték a falu bordáit. Kiegyenesedett hátának, vállának szuronyt szögeztek. Utlegekkel, esztelen lövöldözései az artézi kút felé, a Recska-kocsmába terelték a védtelen sokaságot. A Recskáék kocsmájába, mely szögletesen ágaskodó épület ott szemben a községházával. Asszonyokkal, leányokkal, roskadt vállú öregekkel, a lármára és jajongásra előkerült férfiakkal, lázadozókkal és mégis tehetetlenekkel telt meg a kocsmaépület. A söntés is, az uraságok száméra fenntartott különterem is, a hallgatag ablakokkal lezárt táncterem is. (Folytatjuk)
