A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-04-06 / 14. szám

ben is a bolgárok igen beszédes emberek és szí­vesen adnak tanácsot. A második napon, amikor hosszú, megerőltető menetelés után a ködben megmásztuk a Vitosa-hegység legmagasabb csú­csát, a Fekete-hegyet, már nem is lepődtünk meg, hogy fönn a menedékházban pecsétet kaptunk a naplónkba, meg keserű gyógyfüvekből főzött teát, ami igen üdítő volt s nagyon jólesett a hosszú út után. Tovább meneteltünk a Rila­­hegységbe, olyan ösvényeken, ahol nem jártak turisták, s csak juhnyájakkal meg juhászokkal találkoztunk, akikkel gyorsan összebarátkoztunk. Megkóstolhattunk mindent: a gomolyát, juhsajtot és zsendicét, de legszívesebben a patakban hűtött kitűnő juhtejre emlékezünk még ma is vissza. Mind a tizenöten rávetettük magunkat az igazán kitűnő reggelire. A rilai kolostor felé haladtunk­ban elértük a Hét-tót, amely minden elképzelé­sünket felülmúlt, Nem egész ezer méterről kap­tattunk fel 2600 méter magasságba sziklás, itt-ott nehéz havas terepen. Jutalmunk a látvány, ami­kor letekintünk magunk alá a szakadékokba, fantasztikus szurdokokba. A tavak lépcsőzetesen egymás fölött helyezkednek el, s csak föntről lehet egyszerre látni őket mind, a kék víztükrök fehér hófoltokkal váltakoznak, s messze magunk előtt az előhegység erdeinek zöldje csak úgy ra­gyog a nyári napsütésben. A rilai kolostorban eltöltött egy nap is a felejt­hetetlen élmények közé tartozott, aztán megint csak tovább Indultunk fölfelé Partizán Poljankán át a Balkán legmagasabb hegyére, a Műszálára. Még odalenn figyelmeztettek, hogy ez csaknem egynapi út, de mi mégis este másztuk meg a gerincet, s aztán lefeküdtünk, hálózsákjainkban, a puszta földre aludni. Éjszaka hóvihar lepett meg minket, így hát nem maradt más hátra, mint felkelni és tovább folytatni az utat. Hajnali há­romkor már úton vagyunk, nemsokára hajnalo­­dik, és valamivel nyolc óra után fenn vagyunk 2925 méter magasságban a Műszálán, átfázva, nedvesen. A meteorológiai állomás kezelője be­invitál, hogy szárítkozzunk meg, s teát főz a számunkra, de nem sok ideje van foglalkozni velünk, mert állandóan hívja a rádióadóvevő állomás, nem tud elmozdulni mellőle. Pár óra múlva leereszkedtünk a Muszala menedékház­hoz, ami teli volt, mint egv szardíniás doboz, de odakünn tombol a hóvihar, villámlik s menny­dörög, szó sem lehet róla, togy tovább menjünk. A gondnok a megszokott vendégszeretettel fel­ajánlja az éjjeli szállást. Megszárítkozunk, kipi­henjük magunkat s csak másnap indulunk to­vább lefelé Borovecba. A Rodopi-hegységben tett utunk utolsó szakaszán elérkeztünk a Batak­­tóhoz, ahol a tábortűznél további új barátokra tettünk szert, akárcsak egész utazásunk folya­mán. Jócskán bejártuk a bolgár hegyeket. Megtet­tünk több mint háromszáz kilométert s a leg­szebb emlékekkel és benyomásokkal tértünk haza. Néhányat megpróbáltam összefoglalni, de higgyék el, sokkal több volt belőlük. VÁCLAV STEFL Vitosa—Rila—Rodopi. Hálózsák, sátorlap és néhány legszükségesebb holmi. Ilyen volt nyári szabadsága a chodovi turistaegyesület tagjainak. Felültünk Prágában a szófiai gépre — és már a délelőtt folyamán a Rodopi-hegység ösvényein haladtunk felfelé. Vasárnap volt, s így inkább a kirándulók tanácsai, mint a térkép szerint tájékozódtunk. Egyébként lépten-nyomon talál­koztunk emberekkel, akik egész tűrhetően be­széltek csehül s szívesen emlékeztek vissza rá, hogy itt vagy ott éltek Csehszlovákiában. Külön-

Next

/
Thumbnails
Contents