A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-23 / 12. szám
DÉNES GYÖRGY ÖTÓRAI Nagy József rajza PÉTERFI GYULA Átél ekéje felhasogatta az égboltot és a barázdákból hó hullott a földre, lassú, méltóságteljes keringéssel, csillogó-illanó báli ékszert varázsolva az asszonyok fedetlen hajára. Nedves, piros fényeket gyújtott ajkukon, ami felizzott a hópelyhek érintésétől, mint a csóktól. A férfi gyors léptekkel kanyarodott be a mellékutcába és beleütközött valakibe. Zavartan dadogta a szokásos szavakat. — Bocsánatot kérek, nagyon sajnálom... megengedi?... segítek ... Fiatal lány állt előtte, kezéből néhány apró csomag hullott a havas járdára. A férfi esetlen zavarát látva elmosolyodott és hangjában már kisördögök kacagtak, amikor megszólalt. — Nem történt semmi baj. Sajnos, ezt az utcát rosszul világítják ... köszönöm ... ne fáradjon. Gyors mozdulatokkal emelte fel a csomagokat és önkéntelenül a lány kezére nézett, valami táskát keresve. — Nincs nálam táska, otthon felejtettem. De azt hiszem, ez a néhány apróság elfér a zsebemben is, hiszen már majdnem otthon vagyok... — Ha megengedi, legalább a kapuig segítek, én vagyok a hibás. Vajon hány éves lehet? — töprengett a férfi, amíg ott ment a lány mellett, kezében két-három kis zacskóval, dobozzal. Tizennyolc? Húsz? A lány csacsogott. Szép, muzsikáló hangja volt, zengett mint egy míves zongora, ami valami régi erkélyes ház levendulaillatú szobájában áll, ahol az ablakokat csontszinű csipkefüggöny fedi és ahol néha, ha nagy ritkán vendég érkezik, finom, metszett poharakból édes likőrt isznak. A lány elmondta, hogy huszonkét esztendős, joghallgató és másnap van a nevenapja. Este néhány barátnője látogatja meg, azoknak készít harapnivalót. Kezet fogtak és a férfi engedélyt kért, hogy másnap ő is kifejezhesse jókívánságait. Kéthárom percig még ott állt a kapu előtt, mielőtt elindult. Kedves teremtés — gondolta magában. Huszonkét éves! Milyen jó ezeknek ... most kezdik ... óvatosan vacsorázott, mértéktartóan, mert három év óta nagyon vigyázott magára ... akkor volt negyvenöt esztendős. Aztán ott állt a fürdőszobában. A zuhanyozás után vörösre dörzsölte a bőrét a bolyhos törülközővel és kedvtelve nézegette domborodó izmait. Dehát... hiába minden ... a haja ősz. Már nemcsak a halántékán. A szeme alatt, a szemgödör alsó árkát ráncokba gyűrték a múló évek. Egykor sima homlokára is szeszélyes ábrát rajzolt a múló idő. Született, nőtt, tanult, elhelyezkedett, megnősült, megöregedett. Ennyi az egész? 0 csak ennyit érdemelt? Néhány színtelen, kamaszkori kalandot, aztán a csendes öregedést, a kihűlést, amikor már nemigen kívánta a törvényes élettárs nagyon szabályos öleléseit? Talán ha gyermekük lenne, akkor teljesebbnek érezné az életét. Lenne egy szép, magas fiuk vagy lányuk ... olyan mint az, akivel ma összeütközött. Az a lány! Üjra hallotta a hangját, újra látta vágyakat lobbantó mozdulatait, dereka ringását. Milyen lehet a csókja? Milyen lehet a szeme, amikor szerelmi mámortól fátyolos? Milyen lehet a hangja, amikor a szerelem szavait suttogja? Remegő kézzel keresgélte az altatót. Másnap találkoztak. A lány lassan, ízlelgetve itta a konyakot. Költészetről és római jogról beMég csak sejlik a rügy, de már csivog ezernyi kis madár, ott ülnek sorban mind, a fán, verébzenét ringat a lég, f4tól fáig viszi tovább a dalban sugárzó csodát,' a tavasz friss üzenetét. Veréb-kaláris fönt, az ágon, nem új dolog ez a világon, a lelkünk mégis ujjongva szárnyal a fölcikázó csöpp madárral, föl, föl a füstös házak sorából, a megdermedt utcák porából, föl, föl a tiszta ég ívére, félve kissé, de már remélve. szélgettek, zenéről meg a lány szülőfalujáról. A férfi úgy érezte, hogy minden görcs feloldódik benne, fiatalnak érezte magát, kócos egyetemistának, és amikor már az utcán jártak, szerette volna megölelni a lányt, olyan nyers, őszinte mozdulattal, ahogy a fiataloktól látta. Szerette volna felrúgni a szokásokat, a belénevelt illemszabályokat, szeretett volna megszabadulni évei bölcsességétől, a jól vasalt, mérték után készült öltönyétől és kopott farmernadrágban taposni a sáros havat. Nem, a lány nem volt rossz, nem akarta „megfogni“ az öregedő férfit. Csak hízelgett a hiúságának, hogy a komoly ember úgy figyelte a szavait, olyan végtelenül udvarias volt. — Mesélj, milyen a vén krapek — kérdezték izgatottan a barátnői, és a fiatal, harsány kacagástól megremegtek az előadóterem ablakai. — Tudjátok ... olyan ... olyan szabályos. Mintha én várkisaszszony lennék, ő pedig az apródom. Azt hiszem, egy kicsit belém esett az öregfiú, de nincs szívem megmondani neki, hogy ne marháskodjon... — Állati — mondták a lányok vihogva, csivitelve, de irigykedve is, amiért barátnőjüknek ilyen romantikus kalandja van. A férfi boldog volt. Nem, még nincs vége a dalnak. Még nem múlt el a fiatalság, még nem írták le, még hódító és hódítható. Holnapra elkészül az új ruhája. A szabó remekelt. Vásárol néhány divatos, széles nyakkendőt is. Egy modern férfi nem öltözködhet úgy, mint egy középkori kísértet. Talán ... néhány új táncot is meg kellene tanulni. Még két nap és újra találkoznak. Akkor megmondja neki. Igen, megmondja, hogy szereti. És megcsókolja. A Még csak sejlik Hát tavasz lesz, tavasz lesz megint, barkát dajkál a gyenge fűz, virít a somfa: sárga tűz, szirma viliózva zeng, kering. Az ég ívét arannyal vonja be a nap, fakad a gyep a part alatt. Ne késlekedj hát, tavasz virága, tárd ki harmatos kelyhedet, bújj, bújj a fényes napvilágra s dalold, hogy itt a kikelet! Vigyék tovább a szűz csodát pajkos szelek, virág-habok, verjen tanyát a lombos ág, nyújtsd felénk, tavasz szép karod! TEA száját. Azt az izzó piros, érzéki száját. Előbb apró csókokat záporoz az arcára, az állára és csak lassan hatol a pirosán fakadó ajkak felé. Valahol olvasta, hogy úgy kell. De mi lesz aztán? — kérdezte valami titokzatos hang az agyában, a tudatában. Mi lesz aztán — kérdezte az utálatos, rideg értelem. Mi lesz aztán? Ki törődik vele?! Neki ez az utolsó lehetőség az életben. Ajándéknak kapta ezt a lányt, kárpótlásnak, gyönyörű csodának, tavasznak a télbe, napfénynek a sötétségben, ez az ő nagy, csodálatos élménye... az első... és az utolsó. Másnap már kiőltözve ment a munkahelyére és utána hosszú sétára indult, hogy megszokja az új öltönyt. Elhagyott mellékutcákat keresett, ábrándozott, kiszínezte a másnapot, százszor megfogalmazta mondanivalóját és csak akkor tért vissza a jelenbe, amikor érezte, hogy fázik. Egy kávéház előtt állt. A bejárat felett kék fénybetűk villogtak: ötórai tea, tánc! Kabátját a ruhatárba tette, egy pillantást vetett a tükörbe és belépett a terembe. A vad, harsogó zene megriasztotta. A parketten fiatal testek mozdultak, kavarogtak ... és köztük ott ringott, vonaglott a lány, hosszú haja lobogott, szája kinyílt a tánc örömétől és partnere, egy fiatal férfi, olyan profánul rángatta, dobálta, mint a kikötői munkások a zsákokat, úgy markolt a lány csípőjébe, mintha törni, morzsolni akarná. Egy pillanatig nézte a tomboló táncot, aztán megfordult. Az utcán fázósan felhajtotta a gallérját, mert valami rossz, gonosz láztól remegett a teste. „Milyen fáradt, mennyire megöregedett“ — gondolta a felesége, amikor az asztalnál titokban a férje arcát vizsgálgatta. Köt; 13
