A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-09 / 10. szám
Így pénteken délelőtt a koáicei (kassai) Prior nagyáruház mozgólépcsőjén százak utaznak felfelé, nézelődni, bevásárolni. Velük együtt érek fel magam is a legfelső szintre, ahol az irodák vannak. Itt dolgozik Klára Gajdosová, mint a személyzeti osztály vezetője. Tizenkilenc éve van ebben a beosztásban, s hogy a Prior vevői nem panaszkodnak a kiszolgálásra, az eladók előzékenységére, szaktudására, az az ő érdeme is. Mindennapi munkája mellett számos társadalmi funkciót is betölt. Az üzemi pártszervezet alelnöke, mint képviselő az újvárosi városkerületi nemzeti bizottság pénzügyi és tervezési bizottságában tevékenykedik, ezenkívül irányítja azt a szaktanintézetet, ahol az eladókat képezik ki. S itt is szép eredménnyel dolgozik. Az intézetben tánccsoportot, énekkart szerveztek, s több esetben ezek a csoportok szép sikerrel szerepeltek különböző rendezvényeken. — Hogyan jut mindenre ideje? — kérdezem tőle. — Nagyon egyszerű az egész — mondja. — Jól kell beosztani az embernek az idejét, s akkor mindenre jut. — Hogyan ünnepelik meg a nőnapot itt, ahol a dolgozók kilencven százaléka nő? — Szép ünnepséget rendezünk. Hetedikén beszélgetést szervezünk a kitüntetett dolgozókkal, s a tizenegy szocialista brigád tagjaival. — Ha a beosztása s a sok társadalmi munka mellett marad valami szabad ideje, mivel tölti el a legszívesebben? — Első a család. S ha még azután is marad időm, szívesen megyek színházba vagy olvasok, de nagyon szeretek kézimunkázni is. Ez az utóbbi amolyan aktív kikapcsolódásnak számít. Klára GajdoSovát jó munkájáért több üzemi kitüntetésben részesítették, s az elmúlt évben megkapta a CSKP megalakításának 50. évfordulójára kiadott emlékérmet.- gs -A vegyészmérnök Dienes Borbála vegyészmérnök. Nagyidán született, ma is ott él, onnan jár be Koáicére (Kassára), ahol a Kelet-szlovákiai Húsipari Vállalat laboratóriumának a vezetője. Ezenkívül a szakszervezeti üzemi bizottság titkára ... Ezenkívül a bárcai mezőgazdasági tanonciskola kémiatanára... És még ezenkívül? Ezenkívül a nagyidai öntevékeny színjátszó csoport rendezője. Az utóbbi pár évben a nagyidaiak az ő rendezésében láthatták Tabi László két darabját, a Spanyolul tudni kell — és az Enyhítő körülményt, valamint Solovic Ez aztán a meglepetés-ét... — A lányok számára a műszaki pályák nem tartoznak a hagyományos pályák közé. Hogyan választotta a vegyészetet? — Kassán érettségiztem a magyar gimnáziumban. Jó tanáraim voltak — ma is hálás vagyok nekik —, megszerettették velem a kémiát. Érettségi után jelentkeztem a bratislavai Műszaki Főiskolára. Hatvanötben végeztem, azóta itt dolgozom a húsipari kombinát laboratóriumában, mint élelmiszervegyész. — Mondana erről valami közelebbit? — Az üzem termékeinek mikrobiológiai és vegyi elemzését végezzük. — Mivel foglalkozik akkor, ha nem tanít, ha éppen nincs a laboratóriufnban, s ha nem rendez színdarabot? — Sokat olvasok, főleg szakkönyveket, és nagyon szeretek utazni. Minden szabadságomat valamelyik tengerparton töltöm. Nagyon szeretem a színházat, a Thália minden előadását láttam. A laboratóriumi munka, a tanítás, a CSEMADOK színjátszó csoportjának vezetése mind jól megfér egymás mellett, s mindezt Dienes Borbála a legtermészetesebbnek tartja, hozzá tartozik a hétköznapokhoz, s az ünnepekhez is. Így a mai naphoz is. — gs — mondanom a döntő szót. Nekem és előbb, mint neki. Megéreztem, hogy az nagyon fontos, miként és mikor mondom... Hát akkor elhozzuk és örökbe fogadjuk, mondtam a férjem szemébe nézve, mire az én áldott jó párom kivirult és megszépült. Nem szólt egy szót sem, csak átfogta a derekam és forgott velem az udvaron, mint a körhinta. Valamikor fiatal házaséveink alatt forgott velem hasonlóan a szoba közepén egy szép éjszaka után ... Pillantása a kocsiban alvó kicsire téved, megfürdeti szemének meleg fényével és szeretetével, igazít a takaróján, sóhajt nagyot, s folytatja: — A férjem néhány napon belül elintézte a hivatalos formaságokat, aztán magunkhoz vettük a kislányt, a kis Alexandrát. Eleinte többet sírtam fölötte, mintsem örültem volna. Magam sem tudom miért. De amint múltak a hetek, hónapok, igazi anyává váltam, valóban úgy éreztem, hogy én hoztam a világra... Mikor meg kicsi kezével először fogta át a nyakamat és először mondta ki, hogy ma-ma... nem, azt soha nem lehet elfelejteni. Boldogság? Távolról sem fejezi ki azt a fenséges érzést, amit én éreztem akkor... A kislány szépen nőtt, fejlődött, iskolába került, jól tanult. Érzékeny és szerény volt. Nagyon ragaszkodott hozzánk. Napfényt, igazi boldogságot hozott a házunkba. A férjem is kimondhatatlanul kedvelte, talán túlságosan is sok ajándékkal halmozta el. Alexandra a legkisebb ajándéknak is tudott örülni, de nemcsak az ajándéknak. Hálás volt a szép szóért, simogatásért, még a dorgálásért is. bár arra ritkán került sor. Magam sem tudom miért, de ahogy nőtt, fejlődött, szépült, egyre jobban féltem, féltettem, egyre gyakrabban és kínzóbban hasított belém a gondolat, hogy elveszíthetem. Talán ha megtudja az igazat, vagy valami más jön közbe... Talán megérezte, hogy milyen gondolatok kínoznak, elég az hozzá, elsős gimnazista volt és karácsonyest. Mikor a fenyőfán meggyújtottuk a gyertyákat és elfogyasztottuk az ünnepi vacsorát, mellém ült, megfogta a kezemet, az arcához emelte, hozzá szorította és ezeket mondta: „Anyuka, drága jó anyukám, ne aggódj és ne félts, soha nem hagylak el titeket... Tudok mindent. Elmondták. Tudom, ti is elmondtátok volna egyszer, de jobban van ez így. Nektek is meg nekem is könnyebb lesz ezután ...“ Reggelig sírtunk. Még a férjem is könnyezett, pedig ő aztán kemény ember volt. Csodálatos módon, mintha megtisztultunk volna, s valóban könnyebbé vált az életünk... Később mégis arra került sor, hogy... de hadd kezdjem az elején. Érettségi után egyik barátnőjével elment nyaralni a tengerhez. Jelesre érettségizett, megérdemelte. Mikor hazatért, rögtön észrevettem rajta, hogy valami nagy dolog történt az életében, őszintén elmondta, hogy megismerkedett egy fiúval, végzős egyetemistával, aki vegyészmérnök lesz. Az ismeretségből egy év múlva házasság lett. Helyes, szimpatikus fiú volt, én mégis gyűlöltem, rettenetesen gyűlöltem. Mindez három éve történt. A férjem akkor már nyugdíjas volt. Magunkra maradtunk. Sivár és üres lett a házunk, mint az őszi határ... Bár tudtam, hogy minden szülő sorsa hasonló: előbb-utóbb kiszállnak a gyerekek a fészekből és magukra maradnak, mégis alig-alig bírtam elviselni. Titkon mindig abban bíztam, hogy engem soha nem hagy el a lányom... Nem mondom, gyakran meglátogattak, ajándékokat is hoztak, de mi haszna, ha ő újra meg újra elment... Tavaly ősz elején váratlanul a férjem is itthagyott, örökre. Gondoltam, én is utána megyek, mert mit ér így az élet, de Alexandra, az én drága kislányom egy pillanatra sem hagyott magamra. Temetés után lezáratta velem a lakást, beültetett a kocsiba és felhoztak ide, Bratislavába. Aztán megszülte a kislányt, a kis Alexandrát és az én gondjaimra bízta. Jó azt tudni, hogy szükség van még az emberre, hogy nem felesleges, hogy van értelme az életének... Nagyon jó érzés... A kislány mocorog a kocsiban, majd kerekre tárja a szemét. A derült ég kékje tükröződik benne. Halvány mosoly lengi be az arcát, két pufók keze a nagyanyja felé csépel. — Mintha csak őt nézném és látnám. Ö is ilyen volt. Pontosan ilyen kedves és szép arcú. Ha hiszi, ha nem, mellette újra élem az életem... hót nem csodálatos ez?! Szótlanul rábólintok. Azóta is nap mint nap látom őt az új lakótelepen, amint tolja maga előtt a gyerekkocsit, de mióta megismertem a számomra megrendítően szép és tiszta embert — úgy tűnik —, borult időben is napfény sétál a felhőt ütő toronyépületek között...
