A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-05 / 1. szám
Máté Ida Determináció A fülledt zsúfolt szobán; a rozzant barna ajtót nyikorgásával, apja tántorgásával s lopott szerelmével a szomszédasszonnyal két óriás mellével, anyja kopott hátával s apró leikeinek ótvaras fejével, első szerelmével; Nem! nem tudja bezárni, a korhadt, szuvas ajtót a csendes szürke menet — újra kitárja. Ha hívja, nem jönnek, ha küldi beülnek, néma árnyaikkal, köré települnek. Homállyal borítják, tiszta nagy lakását, ahol minden fehér mégis hideg, kemény, benne ma is álma, mint a meszes víz. Oldani nem tudja széttépni nem bírja — súlyos hozományát. Mert anyjától kapta, apjával tetézve, leikével összefontan, ha agyon is nyomná — le nem teheti. Kurucz Ottó felvétele Vaddisznó a tériteken Már több mint három évtizede, hogy az esemény megtörtént. Emlékezetemben azonban még mindig úgy él, olyan frissen, mint akkor, azon az őszön, amikor ugyancsak nagy port vert fel a primáciai uradalom göndör anyakocájának eltűnése. Jól benne voltunk már az ősz derekában. Korán esteledett. A föld népe az őszi, betakarítási munkálatokon fáradozott. Estharangszó után is hallatszik a tehenes, ökrös és lovas fogatok kenetlen tengelyeinek, kerekeinek nyikorgása. A letört kukoricát szállították fedél alá. Ilyen hangulatos estén beszélte meg három vadorzó cimbora az éjszakai vaddisznóles teendőit. A javaslat Cserepestől származott, aki már néhány hajnalon látta a major alatti akácosban a vadkant, amikor odajárt hátasfáért. Hatalmas egy disznó! Barátaim, ha elejthetjük, gyertyaszentelőig nem lesz húsgondunk. Két mázsán felüli. Rendkívüli példány. Úgy gondoltam, hogy az éjszaka rajtaüthetnénk. — Nagyszerű gondolat Jóska komám — mondta Patkoló sógor. — Csak aztán, ha olyan nagy, elbírjuk-e ketten? — Nem hinném -- hümmögött Cserepes. — Csikkes Tóni is elkelne. Erős, vállas, a tenyere akkora, mint a gömbös villa, ütésre, fogásra egyaránt alkalmas. A csavaros eszére is szükség lehet az éjszaka. Csikkes Tóni hollétét nem volt nehéz felfedezni. Mint minden este, most is a söntésben iszogatta megszokott kevert hegyié adagját, ami Tóni nyelvéről magyarra fordítva nagyfröccsöt jelentett. Patkoló sógor gyanúkeltés nélkül foglalt helyet Csikkes mellett. Egy családi sör kortyolgatása közben adta tudtára az éjszakai kiruccanás lehetőségét. Tóni, mielőtt határozott volna, előkotorta cigarettás dózniját, csavart egy hüvelykujj vastagságú „civart“ a tavalyi urasági dohányosban tört és a padláson szárított szűzdohányból, majd nagyokat szippantva elmélkedett. — Az ötlet nagyszerű —, mondta. Csak aztán nehogy déli részünkbe pörköljön a vadőr sóval töltött patronjával, mert az nem volna eltűrhető anélkül, hogy ne mennék legalább egyszer az orvoshoz. Azt pedig ismeritek. Besúgna Sabla csendőr-őrmesternek, az őrsparancsnoknak és mehetnénk a fonnyasztóba. Odalenne az annyira várt vadlibahúzás szívet-lelket gyönyörködtető élménye. De eszébe jutott hites társának nélkülözéstől való félelme is. Tóni kötélnek állt. Kiitták poha.raikat és elhagyták a söntést. Patkoló Cserepeshez igyekezett, Csikkes meg a Kisfűzfákhoz, ahol jól agyon zsírozva és elhalt mányikájának berliner kendőjébe csavarva, egy odvas fűz üregében bevetésre készen hevert szépszerén szerzett 16-os puskája. Az idő kedvező volt. A telihold magasan járt az égbolton. A szél alig lengedezett. Apró neszek, alig észlelhető zörejek jelezték az út melletti árok avarjában az élet jelét. Cserepes és Patkoló a vasúti töltés árkában várták Csikkest. Amikor meghallották 50-es bakancsának messziről felismerhető csoszotolását, felszedelőzködtek. Szótlanul ballagtak egymás után. Csak úgy libasorban. Amikor elérték az akácfasort, a kukoricás szélén folytatták az utat. Pár perc járásnyira tőlük az erdő feketéllett. A kukorica melletti lucernáson nyulak majszolták a száradó lucernaszálakat. Az erdőből az éj éber őre, a kuvik hallatta vészjósló hangját. Elindultak. Egyre mélyebbre hatoltak az erdőben. A hold fényesen ontotta világát. Hosszú árnyékok kísérték a három cimborát. Igazi vadorzókhoz szabott idő volt. Az irtás szélén megálltak. Katonásan elosztódtak egy síkban a vágás vonalán. Harminc-negyven lépés távolságnyira voltak egymástól. Fegyelmezetten, kerülve minden zajkeltést, várakoztak. Egy árnyék húzódik az irtás bokrai felől. Azonnal észreveszik mindhárman. Elérkezett hát a nagy pillanat! Lélegzet-visszafojtva biztosítják ki fegyvereiket. Az árnyék egyre jobban nagyobbodik, közeledik. Már a szuszogása is hallatszik. Majd a vonalai is tisztán láthatók, ö az, a vadkan! Meg-megáll, röffent egyet, beletúr az irtás talajába, és tovább kocog. Lassan, kényelmesen, senkitől semmitől nem zavartatva, magabiztosan csámcsog, és egyre közeledik a vadorzókhoz. A vadorzók jó takarásban vannak, A vadkan nem vett még szagot. A szellő lusta lengése ellenkező irányból, az irtás felől rothadó pöfeteggomba szagát viszi a vadorzókra. Patkoló, bár szenvedélyes pipás, vacsora óta nem tömte meg rövidszárú gondűzőjét. Pedig milyen jó lenne az izgalmat a nyugtató füsttel csillapítani! A holdvilágban egyre jobban kivehető a vadkan alakja. Magas, hosszú és gömbölyű. Jól tarthatta magát az uradalom nagy tábla kukoricásában. Nagy durranás zavarja meg a zsibbasztó csendet. Hangját visszaveri az erdő. Utána nyomban még két csattanás, s a vadkan tűzben terül el. Hörög, rúgkapál, lehengerli az irtás bokrait és aljnövényzetét. Néhány sebből vérzik. A vágott, körömnyi vágott ólom mindkét sörétesből a megfelelő helyre talált. A bal lapockáján és hasa lágy részén spriccel a vér. A flóbert golyója meg a nyakszirtbe fúródott. Mindhárman odafutnak az utölsókat hörgő vadkanhoz. A teher húzza, nyomja vállukat. Nem is bírják sokáig a cipelést. Le-leteszik, kifújják magukat, helyet cserélnek és folytatják a végtelennek tűnő utat. Az akácfasornál ismét megállnak, Csikkes nem hajlandó tovább cipekedni. — Annak a názáretinek sem húzom tovább. Inkább hazaugrom a kárémért, — mondja és eliramodik. Az idő közelebb van a hajnalhoz, mint az éjfélhez. — Már fél három is lehet, — töri meg a csendet Patkoló. Ne elmélkedj, inkább nézd meg a doxádat! — ripakodik rá Cserepes. Patkoló benyúl a zsebébe, kotorász benne, de az órát nem tudja kitapintani. Minden zsebét átkutatja, de az órát nem találja. Fejéhez kap és olyan éktelen káromkodásba kezd, hogy hullani kezd a sárga falevél a fákról. Patkoló indulna vissza az óra keresésére, de Cserepes lebeszéli szándékáról. — Ügy sem találnád meg, te oktondi! Nappal is elég időd lesz rá. (Patkoló másnap csukugyan megtalálta büszkeségének tárgyát, a doxa órát. Ott lapult az avarban, ahol a vadkant gúzsba kötötték.) Rövid idő múlva megérkezett Csikkes a káréval. Alig, hogy megérkezett a káré, már rajta is nyújtózott az erdők és nádasok valaha is látott kapitális nagykanja. Csikkes beállt a káré két rúdja közé és nekifeszült. Cserepes és Patkoló bal és jobb oldalról hátul tolták a kárét. Megállás nélkül, futólépésben tették meg a még hátralevő kétkilométemyl utat. Még nem is pitymallott, amikor helyben voltak. A kárét az udvaron hátra billentették, róla, mint a krumpliszsák zuhant le a vadkan. A kárét félre állították, a vadkant pedig behúzták a kiszolgált dohányszárítóba, ami jelenleg fáskamrául szolgált. Cserepes előkerítette a háromméteres kettes-létrát, a kutyaláncot meg a kampós csigát. Pár pillanat múlva Patkoló a kan hátsó csülkeinek csomójába akasztja a kampót, Csikkes meg szemet düllesztve húzza a láncot. Cserepes felesége ott tétlenkedik körülöttük. A kan egyre magasabbra emelkedik a létrán. Cserepes felesége gyanúsan szemléli a műveletet. Árgus szemei a kan fejét nézegetik. Valami nem tetszik neki, mert körül-körül járja a létrát és megszólal: Hát milyen vadászok vagytok ti?! Ez nektek vadkan?! Mind rátekintenek. Nem fogják fel a hallottak értelmét. Csak Cserepes veszi észre, hogy a vadkannak vélt disznó hasán a cseke pamacsa hiányzik. Helyette duzzadt mellbimbók húzódnak a hátsó lágyéktól egészen a mellső lábakig. A vadkanra jellemző nagy, hoszszúkás fej helyett rövid toka-fej éktelenkedik a vadkannak vélt disznón. A nyúzásból nem lehet semmi, hatökrök! Nem látjátok, hogy mit lőttünk?! Közönséges, göndör mangalicát, anyát, hogy szakadna le az ég egy darabbal! — bődül el Csikkes. Cserepes nem úgy áll mellettünk, mintha letaglózták volna. Csak nehezen érti meg, hogy milyen kocavadász hibát követtek el. A vadkan helyett valóban a primáciai uradalom Alsó Major-i részlegének legigyekvőbb göndör anyakocáját terítették le a vadorzók. A malacok leválasztása után tűnt el. Azóta sem látta senki. Ha ugyan a három vadorzót senkinek lehet nevezni. így került terítékre a szegény koca. A környező falvakban az eset után néhány napig a következő szövegű hirdetést adta tudtára a lakosságnak dobpergéssel kísérve a községi szolga, illetve a kisbíró: „Közhírré tétetik! Eltűnt az Alsó-Major-i uradalom göndör anyadisznója. Aki látta vagy valami közelebbit tud róla, jelentse a községházán, megfelelő jutalomban részesül.“ A három vadorzón kívül csak Cserepes felesége volt beavatva a dologba. De ők hallgattak. A zsákmányon egyenlő részben osztoztak. Hús meg zsírszalonna is jutott bőven mindhármuknak. A három vadorzó cimbora gyakran ugratta egymást a „kapitális vadkannal“, de csak úgy, egymás között. Mert esküvel fogadták meg, hogy soha senkinek egy árva szót sem szólnak az anyakocáról. ígéretüket be is tartották. TÉGLÁS FERENC
