A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-28 / 30. szám
22. Fanny néni ezt az egymondatos magyarázatot természetesnek és kielégítőnek találná, ha ... Igen, miért jelenik meg Sylva arcán a legcsekélyebb célzásra is valami különös, csakis szorongásnak minősíthető kifejezés? Vagy talán rosszul látja? Fanny néni nem biztos a dolgában, és ez még jobban szorítja nyugtalan kíváncsiságát. Mindezt betetőzik a gyanús levelfek, amelyek meglepő rendszerességgel érkeznek Prágából Sylva címére. De mikor látta, hogy Silva zárkózottsága áttörhetetlen, még jobban begubózott — végül is lehet, hogy csakugyan téved! — és egy nap felfedezte magában, hogy a karintiai Alpokban levő ingatlana komoly gondokat okoz neki. Elvégre itt már eleget tett a kötelességének, minek várja be, amíg a házat Sylva döntése szerint eladják? Martina kérésére, aki a magánytól még jobban félt, mint Fanny néni társaságától, mégis bevárta az eladást. Olič végrendeletének érvényesítése — az elnök Fanny nénire is jelentős összeget hagyományozott — elhúzódott decemberig. De aztán már semmivel sem lehetett visszatartani, röviddel karácsony előtt elköltözött. Az eladás foganatosításának napján búcsút vettek egymástól, mesterkélt szívélyességük mögött megkönnyebbülés rejtőzött, mindketten örültek, hogy elválhatnak. Aznap Martina is elutazott, apai örökségével megterhelve örökre elhagyta Bécset, bár Fanny néni véleménye szerint túlzott és bizonyára képmutató közönnyel fogadta a rászálló vagyont. Martina az Északi pályaudvaron ült vonatra. Amint a peron megmozdult az ablak mögött, és egyre gyorsabban hátrálva eltűnt a szeme elől, megint Ugyanazt érezte, amit La Baule-ban érzett annak idején, mikor átköltözött Sylva szobájába: valami visszavonhatatlanul eldőlt és örökre véget ért. Újraéledt benne a régi benyomás, de látta a különbséget is. Akkor az elhatározás sikerébe vetett remény leküzdhetetlen nyomására cselekedett. De ma? Ma mér semmiben sem biztos. Az emberek és dolgok világában sikerült elfoglalnia testvére helyét, az kétségtelen. De ennél többet akart, át akarta lépni az áldatlan órát, ami kettőjük születése közé ékelődött, át akarta lépni a határvonalat két élet, két sors között. Most már nincs meggyőződve róla, hogy ez is sikerült. Ehhez nem elég a puszta névváltozás! De hiszen ő nem hamis zászló alatt úszó hajó! Érzi, hogy valóban teljesen elmerült az idegen élet árjában, és most úszik benne, igen, úszik, minden következménnyel és kockázattal együtt. Erre legjobb bizonyíték Karai! Martina egyedül ül a fülkében. A magány csábítja, hogy kézikofferéből elővegye Karai leveleit. Keltezésük szerint gondosan összerakta őket. Hányszor olvasta már ezeket a leveleket, arca most mégis tüzel, mint az első olvasásnál, mialatt a gyorsvonat nyeli a távolságot kettőjük között. Karai leveleinek minden szava ég, lobog és világít, soraiból csakúgy árad a szerelmes vágy, a mondatokat befejező felkiáltójelekben van valami hódító erőszak. Martina olvas, olvas, életében először történik, hogy ilyen szenvedélyes hangú levelek valóban neki szólnak, személy szerint csakis neki. Hiszen Karai őt ölelte, csókolta, simogatta! Ezenfelül most már összehasonlításra is alkalma nyílik. Toman levelei elhalványulnak Karai lobogása mellett. Azokból is szerelem és odaadás beszél, de Toman érzéseinek kifejezése nem ég és nem éget, inkább kristály, mint tűz. Toman inkább csak a gyöngédség apró, fehér virágait szórja elé, míg Karai sorain átsüt a szenvedély, van bennük valami ragadozó erő, ami elernyeszti, és aminek akarva-akaratlan már eleve megadja magát. A vonat kerekei egyenletesen zakatolnak, az ablak mögött álomszerűén suhan el a fehérbe borult karácsony előtti táj, a lilásszürke égből szitál a hó. Martina kábulata lassan apad, mint apály idején a tenger. Felülkerekedik benne a megfontoltság, és minden szentimentalizmus nélkül, hidegen felsorolja ellenvetéseit: Hátha kofferében néhány emléktárgyon kívül mostoha sorsát, balszerencséjét is magával vitte akkor Sylva szobájába? Karai talán boldogságot jelentett Sylvának, aki nem szerette Tomant. De hogy jelenthetne boldogságot neki? Syva, az igazi Sylva mindig apjuk öröme volt. Mit zúdított ô az apjára? A kerekek ritmusa keményen zakatolja az elháríthatatlan szemrehányást: „Sylvát nem öltem meg, de téged megöltelek, Sylvát nem, de téged igen“. Mióta a szanatóriumban magához tért, nem tud szabadulni ettől a gondolattól. Az üres házban szétáradt körülötte, mint kagylóban a zúgás, követte az utcán, ezt kiáltja most a kerekek kattogása is. , ' Karai leveleire sose válaszolt. Most úgy fekszenek az ölében, mint egy csomó kiégett hamu. Martina mozdulatlanul ül, körmeit belevájja az ülés bársonyhuzatába, szemét a szemközti falra szögezi a rettegés. Csak ettől a szemrehányó hangtól, a véraláfutásos szemek látomásától tudna szabadulni! Bűnös apja halálában vagy sem? És melyikük a bűnös: Martina vagy Sylva? Apja már jóval hazaérkezése előtt sejtett mindent. De bizonyosságot akart... a segítségével megszerezte. És akkor . .. Nem, másképp történt, minden másképp történt. Apját nem a bizonyosság ölte meg, amit tőle szerzett, hanem az előre megfogalmazott gondolat, a szörnyű gyanúsítás: Martina eltette láb alól a testvérét, hogy a helyébe lépjen Apja nem hitt a szerencsétlenségben, apja gyilkosságban hitt, és éjszakai kísérlete nem azért ölte meg, mert ő hallgatott, hanem azért, mert nem tudta, mit erősít, meg lánya hallgatása. Ez okozta a végzetes félreértést, ez és semmi más. Ez mentesíti őt is a bűntől, ez adja meg neki a teljes feloldozást! — ismétli újra meg újra, mint mindig, valahányszor igyekszik elnémítani a lelkiismeretét, hogy szabaduljon gyötrelmes furdalásától. A pályaudvarról hazamenet Martinának csak egy kívánsága van: szeretne észrevétlenül besurranni a házba, nehogy Karai megneszelje érkezését. A találkozás gondolata is rémülettel tölti el. Már a vonaton rajtakapta magát egy bizarr ötleten: mi lenne, ha eladná a villát és elköltözne onnan! De ez már azért is keresztülvihetetlen, mert az eladáshoz Toman beleegyezésére is szüksége volna, hiszen a villa fele az övé. Ki tudja hol van most Toman?! Gondolatban számolt: tizennégy hónapból még csak öt telt el. Ez az öt hónap ugyan gyorsan elröpült, az események hajtották az időt, de a hátramaradó kilenc hónapra gondolva erőt vett rajta a csüggedés. Kilenc hónapi tehetetlen várakozás! Kilenc hosszú hónap! Kétszázhetven végefogyhatatlan nap, közel hat és fél ezer magányos óra, s egyedüli társa a bizonytalanság: vajon visszatér-e Toman a jégpusztaságból? A jég világa nehezen bocsátja ki karmai közül azt, aki egyszer bemerészkedett. Otthonában kellemes meglepetés érte. Mialatt Bécsből Prágába vitte a vonat, képzeletében a villa rideg fogházzá változott. De most, mikor az éles fagyban átfázva a jól fűtött szobában leült késői vacsorájához, az asztalon halkan zümmögött az orosz szamovár, mialatt a behavazott ablakokat rázta a szél, olyan jóleső érzés áradt el benne, hogy szemét elborította a könny. Egész teste kellemesen elbágyadt, hosszú hetek titkolt gyötrelme után először lélegzett fel szabadon, mint az olyan ember, akinek végre sikerült leráznia magáról a lidérces álom terhét. Cilka és a Hadraba házaspár is csupa mosoly, mint akik kötelességüknek tartják, hogy kárpótlásul a háromhónapos szenvedésért vidám, kellemes arccal fogadják. Mintha még a szoba tárgyai is elébe jönnének és biztosítanák barátságukról. Igen, ez az otthona! — állapította meg csodálkozva és megkönnyebbülten. Mennyire összeforrt már a ház légkörével, pedig ősszel még reménytelenül idegennek érezte! Hosszú idő után megint nyugodtan, mélyen aludt, és másnap reggel frissen ébredt, új erővel, új önbizalommal eltelve. A fagyos égbolt kupolája halványkéken feszült a hóborította, fehér táj fölött. Az üldöző hang itt hallgatott, a lidérces bécsi hetek eltűntek a messzeség békítő párájában. Megtörtént, aminek meg kellett történnie. Akarata ellenére és hibáján kívül történt. Szenvedélyesen igaz „Nem!“ kiáltásai még eljutottak apja tudatához. Megnyugodva halt meg, dúlt vonásait határtalan megkönnyebbülés simította ki, mikor átlépte a halál kapuját. Cilka behozta a reggelijét. Az asztalt ugyan ezúttal nem ékesítik Karai virágai, de az egész erkélyt elborítja a téli nap fehér lobogása, az amerikai kályha csillámszeme vörösen izzik, és jóleső meleg, békés derű hullámait küldi hozzá. Hanem az alacsony reggeli nap hamar eltűnt, a szoba újra kialudt, körülötte, s az árnyékokkal együtt a gondok is visszatértek. Az íróasztal, amelynek fiókjába zárta Karai leveleit, egyre erősebben, egyre könyörtelenebbül vonzza Martinát. Igen, a Karai ügyet be kell fejeznie, mégpedig tisztességes, kíméletes módon. Ezzel megszabadul az utolsó nehezéktől, eltávolítja az utolsó akadályt, aztán már szabad az út Tomanhoz. Karainak visszaküldi a leveleit, és megírja: felejtse el, hogy valaha is találkoztak. Nincs értelme meghosszabbítani a reménytelen, céltalan kapcsolatot. Megtudott tőle mindent, amit tudni akart, csak azért volt rá szüksége. Hiszen nem szereti Karait... nem, nem szereti! Ebben sose lesz Sylva! Szerelemből ment Tomanhoz feleségül, és hű marad hozzá. Leült az íróasztalhoz, de még mielőtt hozzáfogott az íráshoz, újra letette a tollat. Nem, Karai nem hinne a levélnek, a levél nem volna elég meggyőző. Személyesen kell felkeresnie, lássa az arcán, hogy csakugyan vége, olvassa ki eltökéltségéből a cáfolatlan bizonyítékot: nem marad más hátra, minthogy feladjon minden reményt. A személyes találkozás gondolatára délután mégis inába szállt a bátorsága és visszatért eredeti szándékához. Két teljes óráig ült a hosszú, zavaros levél előtt, hol írt, hol álmodozott a száradó sorok fölött, de mikor átolvasta, amit írt... Hát, ezzel akarta meggyőzni Karait? Nem, ezt a levelet nem küldheti el! A korai alkonyat besurrant a szobájába és észrevétlenül felaggatta kékes pókhálóját. Martina megakadt benne. Karai biztosan figyeli a házát, és tudja, hogy már hazajött. Amúgyis mindig alkonyatkor ... Felöltözött anélkül, hogy villanyt gyújtott volna, és a levelet az asztalon hagyva lement a kertbe. Nem tudja miért, nem is gondolkozik rajta... sőt a kérdést fel sem teszi magának. Megy, mert mennie kell. A levegőt színültig tölti be leküzdhetetlen erő ki nem mondott parancsa. ( Foltitatjuk I
