A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-29 / 52. szám
Petőfi szülei: Petrovics István és Hrúz Mária HUNYADY JÓZSEF A VIHARMADÁR (részlet) Petrovics István kilencedik hónapban járó feleségével együtt 1822. december 31-ének éjét kedves szomszédjuk, Dinka Sámuelék házában töltötte. A mennyezetről alácsüngő lámpáról nagy csokor megfonnyadt hársfavirág lógott az asztal fölé. Az asztal közepén szép, kék virágos cseréptálban frissen sült tepertős pogácsa kínáltatta magát, felséges illatot árasztva. A házigazda a felvidéki majolika kancsóból sűrűn töltögette teli szívesen vendégei poharát. — Ez igen! — szokta Petrovics uram mosolyogva mondani. — Ide az ember.szívesen jár; itt még az ivóedény is hazai: Túróc megyei! A népes vendégsereg hol a kedvesen pajkos szlovák anekdotákon kacagott, hol pedig érzelmes, lágy dalokat énekelt. Valamivel éjfél előtt jajdult föl először halkan Petrovicsné, született Hrúz Mária, a szívéhez kapva ijedten. Férje, a széles vállú, pirospozsgás. arcú, köpcös hússzék-árendátor aggodalmas képpel csapta le félig kiivott poharát: — Mamácska? — Damoj! — v susogta hirtelen legyengülve a felesége, és két elerőtlenedő karjára támaszkodva, nehézkesen föltápászkodott. — Haza! Jaj, jaj, jaj, haza!... Dinkáné már ugrott is, gyorsan fölsegítette kedves szomszédasszonyára a jó meleg kúrta gubát, s indultak tüstént a közeli Petrovics porta felé. Az árendátor pedig rohant a közelben lakó bábáért, aki az első ablakkocintásra kisietett. Szája sarkában kedvesen fölényes mosoly bujkált, amikor látta, a gazdag hússzékbérlő nagy izgalmában talán azt sem tudná megmondani: hogy is hívják?! A bába nem is csodálkozott, hiszen négyévi házasság után most száll először gyermekáldás Petrovicsékra! Az éjfélt alig kiáltotta el a toronyőr, amikor a nádkontyú, kicsi ház utca felőli „tisztaszobájában“ éles gyermeksírás harsant fel, akár a huszártrombita. Petrovics István feltépte a szoba ajtaját, és izgatottan bekiáltott: — Bábocska? Babinkó?! — Babinkó! — csattant a bába kedves gőggel, mintha csak az ő érdeme lett volna, hogy Petrovics uraméknak kisfiúk született. 1824. július 29-én Petrovics István kibérelte a kiskunfélegyházi mészárszéket három esztendőre, és ugyanazon év októberének elején családostul oda is költözött. Petrovics uram addigra már tisztességesen „megszedte magát“: a város hét hosszú szekere vitte át a bútoraikat s egyéb holmijaikat. A Sándor gyerek semmiben sem különbözött többi játszótársától. Igaz, hogy már négy-öt esztendős korában verses felköszöntőt mondott apja neve napján, de nincsen olyan gyerek, aki ezt meg ne tenné hasonló életkorban. A gazdag árendátor, ha nem volt vásárló a hússzékben, azzal töltötte idejét, hogy kiállt az ajtóhoz, széles mellkasán összefonta karjait, és az udvar lábjában elkerített kertben zsivajgó gyerekek játékában gyönyörködött. Látta, hogy Sándor legszívesebben a fűzfa sípot fújta, és a két lába közé szorított, madzagkantáros nádlovat nyargalta. Mérhetetlenül tetszett Petrovics uramnak, hogy ha valamin összeszólalkoztak a csepp huszárok, akkor percek alatt egymás fejénhátán törték össze játékszereiket. Különösebb baj ebből sohasem adódott, mert azok a gézengúzok elszaladtak Fazekas Gergely bácsihoz, s a kedves kis öreg bicskájával percek alatt új nádparipákat varázsolt a fiúcskáknak. Sokszor játszadoztak az Ötemplom mögötti téren is, földbe ásott lyukakba gurítva tarka üveggolyóikat. — Ahá! — mondta megnyugodva Petrovics uram, hallva az apró muzsikáló csendüléseket: — Kockáznak! Időnként eltűntek a szeme elől. Tudta, ilyenkor körbejárják a környező házakat, mert megéheztek a kedves, örökmozgó gézengúzok. Ahova betértek, megvendégelték őket: egy-egy nagy karaj zsíros vagy vajas kenyeret, frissen sült, arany hátú búzacipót vagy foszlós bélű fonott kalácsot nyomtak a markukba. Ráadásnak pedig egy-egy nevető-piros jonatánalmát kaptak. S faltak, mint a sáskák. Hanem azért maradt mindig hely az ebédnek is, meg a vacsorának is. Amit megettek, leszaladgáltak. Olyan étvágya volt a Sándor gyereknek is mint az éhkopp nádifarkasnak. Hanem — ahogy tel^ekmúltak az évek — a fia növekedni kezdett, akár az erdei husáng, de olyan vékony maradt, mint az ujja. S hiába volt mindig a napon, olyan halovány volt, mint a hold. Csak a két nagy, fekete szeme tündöklött. Különösen, hogyha megdühösödött valamiért. Akkor szinte lángot fútt, akár a tűzevő sárkány. Fölemelte csontos bal kezét — mert balkezesnek született az istenadta! —, fenyegetően megrázta; tágult is azonnal mindenki a közeléből, mintha villám csapott volna le a Sándor gyerek mellett!... Petrovics uram ilyenkor dús lombú bajszába mosolygott; tetszett neki, hogy a fiókájának ekkora tekintélye van a társai között. Igaz, otthon is elöntötte sokszor az indulat a fiatalurat. Hanem azt már nem tűrte el az apja! Rávillantotta a szemét, s ha nem volt elég, rá is rivalít, s abban a szempillantásban már meg is juhodott a gyerek!... Petőfi költészetének ereje A tanítóképző első osztályába jártam. Magyar irodalomtanárunk két dologra volt leginkább figyelmes: szépen meg tudja-e fogalmazni dolgozatát a diák és ismer-e szép verseket. így történt aztán, hogy a dolgozatírásra való felkészülés nagyobb izgalmakkal járt, mint akármilyen számtan- vagy fizikaóra. Mert a külalakra is legalább annyit adott, mint a tartalomra. Egyik sem mehetett a másik rovására. De talán a szépen megfogalmazott dolgozatoknál is jobban örült annak, ha a diák betéve tudott sok-sok klasszikus verset. Többször megtörtént, hogy a magyar órákat szép versek mondásával „ütöttük agyon“. Ilyenkor Balassi, Csokonai, Kölcsey és Berzsenyi verseitől volt hangos a terem. Egyszer, a karácsonyi szünet előtt azt mondja nekünk: — Ti most szépen hazamentek, az ünnepeket otthon, falutokban, kisvárosotokban, szüléitek körében töltitek. És én azt szeretném, ha soksok verset tanulnátok meg Petőfitől meg Arany Jánostól. A szünetet követő első magyar órán versenyt rendezünk. Mélyítek tudja fejből a legtöbb verset Petőfitől és Arany Jánostól. Mondanom sem kell, hogy jó magyartanárunk szavai a kelleténél is jobban hatotta^. Ami annyit jelentett, hogy kevesebb lett otthon a hógolyózás, a szánkázás, a nappali és esti csavargás, s több lett azokban a napokban a petróleumfogyasztas. mert hiszen nem volt elég Petőfi vagy Arany verseit csak napvilágnál tanulni, az esték is kellettek hozzá. S mivel a tüzelővel is takarékoskodni kellett, a konyhában olvastam fennhangon Petőfi szívet forrósító verseit, a szabadságról, szerelemről, hazáról, a Tiszáról, az Alföldről, a hazavágyakozásról, s juhászról vagy az anyám tyúkjáról. S ült körülöttem a család, apám, anyám, nagyanyám, és hol egyikük, hol másikuk jegyezte meg: — Látod, ez szép, ezt én is tudom. Ezt én is így érzem, így gondolom, csak hát én nem tudnám ilyen szépen elmondani. És hamar kiderült, hogy nem csupán ismerik Petőfi sok-sok költeményét, de némelyiket énekelni is tudják, egyikre-másikra rá is zendítettek. Mert jó tanítójuk nekik is mondott valamikor valamit Petőfi verseinek szépségéről, mindenki számára érthető mondanivalójáról, zeneiségéről és ritmusáról. Akkor döbbentem rá, hogy a népéért élő költőt a nép és a népek, az egymás nyomdokaiba lépő nemzedékek szívükbe zárják egy életre s így örökre! És ez a felismerés még buzgóbbá tett, hogy a karácsonyi szünetben a lehető legtöbb Petőfi-verset megismerjem. Nappal az ablak világához húzódva, este a petróleumlámpa ernyőjéhez hajolva tanultam a költeményeket; egyiket a másik után véstem emlékezetembe, készültem a helytállásra és a győzelemre. S ahogy egyre több verset tudtam már betéve, úgy lett egyre nagyobb, óriásibb a szememben Petőfi, a fizikailag egyébként gyenge, szellemileg viszont annál erősebb költő. Akkor éreztem meg, hogy az elhivatott ember lelke olyan, mint a tenger, egyszer viharos, hullámtarajos, haragos, másszor mozdulatlan és tükörfényes. A petróleumlámpa ernyője alatt jöttem rá Petőfi verseit szavalva Vörösmarty ama sorainak tulajdonképpeni értelmére és jelentőségére is, hogy gondolj merészet és nagyot és tedd rá éltedet. Hogy az igazán nagy költő ezt cselekszi: felteszi az életét valamire. Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem, mondja hitvallásként Petőfi, s makacsul tartja is magát ehhez. Nem bánja, minek nevezik, útszélinek. parlaginak népiségéért, járja a maga útját. Arany Jánossal együtt vallja: ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék! S az ő költészetében és más nagy költők verseiben uralkodó nép a szocialista országok nagy családjában ma már a politikában is uralkodik. Hallhatatlan verseivel ez Petőfi legnagyobb hagyatéka. Ennek felismerésében segített nekem az a bizonyos karácsonyi szünet, amelyről fentebb már szóltam. Hatvanegy Petőfi- és tizenkilenc Aranyverset tanultam meg hibátlanul. Nyolcvan emlékezetembe vésett gyönyörű költeménnyel a tarsolyomban vágtam neki a havas, jeges téli útnak. Vissza a képzőbe, vissza a szünet utáni első magyar órára. Számot adni a Petőfivel és Arannyal eltöltött téli napokról. A megtanult Aranyverseket magam is kevésnek találtam, de Petőfi verseit illetően egészen biztos voltam a dolgomban. Győznöm kell, mert győzni akarok! S miikor a várva várt szünet után az első magyar óra elkövetkezett, sugárzó arccal nyújtottam át tanáromnak a megtanult Petőfi- és Aranyversek listáját. Beterjesztették mások is, szinte kivétel nélkül minden osztálytársam. Tanárunkon csüngött mindannyiunk tekintete. Talán az érettségiző diákok sem várják ilyen izgalommal az eredményhirdetést. De az én örömömbe hamarosan üröm vegyült. Egyik leány osztálytársam hatvanöt Petőfi- és huszonhárom Arany-verssel vitte el a dicsőség pálmáját. Én csak a harmadik lettem. Lógó orral, szomorúan vettem ezt tudomásul, de búsulásom csupán röpke pillanatokig tartott. Mert tanárom végül is úgy értékelte a versenyt, hogy itt most mindenki győzött, aki a magyar költészet két óriásától verseket tanult. Itt csak a rest lett a vesztes. Ilyen azonban nem volt az osztályunkban. S ha ez az emlék eszembe jut, máris felforrósodik a lelkem. Elmúlt ifjúságom után vágyom. Mert milyen jó is lenne a már régen földben porladó anyám, nagyanyám meghitt családi körében, az ablak világánál vagy a petróleumlámpa ernyője alatt Petőfi és Arany verseivel olyan küzdelembe indulni, ahol senki nem lehet vesztes. Mdcs József 10 Kvsst,
