A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-29 / 52. szám
1843. JÚNIUSÁBAN TÖRTÉNT... A pozsonyi macskaköves útburkolat kockái izzadták a meleget. A színtársulat kopott lovasszekereit vastagon fedte a csallóközi hepe-hupás út szürkésbarna pora. A Duna utca járdáján néhány pőrére vetkőzött, mezítlábas gyermek állt körben, hátukon összefont kezekkel bámulták a néhány ócska kocsiból álló nem mindennapos kocsikaravánt. A szürke sátorlappal bevont kocsi haladt az élen. Lassított, majd az utca végén letért a Tyúk-piacra. A sarki vendéglőből, ahol az Aranykertből érkező kupecek szokás szerint forró, csípős gulyáslevest és habzó, kesernyés sört reggeliztek, kíváncsian, szinte parancsszóra tódultak ki az utcára a reggeliző vendégek. Reggel hat óra volt. A Duna menti város egész gépezete már lüktetett. A sátorlapos szekér a Tyúk-piac peremén levő beszálló vendéglő előtt állt meg. Fekete Gábor, a magyar vándor-színtársulat igazgatója leugrott a kocsi bakjáról. A feje megszédült, talán a nagy hőségtől vagy attól az erős pálinkától, amiből a város peremén, a főrévi vám után húzott néhány kortyot. Egy pillanatra megállt, nyújtózkodott, majd a mögötte álló kocsihoz ment, melyen egy őszhajú öregember ült. — Etessétek, itassátok meg a lovakat! — utasította az öregembert. — Egy órán belül visszavagyok. A városházára megyek. Maradjatok együtt, ne széledjetek szét! Az öregember nem válaszolt, csak bólintott, majd kényelmesen lekászálódott a bakról és a mögötte álló kocsikhoz ment. FEDERMAYER ISTVÁN — Komédiások! — jegyezte meg közben epésen egy kocsma előtt ácsorgó ficsúr — Éppen olyan társaság, mint az oláhcigányok: büdös nekik a rendes munka! Még ezek hiányoztak! Nincsen elég bajunk a cigányokkal...? — Kerge, műveletlen ember vagy! Téged csak a pénz, a kupeckedés érdekel. Arról fogalmad sincsen, hogy művészet is van a világon. A németek már minden városban kőszínházakban tartanak színielőadásokat, a mi teátrálistáinknak azonban még nincs állandó otthonuk. Kénytelenek városról városra járni — magyarázgatta a mellette álló idősebb ember, majd megkérdezte : — Voltál te már egyáltalában színházi előadáson. ..? A fiatal kupec nem válaszolt. Legyintett, majd visszament a kocsmába. A KÍVÁNCSISKODÓK KÖZÖTT egy fekete hajú, vékony dongájú fiatalember állt. Néhány nappal ezelőtt, Kecskemétről érkezett Pozsonyba. Kezében egy könyvet és néhány újságot szorongatott. Hosszú ideig mélázva bámulta a vándortársulat szekereit, majd megszólította az őszhajú öregembert. — Maguk színészek? — kérdezte. — Azok volnánk — válaszolta kurtán az öreg, közben előhúzta a vödröt a bak alól, és vízért ment. — Színész szeretnék lenni — folytatta a beszélgetést a fekete hajú fiatalember, miközben az öreg lovait itatta. Az őszhajú öreg csodálkozva nézett rá. A kocsira tette az üres vödröt, előszedte a pipáját, sötét színű, olcsó dohánnyal megtömte, majd lassú mozdulattal rágyújtott. — Nem mondom, szép dolog, de tehetség is kell hozzá! No, meg lemondás... és sokszor bizony a nélkülözés sem hiányzik a műsorunkból — magyarázgatta az öreg. — Azt már megszoktam... Költő vagyok. — Versfaragó, poéta? — Az! Már az Athenaeumben is leközölték a versemet. Pesten... — Úgy tudom, színész, kisegítő mindig kell. Várja meg Fekete Gábor urat, az igazgatónkat, beszéljen vele. A városházára ment, minden percben itt kell lennie. A fiatalember bement a kocsmába. Éhséget érzett. A reggeli-idő már régen elmúlt, de nem akart róla tudomást venni. Mozdulatai elárulták, hogy a kocsmát ismeri, nem először járt ott. Leült a fal mellett egy lócára. A csaposlegény kérdezés nélkül egy pohár gyöngyöző bort tett eléje. Megitta, majd a zsebéből néhány krajcárt kotorászott elő, kettőt az asztalra tett, visszament a szekerekhez. Az utcának meleg szaga volt. A sarkon egy hatalmas katlanban kátrány gőzölgött. Az ácsok a szomszédos ház zsindelytetejét kátrányozták. Június közepe volt, de a levegőben fanyar, koraőszi fonnyadás szaga úszott. Fekete Gábor, a színigazgató kocsisával beszélgetett. A vékony dongájú fiatalember néhány másodpercig tűnődve figyelte őket, majd odament hozzájuk. — Jó napot! — Adjon Isten! — fogadta köszöntését a színigazgató. — Petőfi Sándornak hívnak — mutatkozott be a vékony dongájú legényember. — Színész szeretnék lenni. .. Fekete Gábor két lépést hátrált, egy ideig mustrálgatta Petőfit, majd kurtán válaszolt: — Megpróbálhatjuk... PETŐFI SÁNDOR AZ ÖSZHAJÜ ÖREG mellé, a bakra ült. Örömében szólni sem tudott. Régi álma, vágya beteljesülését látta. A kocsi-karaván elindult. A Duna túlsó oldalán, a ligeti park közelében álltak meg az arénánál, ahol vasárnap délutánonként birkózóviadalokat szoktak rendezni. — Ez a pozsonyi aréna — jegyezte meg az öreg kocsis. Nem igazi színház, de tető van a fatákolmány fölött, az a fontos... Hosszú útról jöttek, mind fáradtak voltak, de azonnal munkához láttak. Átfestették a kis színpadot, rendbehozták a nézőteret és a bejárat fölé nagy, cifrázott betűkkel kiírták: „NEMZETI ARÉNA“ Megkezdték a próbákat is. A színtársulat új mű bemutatására készült. A színigazgató egy jelentéktelen kis szerepet adott Petőfinek. — Itt az alkalom, mutasd meg, mit tudsz! Elolvastam az egyik versedet. Tetszett. És az, aki jól versel, az jó színész is lehet! — mondotta az igazgató, miközben a néhány mondatos szerepet átadta a költőnek. Petőfi nagy lelkesedéssel készült az 1843. június 24-ére hirdetett premierre. Fekete Gábor azonban közvetlen a bemutató előtt visszavette Petőfitől a szerepet, és azt egy pozsonyi úrifiúnak adta, aki a szerepeltetésért megfizette. — A színésznek jó beszédritmusának kell lennie, és úgy kell kinéznie, mint egy vitéznek — mondotta öntelten az igazgató, s amikor látta a költő letörtségét vigasztalóan megjegyezte — öcsém, te költő vagy és nem színész! írj verseket, azzal nagyobb sikered lesz... ELKESEREDETTEN, SZINTE KŐVÉ MEREDTEN vette tudomásul Petőfi az igazgató döntését. Terve ismét csak álom maradt... Könynyes szemmel állt a ligeti faszínház, az aréna előtt. — Ne búsulj, Sándor! — vigasztalta az egyik színész. Költő vagy, mégpedig kitűnő poéta! Hidd el ezt nekem! Én is értek valamit a versfaragáshoz, ezért azt tanácsolom: írj! A színpad számodra süllyesztő volna.. . Petőfi lelkileg teljesen letörten végigsétált a Duna partján. A ligeti kávéház közelében, az egyik nagy jegenyefa árnyékában megpihent. A kávéház teraszán cigányzeneszó mellett mulattak, vigadtak a pozsonyi líceum diákjai. Az évvégi juniálison búcsúztak az iskolaévtől. A költő sokáig hallgatta a nótázást, majd bement a városba, A másnap reggel megjelenő pozsonyi lapok hosszú cikkekben méltatták Fekete Gábor színtársulatának premierjét. A kritikusok azonban nem törődve az igazgató gazdasági előnyeivel, kegyetlenül kifigurázták a szereplésre vágyó pénzes úrifiút. De hogy a szerepváltoztatás után ki volt a legboldogtalanabb: az igazgató, az úrifiú, vagy a költő, arról hallgat a krónika... PETŐFI SÁNDOR A tintás-üveg Vándorszinész korában Megyeri (Van-e, ki e nevet nem ismeri?) Körmölgeté, mint más, a színlapot. Kapott Ezért Egyszer vagy öt forintnyi bért, Amint mondom, vagy öt forintnyi bért. Először is hát tintáért megyen, Ha ismét írni kell, hogy majd legyen. A tintásüveget pedig hová Dugó? Bele Kabátja hátsó zsebibe, Amint mondom, kabátja zsebibe. S hogy pénzre tett szert, lett Megyeri vig, S haza felé menvén, ugrándozik. Hiába inti őt Szentpéteri: „Kari Vigyázz! Kedved majd követendi gyász, Amint mondom, majd követendi gyász." Úgy lett. A sok ugrándozás alatt Kifolyt a tinta; foltja megmaradt. Megyeri elbusúl — kedvét szegi Neki A folt, Mivel csak egy kabátja volt, Amint mondom, csak egy kabátja volt. Mi több: kabátja épen sárga volt, És így annál jobban látszott a folt. „Eldobnám — szólt — de mással nem bírok;" Ez ok Miatt Hordó, mig széjjel nem szakadt, Amint mondom, mig széjjel nem szakadt. SZEDETNÉK LENNI I