A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-15 / 50. szám
Nyújtogatom a nyakam a tágas és világos csarnokban, elismerően bólogatok. Kísérőm mosolyogva figyel. Érzem, hogy van még valami a tarsolyában, amivel el lehet dicsekedni. Ránézek. — Van óm! — mondja s visz egy újabb helyiségbe. — Ez itt a szellőztető berendezés. Igen korszerű. Anynyiszor cseréljük ki a csarnok levegőjét, ahányszor akarjuk. Nézze csak: ezen az olajszűrőn jut át a friss levegővel dúsított meleg levegő. Egyetlen porszem sem kerülhet át rajta. Teljesen automatizált... De okvetlenül meg kell néznie a fűtőházat is! Két óriási — 50—50 ezer literes — olajtartály hasal betonba ágyazva. A másik helyiségben olajtüzelésű kazánok csillognak. Annyi a műszer, hogy elszédül az ember, míg végignézi. — Ez is teljesen automatizált — mondja Bilik Jozef. — Kezelőjének csak a műszereket kell ellenőriznie. — Ügy igaz — bólint az ajtófélfának támaszkodó mester karbatett kézzel. — Az olajjal sincs bajom. Ott, az országút szélén (lehet vagy S0 méternyire) megáll a tartálykocsi, a tömlőt ráerősítik a csapra, én itt megnyomok egy gombot és a gép beszippantja a tüzelőt. Fejlődünk, kérem, fejlődünk ... A késő őszi napsugár bágyadtan hull alá az új épülettömbre s a bekerített „udvarra“, ami eléggé rendezett. Sőt ilyen nagy építkezés után nagyon is az. — Nem is hiszi, dolgozóink menynyire ragaszkodnak az új üzemhez. Eddig 900 órát dolgoztunk önkéntes társadalmi munkában. Tavasszal csinálunk kézilabda- meg röplabda pályát. Hadd sportoljanak a fiataljaink. Szervezzük már a SZISZ-t is. A Nőszövetség 70 taggal, a Szovjet Barátok Szövetsége szintén 70 taggal működik. Üzemi pártszervezetünk 8 tagú, de megerősödünk nemsokára, sok jó és becsületes ember dolgozik itt... — mondja az üzemvezető, majd rámnéz bizakodón. — Lehet, hogy ez a szép udvarrész is beépül nemsokára, azaz bővülünk, terjeszkedünk. Csakhógy akkor már több eszünk lesz, emeletet is húzunk a csarnokra. Rágondolni is gyönyörűség: három csarnok, 1200 dolgozó! . . . Most megkínálom egy kávéval, ha elfogadja, aztán még egy kicsit körülnézünk odabenn meg az emeleten, jó? Bólintok. A kávé után megnézem a büfét, a százszemélyes ebédlőt, az öltözőket, a hideg-meleg vizes zuhanyozókat, a hajszárítót, a masszírozó gépeket és a szépen berendezett üléstermet. Végül benyitunk egy kisebb elviségbe. Kérdőn nézek az üzemvezetőre. — Pihenőszoba — mondja. — Ha .alamelyik asszony netán rosszul lenne, itt nyugodtan kipihenheti magát... Le a kalappal! Szándékosan hagytam utoljára a másik állandó kísérőmet, Kovács Ferencet, a karbantartási részleg vezetőjét. A huszonötéves fiatalember Košicéban (Kassán) a Gépipari Technikumban végzett. Amit az iskolában tanult, teljes egészében fel tudja itt használni. — Mindig elismeréssel és hálával gondolok az iskolára, tanáraimra. Most tudom csak igazán értékelni a tanítás magas színvonalát — mondja. — A feleségem szintén itt dol-íoztk, most azonban szülési szabadságon van: az első gyereket várjuk ... Egyébként nagyon megszerettem ezt az új üzemet, olyannyira meg, hogy szinte nem is akaródzik hazamenni, pedig igen szeretem a feleségem. Sok itt a fiatal, aminek nagyon örülök. Most rajtunk a sor. hogy bizonyítsunk. Igyekszünk és akarunk is bizonyítani. Úgy vélem, senki nem fog bennünk csalódni ... Nyugtával dicsérd a napot! — tartja a közmondás. Én mégis már most — virradatkor dicsérem, s azt hiszem. nem alaptalanul. Ahol annyi vidám és lelkes embert látni, az mindenképpen biztató és jó dolog. LOVICSEK BÉLA ZEM s o k FIATALLAL Itt szúrom közbe, hogy Somorján a Kožatex három elavult épületben, 110 alkalmazottal, igen nehéz körülmények között mintegy húsz éve dolgozik. — Két és fél ezret keresek — mpndja Mandák Lukács. — Meg kell érte dolgozni, be is kell osztani. Egyedül keresek. A feleségem tizenÖszintén szólva, eddig nem sokat törődtem a női táskákkal, ha nővel társalogtam, a táskája érdekelt legkevésbé, viszont az üzemben csakis a táskákra összpontosítottam a figyelmemet: miből s hogyan készülnek. — Bőrből és műbőrből... és világszínvonalon! — hallom a dicsekvést. Világszínvonalon! Ez is jó dolog. Forgatom kezemben a kész árut s nézegetem. Nem nagyon értek hozzá, azt viszont laikus szemmel is nyomban megállapítom, hogy szép, ízléses és igen precíz munka. Lámcsak én is mennyire kapkodok. Nem csoda: magával ragad az üzemvezető. Csupa tűz és lelkesedés. Egyből, egyszerre szeretne eldicsekedni mindennel. Kezdjük az elejéről. A raktárban nagy halom nyersanyag. Onnan indul el a csodálatos és szép munkafolyamat, hogy a kész áru a szalag vé" ről lekerülve elinduljon hódító útjára a Szovjetunióba, Lengyelországba, az NDK-ba és az NSZK-ba. Ugyanis az áru 70 százaléka exportra készül, csak egy töredéke kerül a hazai piacra. A nyersanyag előbb a szabász kezébe és gépére kerül. Mandák Lukács már tizenöt éve szabja az anyagot. A gépe és a keze pontosan jár, akár az óra. Egyetlen felesleges mozdulata sincs, talán hunyott szemmel is tudná csinálni, annyira begyakorolta. egy évig szintén itt dolgozott, de a második gyerek után otthon maradt ... Ez idáig autó nincs, csak gyerekkocsi van a házunknál — jegyzi meg s nevet. — Ha netán betalálna a sportka — mert rendszeresen játszom —, akkor talán jutna másfajta kocsira is ... Fidler Terézia minőségi ellenőr osztályozza a leszabott anyagot és szétosztja az egyes munkaszalagokra: összesen hat van a csarnokban, de jelenleg csak öt szalagon^ folyik a munka. Egy-egy szalag méllett harminchármán dolgoznak. Szemmel alig észlelhető a szalag mozgása, de mire a csarnok végére ér, kész a táska. Minden szalagról másfajta táska kerül le. A nyolcórás műszak alatt 200—250, összesen mintegy ezer darab. A szalag végén, a műszaki ellenőrzés után becsomagolják a táskákat és a raktárban tárolják. Onnan szállítják. Ottlétemkor egy vagont Kijevbe, egy másikat Moszkvába irányítottak, ahol nyilván a karácsonyi piacot gazdagítják a szállítmánnyal. — Így élünk mi itt, így dolgozgatunk — mondja az üzem vezetője. Látja a csodálkozásomat és az elismerésemet. — Jelenleg 190 az alkalmazottaink száma, s az átlagos keresetük 1450 korona. A jövő évi tervünk 27 millió korona, az 1974. évi pedig 35 millió. Igaz, akkor már 400 alkalmazottal két műszakban dolgozunk és 2500—3000 táskát készítünk naponta. Az újságíró igyekszik mindent számon tartani s örömmel megy olyan helyre, ahol valami új van születő ben, hogy felleltározza a látottakai és hallottakat, hogy képletesen szólva tetten érje egy újonnan avatott üzem virradatát, hogy számot adhas son róla. Szép feladat úgy felvázolni a hajnalhasadást, hogy a viharmentes alkony képe is kirajzolódjék. Utam ezúttal Samorínba (Somorjára) vezetett, hogy megnézzem a kilencmillió koronás költséggel épült és korszerűen berendezett Kožatex új üzemét, melyet a Dunaszerdahelyi Magasépítő Vállalat három év alatt épített fel. Dicséret illeti a vállalat dolgozóit, akik az építkezést egy hónappal a kitűzött határidő előtt fejezték be. Tették ezt a NOSZF 55. évfordulójának tiszteletére. Az új üzem átadásával és beindításával a járás választási programjának egyik célkitűzése is megvalósult. Nagy jelentőségű az új üzem létesítése és beindítása, mivel a járásban elég nagy a nem foglalkoztatott nők száma. Az üzemben bőrdíszműárut készítenek, főleg női táskákat. Az alkalmazottak 90 százaléka nő. Kisebbik részük helyből jár be az üzembe, többségük pedig a környező falvakból. Mondják s én is állítom, hogy az új fogalma nem egyenlő a korszerűség fogalmával. Mikor belépek az üzembe, rögtön látom, hogy itt örömmel és nyugodt lelkiismerettel beszélhetek korszerűségről. Később majd kitűnik, hogy miért. De ne vágjunk a dolgok elébe. Elöljáróban meg kell jegyeznem — nem én találtam ki —, hazánkban nincs valami nagy hagyománya a bőrdíszműáru-készítésnek, következésképp: eléggé új iparág ez, s így sok fiatalt foglalkoztat. — Nézzen csak körül, mennyi fiatal arcot lát! — mondja Bilik Jozef, az üzem vezetője. — Ezek a fiatalok tele vannak vidámsággal, életkedvvel, és ez jó dolog. A tágas, világos csarnokban nem látni komor vagy szomorú arcot. Sem kapkodást. Folyamatosan, serényen dolgoznak.
