A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-01 / 48. szám
ÁPRILY LAJOS: AZ I R I S O R A I SZARVAS Virradt. A fákra egyre csendesebben rivalt alá a mély felhő-torok. Gáncsot vető boróka-rengetegben akadtak rá a csorda-pásztorok. A goinyikhoz levitte nemsokára tarkóra vetve egy szilaj csobán, s megvolt az alku egy-kettőre: ára egy korty fenyőviz s egy marék dohány. A simmentali borjának fogadta fakorlátos, legeltető helyen, tőgyén mohón csüngött az istenadta, és elfeledte, hogy testvértelen. És elfeledte a futó erecskét, amely bukfenceket kacagva hányt, s mely hüs homályba fogta gyenge testét, el a zuzmószakállú ősmagányt. És elfeledte a forrás kis odvát, amelynek tükre csábitó titok, s ha eltikkadva meg-megszomjazott, hát, napverte, langyos vályúból ivott. Kristály-tükörben nem láthatta mását, mikor a szarva büszkén ütközött, meg sem sejthette büszke származását, és borjúnak nőtt fel borjak között. És lett pompás agancsú háziállat, vadász-szívekbe dobbantó remek, s csudáivá nézte, rajta mit csodáinak csudálkozó kiránduló-szemek ... De nyárutón, mikor a kék havasról omlott a köd s leszállt az ősz vele, beláthatatlan, ködruhás magasból szarvasbőgés búgott a völgybe le. S akkor: párát zihált remegve szája, idegen lett palánkos otthona, idegen lett testvére, mostohája — s a ködbe hördült, mint az orgona. ★ MÉLY, TOMPA HANG Tompul a hang, fogynak a vallomások. Titkom felé mindig mélyebbre ások. Az akna szűk, sebesre zúzza vállam, de ércemet lenn meg kell, hogy találjam. Rég hóba fúlt, ordas erdélyi őszön rejtette el bennem egy ötvös-ősöm. Tán vén leszek, hajszálaim fehérek, ha egy napon arany-kútfőhöz érek. Vér lesz pecsét a zengő kötörésen, de kincsemet körülragyogja mécsem. S amint magam mindig mélyebbre ásom, tompul a hang, de nő titok-tudá$om. A hangomon sötét zenéjü lelkek: gyökereim kórusban énekelnek. Nem hallik át a földfeletti zajba, rajtam kívül talán más meg se hallja. Én is csak úgy, ha kripta-némaság van s még egy tücsök sem sír az éjszakában. “ Fogfájás í. Vacsorázik a násznép. A kis udvarban az uborka, a bors és a vanília illata érzik. Patkó alakú hosszú asztalnál ülnek a vendégek, sátor alatt, százhúszan. Az első pohárköszöntőt az országgyűlési képviselő mondja. Utána az éneklőkanonok emelkedik szólásra. Lila övvel a hasán, kezében pezsgőspohárral, az élet igazi mélységéről a szenvedésről beszél. Menyasszony és vőlegény annyira figyelnek szavára, hogy leteszik a kést-villát. Ekkor fájdul meg a vőlegény foga. Tudja is, hogy melyik. Baloldalt van egy zápfoga, mely — különösen időváltozáskor — rakoncátlankodni szokott. Már többször gondolt rá, hogy tömetni kellene. A fájdalom mégis váratlanul jön — meglepetésszerűen, mint roham —, bele is sápad. Lehajtja fejét. Nyelvét próbálja fogán tartani, de mindhiába, se lát, s hall. A kanonok még mindig a körmondatokat keríti. A vőlegény felé mosolyog, s a vőlegény is igyekszik visszamosolyogni rá. Bámulja a vendégeket, kiket egyszerre nem ismer meg, a cifra asztalt, a tortákat, a piros és sárga borok közt, a ponyvát, fönn a friss lombokat és a nemzetiszín zászlócskákat. 2. Vacsora után kiszalad a sátorból az ecetfák közé. Szeretne felbőgni a csillagos égre, úgy szenved. Mire visszatér, arca krétafehér, homloka verejtékes. Elhatározza, hogy úri hidegséggel uralkodik magán. Leül menyasszonya mellé. Egy árva szót se szól. Aztán odasúgja menyasszonyának, megmondja, hogy nem bírja tovább. 3. Mennek a leányszobába, ahová nem hallatszik a cigánymuzsika s a lakodalmas lárma. Itt minden csupa pillangó és csipke, csupa ibrik és selyemfestés, csupa illat, aranypiros táncrend, csiricsáré. Az asztal döcög, az ágy keskeny, a dívány szűk, a szék kicsiny. Aki megmozdul ebben a babaszobában, az biztosan összetör valamit. A bútorok a vidéki költészet őrületét lehelik. Egy bronz házinyúl gyomrában keltőóra ketyeg, a kefék hátán tükrök, az éjjeliszekrényen két síró angyal. Mind a ketten elülnek zavartan. 4. Tulajdonképpen alig ismerik még egymást. Télen találkoztak először, egy bálon, a farsangot áttáncolták, néhányszor együtt mentek társaságba, a lápy párszor éjjelizenét, virágot kapott, jegyajándékul pedig a gyémántgyűrűt. Tetszett neki a vőlegénye csíkos selyem gallérvédője meg az aranyórája, melyet csuklóján viselt, karkötővel. A menyasszony pedig szép volt, mint egy bábu. Most keble viaszsárga és füle — mint két rubinláng — lobog a türelmetlen ábrándoktól. 5. Szembenéznek egymással. Először maradnak magukra az esküvő után, és mindjárt szenvedniük kell. Künn gomolyog a tánc. A vőlegény könnyedén összehajtott, friss zsebkendőt tart arcához. Másképpen képzelték mind a ketten. Hiszen ők szívesen szenvednének. Főképp lelki okok miatt, mint a regényekben. Kéz a kézben, elhagyott tájon, szomorúfűzek alatt. Erre azonban nem voltak elkészülve. — Fáj? — kérdezi a menyasszony. A vőlegény nem felel, csak szemét emeli az égre, ezzel jelezve, hogy fájdalma lefestésére minden emberi szó gyarló. — Annyira? Legyint a két kezével, hogy ne is beszéljenek róla. — Nem múlik? — faggatja a menyasszony. A vőlegény egész testével tiltakozik. Egy korty rumot vesz fogára. Az se segít. Csak archúsát marja véresre. Mindenekelőtt szeretne kinyújtózkodni az aranybársony babaszéken, de az lehetetlen. Behozzák a másik szobából a bőr karszéket, melyben délutánonként az ipa szokott szundikálni. Abba süppedt bele, lihegve a fájdalomtól. Leveszik az asztalterítőt is, melyre aratólányok, búzavirágok vannak hímezve, s a csupasz asztalra ráteszik a rumot és poharat. Fejét a bőr karosszék támláján nyugtatja, bandzsít a lámpára, zsibong a bal arca, lüktet és viszket gyulladt ínye. Néha pár pillanatra mintha alábbhagyna. Ez azonban csak a fájdalom kacérkodása, kihívás a játékra, készülődés újabb támadásra, mert az alattomos szünet után teljes erővel zendül fel a fájás, cifrán és kacskaringósan tekergőzik, éles, mint a fütty, hegyes, mint a sikoly. 6. A menyasszony izgatottan fut ki a szobából. Háziruhát kap magára, könyökig felgyürkőzik, s a hosszú, sötét folyosó végén sokáig csorgatja a vízcsapot. Hideg vizet visz be, két nádszéket állít a bőr karosszék elé, ezekre helyezi a mosdótálat és a kék mázas kancsót. A vőlegény öblögeti fogát. Eleinte szája elé tartja kezét. Később már nem is tartja oda. Vízbe márt egy fél törülközőt, azzal köti át fejét. Semmit sem ér. A fájdalom nem teketóriázik többé. Trillázni kezd fogában, szaporán és tömören, mint a villamoscsengő, mikor két drótja összeér, sajog a beteg ideg, csörömpöl a villamos fájdalom, állandóan. Nincs többé maradása, összekuporodik és talpra szökken, le-föl jár a szobában, mogorván, mindig a fal mellett. A menyasszony követi. Kezét hitvesi jósággal kezére teszi. Ezt a vőlegény kikéri magának, így nem tud szenvedni, tovább megy, és mint tébolyult házizsarnok folytatja sétáját, egyedül, a fájdalmával. 7. Erre a menyasszony sértődötten leül a díványra, szárítja könnyeit, első könnyeit. De a vőlegény is sír. Potyognak könnyei a fájdalomtól. Fél négy felé eszébe jut, meg kellene próbálni a meleget. Sót melegített a konyhában, ahol már a hajnali fánkot sütik a vendégeknek. A menyasszony tűt, cérnát, ollót hoz. Varrja a lámpa alatt a kis zsákocskát, melybe a meleg sót teszik. Elharapja a cérnát, öltöget, mint az asszonyok, akik pólyát varrnak. 8. A leányszoba üvegajtaja egész éjjel egyenletesen világít le az udvarra, csöndes, rózsaszínű fénnyel. Gyakran föl-fölnéznek a mulatók. Az anyák bámulják a puha ködben mozgó ámyékalakokat, s az örökre elmúlt fiatalságukat idézik, a boldogságra gondolnak meghatottan, s öreg szemük héja nedves. A két násznagy kövéren, zömökén ül egymással szemben. Nehéz ivók, kemény magyarok, elázottan hallgatnak. 1849-ről beszélgetnek, arról, hogy áruló-e Görgey vagy sem. Aztán az ajtóra mosolyognak mindnyájan, hogy fiatalság bolondság. öt órakor a leányszobában is dereng. Hamuszín fény surran az öreg családi bőr karszékre, mely csodálkozva és szégyenkezve áll itten, a mosdótálra, a bádogkancsóra s a vizes törülközőre, mely a szoba közepén hever. Vászonrongyok az asztalon, a feldöntött fogcseppek mellett egy gyűszű. Annyira megváltozott a szoba, hogy szinte rá se ismer reggel, de minden rendetlenség ellenére is úgy veszi, hogy így kényelmesebb. Mikor a nap a júliusi lombok közt fölbukkan, már indulnak a fogorvoshoz fogat húzatni. Kilépnek a vad verőfénybe. A menyasszony arca kék. A vőlegény arca zöld, s bal szeme bedagadt, oly pirinyó, mint egy sündisznóé. Meg se csókolták egymást, de már házastársak, öreg férj és öreg feleség, pár óra alatt. Cipelik magukkal a kis sózsákot is, melynek hasznos, gyógyító hatását fölismerték, ez kíséri első útjukra, mint valami, mely a szenvedések éjszakáján született meg. Nincsenek többé egyedül. Vidéki bérkocsi várakozik reájuk, két beteg gebével. Arra szállnak fel, rang szerint. 10. Előbb a férfi, aki szenved, összetörve s elhasználtan, a kenyérkereső, az úr. Utána pedig az asszony, a szolgálóleány, a cseléd.
